2017. november 18.

1708. május 27. | Esze Tamás kuruc brigadéros halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1708. május 27-én vesztette életét a nyitrai kuruc táborban Esze Tamás, a Rákóczi-szabadságharc egyik leghíresebb brigadérosa.

Esze egyszerű jobbágyi családból származott, Tarpán, a Nyírség egyik viszonylag fejlett mezővárosában élt, mely Bethlen Gábortól kiváltságlevelet, később I. Lipóttól (ur. 1657-1705) pedig vásártartási jogot kapott. A térség viszonylag kedvező helyzete a török kiűzésével aztán romlásnak indult, mert az ország feletti uralmat megszerző bécsi udvar egyszeriben érvényesíteni akarta centralizációs törekvéseit. Az egykori Erdély és Királyi Magyarország erdős határterületén bujdosó jobbágyok és szegény sorsra jutott kisnemesek, egykori végvári vitézek ezért szervezkedni kezdtek az erőszakosan katolizáló Habsburgok ellen, a tarpai Esze Tamás pedig 1696-ben csatlakozott hozzájuk.

A bujdosók a következő évben Szalontai György és Kabai Márton vezetésével felkelést robbantottak ki a Hegyalján, melynek szervezésében Esze is részt vett, de idejekorán Károlyi Sándor akkori szatmári főispán fogságába esett. A felkelés leverése után kiszabadult, sókereskedelembe fogott a Tiszaháton, ám miután a császári katonaság elkobozta szekerét és lovait, 1701-ben ismét az engedetlenek közé állt. Esze Tamás másodszor már ravaszabbnak bizonyult, felkelését ugyanis a spanyol örökösödési háború miatt rendezett toborzás leple alatt akarta végrehajtani.

1702 végén – a hegyaljai felkelésben is részt vevő Kis Alberttel együtt – beállt az uralkodó egyik gyalogezredébe, és amikor csapatát megindították az európai hadszíntérre, embereivel megszökött és a beregi hegyekben ütött szállást. Esze Tamás innen vette fel a kapcsolatot a Lengyelországban élő II. Rákóczi Ferenccel, miután hosszas viták után meggyőzte bujdosótársait, hogy – az 1697-es hegyaljai felkeléssel ellentétben – ne Thököly Imre gróf pártfogását keressék. Ez a döntés kulcsfontosságú volt a későbbi szabadságharc szempontjából. Esze két követséget küldött a Brezánban élő Rákóczi és Bercsényi színe elé, majd a harmadik alkalommal, 1703 tavaszán személyesen látogatta meg az emigránsokat.

Rákóczi ekkor ezredesi rangra emelte későbbi hű katonáját, gondjára bízta a brezáni kiáltványt, illetve átadta a felkelés zászlóit, melyeket három tiszaháti mezővárosban – Vári, Tarpa és Beregszász – május 21-22-én bontottak ki. Megkezdődött a Habsburg uralom elleni szabadságharc, melyben a kezdetben mezítlábas felkelőket vezető Esze Tamás ezredes személyes vitézségével és jó hadszervező képességével egyaránt kitűnt. A küzdelem során a jobbágyi származású parancsnok harcolt az 1703. évi tiszántúli hadjáratban – részt vett például Tokaj, Szatmár megvívásában – később pedig a Felvidéken és Erdélyben teljesített megbízásokat.

Rákóczi végig nagy becsben tartotta a kezdetektől hűségesen szolgáló Esze Tamást: még 1703 novemberében felszabadította őt a jobbágysorból, 1707-ben brigadérosi, 1708 márciusában pedig nemesi címet adományozott számára. A talpasok élén Esze is csatlakozott Rákóczi 1708-ra tervezett sziléziai hadjáratához, az indulást azonban már nem érte meg. Történt ugyanis, hogy a nyitrai táborban 1708. május 27-én Esze Tamás és Czelder Orbán csapatai között a pünkösdi istentisztelet után verekedés tört ki.

Esze hiába próbálta lecsillapítani a tömeget, a csetepaté annyira elmérgesedett, hogy végül kartácstűzzel kellett szétkergetni a dulakodókat. A tömegverekedés után Esze Tamás holtan maradt a csata színhelyén, ezzel a kuruc hadsereg elveszítette egyik leghasznosabb tisztjét. Később a történetírók számos teóriával álltak elő, miszerint az ágyútűz egy előre kitervelt gyilkosság része volt, és a brigadérost voltaképpen nemesi származású ellenlábasai gyilkolták meg, ám feltehetően Esze Tamás életét a tusakodó katonák oltották ki.

Máig nem sikerült tisztázni azt sem, hogy a nyitrai táborban milyen ellentétek robbantották ki a tragédiával végződő tömegverekedést. Hű katonája halála megrázta Rákóczit is, a talpasokat ezután saját válogatott ezredeiben helyezte el. Esze Tamás szülővárosa hajdúvárosi kiváltságot, a brigadéros öccse, János pedig később kapitányi tisztséget kapott a fejedelemtől.