Kuruc vereség Romhány mellett

Szerző: Tarján M. Tamás

“Németet az elmúlt szerdán megvertük dicsőségesen, de a harchelyről gyalázatosan elszaladtunk.”

Ottlyk György, Rákóczi főudvarmestere

1710. január 22-én vívták Johann Damian Sickingen altábornagy és II. Rákóczi Ferenc fejedelem seregei a romhányi csatát, melyben a császáriak súlyos veszteségeik ellenére végül megfutamították a kuruc hadakat. Ez volt a Rákóczi-szabadságharc utolsó jelentős ütközete, melynek eredményétől függetlenül a Habsburg-ellenes háború végső stádiumába lépett. 

Az 1708. augusztus 3-i trencséni csatavesztés után a kurucok végleg elveszítették a kezdeményezés lehetőségét, ugyanis a vereség hatására Rákóczi hadainak zöme felbomlott, tehetséges tisztjeinek egy része – például Ocskay László, Bezerédj Imre – pedig átállt a labancokhoz, vagy árulás gyanújába keveredett. A trencséni fiaskót követő évben a kurucokat egyik balszerencse érte a másik után: a spanyol örökösödési háború (1701-14) eseményei már magukban megpecsételték a szabadságharc sorsát, ugyanis Rákóczi legfőbb szövetségese, XIV. Lajos francia király (ur. 1643-1715) 1708-ban Oudenaarde, majd 1709-ben Malplaquet mellett is vereséget szenvedett, így a Habsburgok jelentős erőt csoportosíthattak át Magyarországra. 

A kedvezőtlen nemzetközi folyamatok mellett a kurucoknak azzal is szembe kellett nézniük, hogy a háború miatt nélkülöző lakosság mind kevesebb lelkesedéssel támogatta Rákóczit, az 1709-ben kezdődő pestis pedig tovább fokozta a nyomort. A fejedelem ráadásul időközben egyik legtehetségesebb hadvezérét, Vak Bottyánt is elveszítette, ennek fényében aztán nem meglepő, hogy a kurucok ebben az esztendőben csak a liptói sáncok ellen kezdeményeztek támadást, miközben a Felvidéken egyre keletebbre szorultak vissza, Esterházy Antal kivonulása után pedig a Dunántúlt is feladták. 

Esterházy maradék katonaságával Érsekújvárra vonult vissza, amely erődítményt a kurucok mélyen a császári arcvonal mögött is eredményesen őrizték meg. A Poltavánál csatát vesztő XII. Károly (1697-1718) seregéből több száz svéd és több ezer lengyel katona kért menedéket Magyarországon, így Rákóczi 1710 januárjában mintegy 9-12 000 katonával kezdte meg nyugati irányú hadműveleteit, melyek célja a bányavárosok felszabadítása és Érsekújvár tehermentesítése volt. A felvonulás ugyanakkor korántsem volt egyszerű, hiszen a tomboló pestis miatt a kurucok szörnyű nélkülözések közepette, a városokat elkerülve juthattak el a Nógrád megyei Kállóig, ahol Rákóczi január 21-én hadiszemlét tartott. 

A fejedelem úgy tervezte, Érsekvadkertnél ütközik majd meg a vármegyében állomásozó Sickingen altábornagy csapataival, aki ezen a napon már értesült a kurucok közeledéséről, ezért másnap 1500 főnyi katonaság élén felderítésre indult. Mindezt azért fontos kiemelni, mert a január 22-i romhányi csatában résztvevő hadvezérek egyike sem tervezett ütközetet erre a napra – ez a magyarázata a labanc erők csekély létszámának is –, miután azonban a fent említett településtől északra, a Lokus patak mocsaras részén összetalálkoztak, elszánták magukat a harcra. 

Rákóczi utasítása nyomán a csata a lengyel légiósok rohamával kezdődött, akik pillanatok alatt elsöpörték Sickingen dragonyosait, majd bekerítették – az akkor már kivégzett – Ocskay László huszárjait, akik reménytelen helyzetükben le is tették a fegyvert a támadók előtt. A romhányi csata pillanatokon belül eldőlni látszott, ugyanis az altábornagy csapatai jelentős részével beszorult a Lokus ingoványába, ahonnan csak a kurucok későbbi ballépéseinek köszönhetően szabadulhatott ki. Rákóczi seregén ismét fogott az „ősi átok”, ugyanis alighogy a lengyelek legyőzték a balszárnyon felvonuló lovasságot, az ellenség poggyászának fosztogatásába kezdtek, ami időt adott Saint-Croix tábornoknak arra, hogy maga köré gyűjtse a szétvert labancokat és ellentámadást vezessen. 

A svédek, akik kellően tapasztalt katonák voltak, felismerték a veszélyt, és rohamot indítottak a császáriak feltartóztatására, a magyar talpasok azonban tétlenül szemlélték az eseményeket, ezzel pedig megpecsételték a csata sorsát. Az újjászerveződő labanc sereg könnyűszerrel behatolt a két hadoszlop közötti résbe, és rövid időn belül megfutamította Rákóczi katonáit; számos más ütközethez hasonlóan tehát a kurucok itt is majdnem kiharcolták a győzelmet, a tapasztalatlan hadvezetés és/vagy a harci fegyelem hiánya miatt azonban sokadszorra is vesztesként kellett elhagyniuk a csatateret. 

A romhányi ütközet ellentmondásait kiválóan mutatja, hogy a győzelem ellenére Sickingen embereinek majdnem a fele, körülbelül 750 labanc katona esett el a csatában, míg a kurucok nagyjából 350 embert veszítettek. Ebből eredően a császári haderő hiába vonult el győztesként a csatamezőről, az ütközet által megteremtett lehetőségeket már nem tudta kiaknázni. Rákóczi kuruc serege szintén győztesnek tekintette magát, ellátmányt is tudott eljuttatni Érsekújvárra, igaz, az eltervezett hadjáratot Romhány után már nem tudta folytatni. Függetlenül attól, hogy az 1710. január 22-én megvívott ütközetből a sikereket, vagy a hibákat emeljük ki, az vitathatatlan tény marad, hogy a szabadságharc végső kimenetelén ez a csata már nem változtatott: a későbbi hónapokban a fejedelem pártján álló várak sorra labanc kézre kerültek, a katonai összeomlástól pedig csupán a szatmári béke mentette meg a kurucokat.