2017. november 18.

1705. szeptember 13. | Thököly Imre halála
Szerző: Tarján M. Tamás 

„Keresztény királyok alkalmatosságával vékonyan remélhetni szabadulásunkat! Ily módon egyedül a török fegyver viheti haza a bujdosókat győzelmesen.” (Thököly Imre)

1705. szeptember 13-án hunyt el a törökországi Izmit városában Thököly Imre gróf, a bujdosó kurucok legendás vezére, aki pályafutása csúcspontján felső-magyarországi fejedelmi címet és oszmán hűbéres koronát is kapott. Thököly sikertelen harcai után – feleségével, Zrínyi Ilonával együtt – török földre emigrált, azonban élete végéig még számtalanszor megpróbálkozott a visszatéréssel.

Thököly egy viszonylag rövid múltra visszatekintő nemesi családból származott, dédapja, Boldizsár ugyanis még tőzsérként – állatkereskedőként – tett szert jelentős vagyonára. A legendás kuruc vezér gyermekkora igencsak hányatottan telt, mivel édesanyját már két esztendős korában elveszítette, apja pedig 1670-ben hunyt el, miután I. Lipót (ur. 1657-1705) felségsértési pert indított ellene, és ostrom alá vette Árva várát. A harcok alatt a mindössze 13 éves gróf is az erődben tartózkodott, ám apja halálát követően jóakarói előbb Husztra, majd Erdélybe menekítették őt.

A Habsburgokat idejekorán meggyűlölő fiatal gróf később az eperjesi, majd a nagyenyedi kollégiumokban tanult, és alig töltötte be 20. életévét, amikor – Apafi Mihály fejedelem (ur. 1661-1690) engedélyével – csatlakozott a Wesselényi Pál és Teleki Mihály vezette bujdosókhoz. Ez az irreguláris hadsereg többnyire dezertált végvári vitézekből, elszegényedett nemesekből és szökött jobbágyokból állt össze, a kurucoknak is nevezett lázadók pedig többnyire a rendi jogok lábbal tiprása, vagy az erőszakos ellenreformáció miatt fordultak a Habsburg kormányzat ellen. Wesselényiék révén Apafi korábban elérte, hogy a bujdosók Erdély katonai erejét gyarapítsák, a fiatal és ambiciózus Thököly azonban keresztülhúzta a fejedelem terveit, és idővel saját céljaira sajátította ki az egyik legütőképesebb magyar hadsereget.

A gróf a bujdosók között gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, ugyanis már 1678 tavaszán bekerült a fővezérek közé, a nyár során vezetett – önálló – hadjáratával pedig komoly hírnevet szerzett. Thököly egyfelől rendkívül tehetséges, másfelől viszont rettentő önfejű volt, makacsságával pedig idővel megosztó személyiségnek bizonyult. A fiatal gróf már 1678 őszén arra törekedett, hogy önállósítsa magát Erdélytől, a kuruc katonai sikerek miatt pedig Apafi arra kényszerült, hogy a betegeskedő Teleki helyett éppen őt nevezze ki főparancsnoknak. Az 1679-ben, Újfalu mellett kivívott nagyszabású győzelemmel aztán Thököly végleg külön utakra lépett, és a későbbiekben már arra törekedett, hogy átvegye Apafi helyét a magyarországi politikai palettán. Ennek megfelelően nem csak karddal, hanem a diplomácia eszközével is igyekezett növelni befolyását, például gyakran közvetített – az erdélyi fejedelem helyett – a Porta és a Habsburgok között.

Thököly felemelkedését jelzi, hogy 1681-ben a kurucok meghívást kaptak a soproni országgyűlésre, később pedig Ibrahim budai pasa is felajánlotta nekik segítségét – éppen Lipót ellenében. 1682-ben aztán a kurucok – török segítséggel – nagyszabású hadjáratot indítottak, elfoglalták szinte a teljes Felvidéket, ezzel Thököly egy negyedik részt is kiszakított Magyarországból, és ott mint oszmán hűbéres fejedelem uralkodott. A kuruc mozgalom kétségkívül ekkor érte el csúcspontját, hiszen Thököly koronát kapott, – Zrínyi Ilonával kötött házassága révén – megszerezte a Rákóczi-vagyont, miközben hathatós segítséget nyújtott Bécs 1683. évi ostrománál.

