Szerző: Tarján Tamás

„Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy mindnyájan megmenekülünk, ha a hajón maradunk. Vagyis mindnyájan kijöhettünk volna a partra, és akkor most nem kellene így egyedül, vigasz nélkül állanom. Könnyek szöktek a szemembe. De mivel ez úgysem segített, elhatároztam, hogy feljutok a hajóra, ha lehetséges. Levetettem hát ruhámat – ugyanis rendkívül forró volt az idő –, és belevetettem magam a vízbe. […] Mindenekelőtt megtaláltam a hajó élelmiszerkészletét: szárazon és vízmentesen. Mivel hallatlanul éhes voltam, a kenyérraktárba mentem, és megtöltöttem zsebemet kétszersülttel, és azt ettem, miközben egyéb tennivalóimat intéztem, mert veszteni való időm nem volt.”

(Részlet Defoe Robinsonjából, melyben a figyelmes olvasó egy érdekes ellentmondást is felfedezhet)

1709. február 1-jén találta meg a Duke legénysége a Juan Fernandez-szigetcsoport egyik tagján, Más a Tierrán az „igazi Robinsont”, Alexander Selkirk skót tengerészt. Selkirk négy évet és négy hónapot töltött a lakatlan szigeten, ez idő alatt pedig lakóhelyet és élelmiszert biztosított magának, várva arra, hogy egy nap valaki felfedezze őt.

Alexander Selkirk 1676-ban, skót földön látta meg a napvilágot, szülőhazájából azonban 19 esztendősen menekülnie kellett, mert összetűzésbe keveredett egyik rokonával, ügye pedig a presbiteriánus gyülekezet elé került. A heves fiatalember még a vizsgálat előtt jobbnak látta elhagyni Skóciát, és a Cinque Ports nevű kalózhajóra szegődött, mely gyakorlatilag London megbízásából fosztogatta a világtengereken hajózó spanyol vitorlásokat. Selkirk rövid időn belül beletanult „mesterségébe”, ennek köszönhetően pedig egyre feljebb küzdötte magát a ranglétrán: 1704-re már első tiszt lett, vagyis a második ember a fedélzeten a kapitány után, akinek vezetői képességeivel kapcsolatban erős kétségeket táplált, ezért a Cinque Ports, illetve saját élete megmentése érdekében zendülést szervezett. Alexander Selkirk hatalomátvételi kísérlete végül kudarccal zárult, a lázadás kitervelőjét pedig a kor szokásainak megfelelően nem halállal, hanem talán még ennél is rosszabb büntetéssel sújtották. 1704 őszén a kapitány a lakatlan Juan Fernandez-szigetcsoport egyik szigeténél, Más a Tierra mellett vetett horgonyt, ahol fegyverekkel, némi lőszerrel, élelmiszerrel, dohánnyal és szerszámokkal ellátva partra tette Selkirket.

A tengerész helyzete szinte teljesen reménytelen volt, hiszen száműzetésének színhelye 600 kilométerre Chile partjaitól, messze a Csendes-óceánban feküdt, tehát kevés esély nyílt arra, hogy bárki is rátalál; az a maradék kicsi esély is azt valószínűsítette, hogy a partra szálló hajósok spanyolok lesznek majd, akik nyilvánvaló módon nem bántak volna kesztyűs kézzel a skót kalózzal. Selkirk saját elmondása szerint első magányos napjait Biblia-olvasással és várakozással töltötte, miután azonban az éhhalál szélére sodródott, ösztöneire hallgatva harcot kezdett a túlélésért. A férfi hamarosan kunyhót épített magának, a szükséges élelmiszert pedig a sziget kisállatai és bogyói, illetve a tenger halai biztosították számára. A róla megmintázott Robinson Crusoe-val ellentétben Selkirk egyes-egyedül élt Más a Tierrán, sem Péntekkel, sem más kannibálokkal nem találkozott, élete viszont egyszer mégis komoly veszélybe került, ugyanis a szigeten spanyolok szálltak partra, akik megkísérelték elfogni a titokzatos „vadembert.” A tengerész 4 éve és 4 hónapja élt elfeledve a Csendes-óceánon, amikor 1709. február 1-jén váratlanul két brit kalózhajó kötött ki a Más a Tierra-sziget öblében. Miután Selkirk meggyőződött róla, hogy az újabb látogatók angol nemzetiségűek, felvette a kapcsolatot a tengerészekkel, akik meglepetten fogadták a torzonborz férfit.

Bár furcsán hangozhat, Alexander Selkirk szenvedései ellenére sok szempontból mégis csak a szerencse fiának tarthatta magát: elsősorban azért, mert túlélte Más a Tierra megpróbáltatásait, és idővel visszatérhetett a civilizált világba. Másrészt azért, mert egykori hajója, a Cinque Ports beváltotta egykori első tisztje jóslatát, és nem sokkal azután, hogy Selkirket száműzték fedélzetéről, Peru közelében elsüllyedt a spanyolok elleni harcban. Harmadsorban pedig azért volt szerencsés, mert rövid időn belül az őt megmentő Duke kapitánya lett, így 1712-ben gazdagon térhetett vissza rokonaihoz Skóciába, akik már régen halottnak hitték. Selkirk emellett a Juan Fernandez-szigeteken töltött évekről szóló elbeszéléseivel országos szenzációt keltett, és számos kalandregényhez szolgáltatott elsőrangú témát: megpróbáltatásainak legismertebb – és természetesen legjobban kiszínezett – feldolgozása később Daniel Defoe tollából látott napvilágot. Selkirk még megérte, hogy a neves író legendát kreált belőle, ugyanis a világhírű Robinson 1719-ben jelent meg először, a tengerész pedig 1720-ban vágott neki újra a tengernek, ahonnan már sohasem tért vissza Európába.