2017. június 22.

1708. augusztus 3. | Rákóczi vereséget szenved Trencsénnél

Szerző: Tarján Tamás

1708. augusztus 3-án vívta II. Rákóczi Ferenc fejedelem az általa indított szabadságharc legszerencsétlenebb kimenetelű csatáját, mely során a kurucok Trencsénnél katasztrofális vereséget szenvedtek a Siegbert Heister irányította császári erőktől.

Rákóczi az 1708-as év tavaszán Eger mellett rendelte el a gyülekezőt kurucai számára, majd június 14-én megindult csapataival nyugat felé. A szabadságharc során a fejedelem talán még soha nem rendelkezett ekkora katonai erővel: a kuruc reguláris csapatok, a Pekry Lőrinc vezette lovasság, és a Bercsényi, Bottyán és más brigadérosok alatt gyülekező talpasok – egyaránt 7-7000 ember – mellett a fejedelem még ágyúkat is mozgósíthatott. Ezzel szemben a haditanácsot viszont állandó széthúzás jellemezte, a felvonulás alatt ugyanis az egyes alvezérek a számukra fontosabbnak tartott hadműveletekhez – például a Csallóköz visszafoglalása, Vágon túli terület elfoglalása – akarták felhasználni a kuruc hadsereget. Ebben a helyzetben némiképp megütközést keltett Rákóczi terve, aki július közepén Érsekújváron bejelentette, hogy a hadjárat célja a császári kormányzattal ugyancsak elégedetlen Szilézia fellázítása lesz.

A történetírók úgy vélik, Rákóczi esetleg azt is számításba vehette, hogy Frigyes Vilmos porosz trónörököst hívja meg a magyar trónra, de ha volt is ilyen terve, az bizonyítékokkal nem igazolható. Hosszas zúgolódást követően a kuruc erők észak felé vonultak, miközben – Győrből elindulva – a Vág jobb partján Siegbert Heister is ugyanabban az irányban haladt. Miután a Pekry Lőrinc vezette kalandozó huszárok Morvaországban vereséget szenvedtek Viard tábornoktól, a fejedelem egyszeriben lemondott ambiciózus terveiről, és Lipótvár vagy Trencsén elfoglalása között tétovázott. Miután az előbbi vár elleni korábbi hadjáratok rossz emléket jelentettek számos alvezér számára, a haditanács nyomására Rákóczi Trencsén ostroma mellett döntött.

Rákóczi utasítására La Motte francia tüzérezredes július 30-án megpróbálkozott a várhoz vezető híd elfoglalásával, de miután tudomást szerzett arról, hogy Viard megerősítette a várat, augusztus 2-án inkább csatlakozott a Trencséntől délre gyülekező kuruc főerőkhöz. A csata előtti napokban Rákóczi és Bercsényi indokolatlanul lassan haladtak észak felé, így mire elfoglalták állásaikat, Heister – és a hozzá csatlakozott Pálffy – már egyesültek Viard erőivel. A kuruc vezérkar megrettent ettől a fejleménytől, mivel Heister az elmúlt években rendszerint legyőzte őket; önbizalomhiányukat jól mutatja, hogy a fejedelem serege végül védekező pozícióban állt el. Erre semmi szükség nem volt, mert sem Viard, sem a Magyar-Bród felől megérkező Heister nem jelentett komoly veszélyt; a magyarországi császári erők főparancsnoka a csata előtt összesen mindössze 8000 emberrel rendelkezett, ráadásul ebből 3000 fő vajdasági szerb határőr volt.

Rákóczi mindennek dacára a táborban várta Heister támadását, aki augusztus 3-án délelőtt meg is indult a kurucok felé, de miután látta ellenfele túlerejét, inkább visszafordult. A fejedelem ugyan látta a kínálkozó alkalmat, de a döntő pillanatban mégsem mert általános támadást vezényelni, csupán Pekry Lőrinc huszárjait küldte a császáriak ellen. A lovasság meg is indult Heister serege felé, azonban Pekry hamarosan visszavonult, mivel – Ebeczky István brigadéros figyelmeztetése után – a terepviszonyokat alkalmatlannak találta a felvonulásra: úgy vélte, a keskeny haladási útvonal komolyan veszélyeztetné egy esetleges visszavonulás sikerét, és komoly veszteségeket eredményezne. Pekry váratlan döntése természetesen még nagyobb káoszt okozott, hiszen a valóban keskeny fahídon a visszaforduló huszárok teljesen összegabalyodtak.

A császáriak, a kurucokkal ellentétben, kihasználták ellenfelük pillanatnyi zavarát, és általános támadást indítottak a fahíd ellen, majd a táborban gyanútlanul időző kurucokra tolták Pekry huszárjait. A váratlan fejlemény az egész hadseregben kaotikus állapotokat okozott, az első vonalban harcoló szerbek ugyanis hamarosan a táborban rendeződő talpasokra is rárontottak, és egyre hátrébb szorították azokat. Rákóczi úgy gondolta, személyes beavatkozásával még megmentheti a szerencsétlen fordulatot vett ütközetet, ezért a tartalékos erőktől a csata helyszínére sietett, lova azonban felbukott egy vizesárokban, és maga alá temette a fejedelmet.

Ez a fejlemény gyakorlatilag megadta a kegyelemdöfést a kurucok számára; a talpasok és huszárok között hamar elterjedt a hír, hogy Rákóczi életét vesztette – a fejedelem csak az emberfeletti bátorságot mutató Bercsényi Lászlónak köszönhetően menekült meg – amitől a harcba szálló alakulatok végleg összeomlottak. A kuruc sereg hamarosan fejvesztett menekülésbe kezdett, hátrahagyta összes ágyúját és a fegyverek javát, miközben a vérszemet kapott szerbek és a császári lovasság tovább tizedelte sorait.

A korábban soha nem tapasztalt adottságokkal megkezdett hadjárat végül példa nélküli vereségbe torkollott, amiben Rákóczi határozatlansága, alvezéreinek fegyelmezetlensége és az általános önbizalomhiány egyaránt komoly szerepet játszott. Trencsénnél a kurucok 3000 halottat, valamint rengeteg fegyvert és ellátmányt hagytak a csatamezőn, de a valóságban ennél sokkal többet vesztettek: a szabadságharc állama soha többé nem tudott akkora erőt összpontosítani, mint amennyit Trencsén mellett eltékozolt, a vereséggel együtt pedig a harci kedv és morál is messze szállt. Rákóczi többet nem vállalkozott támadó hadjáratra, alvezérei közül pedig mind többen pártoltak át a „labancok” oldalára.