Kara Musztafa azonban 1683 szeptemberében Kahlenberg mellett súlyos vereséget szenvedett, ezzel pedig maga ellen vonta a Habsburgok és a Szent Liga ellencsapását. A császári hadak betörésével Thököly szerencsecsillaga is leáldozott, ugyanis a török félhez ekkor már nem akarta kötni magát, Lipót pedig nem volt hajlandó tárgyalni vele. A kétkulacsos politikát folytató fejedelem időközben a Porta bizalmát is elveszítette, és 1685 októberében Nagyváradon a nagyvezír fogságába került. Bár Thököly fél évvel később szabadon távozhatott, hatalma végérvényesen lehanyatlott, és annyi katonája sem maradt, amennyivel a Munkácsot hősiesen védő Zrínyi Ilona segítségére siethetett volna. Az egykori felső-magyarországi fejedelem ezután végleg a törökök oldalán kötelezte el magát, így maradék kurucaival hamarosan kiszorult az országból, miközben felesége – a Rákóczi-gyermekekkel együtt – Bécsbe került.

A gróf szerencsecsillaga 1690-ben, Apafi Mihály halála után aztán még egyszer felragyogott, ekkor ugyanis II. Szulejmán szultán (ur. 1687-1691) megbízásából – a havasokon keresztül – betört Erdélybe, Zernyestnél megverte a császári hadakat, majd Keresztényszigeten fejedelemmé választatta magát. Thököly uralma azonban tiszavirág-életűnek bizonyult, mivel Bádeni Lajos császári hadvezér később könnyűszerrel kiszorította a kurucokat az országból; a vállalkozásnak egyetlen pozitívuma az volt, hogy a bujdosó vezér – egy Zernyestnél elfogott tábornokért cserében – később kiválthatta Bécsből Zrínyi Ilonát.

Az erdélyi kalandot követően Thököly végleg lesüllyedt a bukott török vazallusok szintjére, és kurucaival többnyire a szultán vagy a pasák szolgálatában harcolt: részt vett egy bolgár felkelés leverésében, a magyarországi felszabadító háborúk során pedig küzdött a – Habsburg győzelemmel végződő – szalánkeméni csatában. A grófot aztán a Porta egy Tisza-vidéki felkelés kirobbantásával bízta meg, de az 1697-es hegyaljai kuruc mozgalmat még azelőtt leverték, hogy a bukott fejedelem átlépte volna az országhatárt. Az 1699-es karlócai béke értelmében Thököly utolsó éveit emigrációban, a kis-ázsiai tengerparton élte le, miközben kurucai továbbra is fáradhatatlanul szervezkedtek a Habsburgok ellenében. Thököly még megérte, hogy mostohafia, II. Rákóczi Ferenc 1703-ban kibontotta a szabadságharc zászlóit, azonban a szomorú végkifejletnek már nem lehetett szemtanúja, ugyanis 1705. szeptember 12-én, alig 48 esztendős korában – Izmit városában – befejezte életét.

Thököly Imrének aztán a „48-as”, kurucos történelemszemlélet komoly megbecsülést kölcsönzött, ami nem csak az egyik legjelentősebb fővárosi sugárút elnevezésében mutatkozott meg, hanem az 1906. évi díszes ünnepségek kapcsán is, amikor a hadvezér holttestét hazaszállították, és szülővárosában, Késmárkon temették újra. A kuruc vezért a függetlenségpárti ideológusok sok szempontból kései utódjával, Rákóczival párosították, ugyanakkor Thökölyt számos kemény kritika is megilleti: azzal együtt, hogy ő is a független Magyarország lehetőségét kereste, tevékenységével felelőtlen módon súlyosbította az országban dúló káoszt, önfejűségével megosztotta – és elpazarolta – a bujdosók erejét, később pedig kockáztatta a török elleni felszabadító háború sikerét.