Majténynál a kurucok leteszik a fegyvert

Szerző: Tarján M. Tamás

1711. április 30-án tette le a fegyvert a mintegy 12 000 főből álló kuruc hadsereg a majtényi síkon, befejezve az 1703 óta tartó, II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc küzdelmeit.

Az első szakaszban kiegyenlített küzdelem magyar reményeit 1707-től már beárnyékolta a spanyol örökösödési háborúban kialakuló angol–osztrák fölény, aminek következtében a Habsburgok egyre nagyobb erőket tudtak Rákóczi ellen fordítani. Nyilvánvalóvá vált, hogy Rákóczi és kurucai önerőből nem lesznek képesek győzelmet aratni a császáriak ellen, ezért a fejedelem minden eszközt megragadott, hogy francia, holland és svéd szövetségeseit támogatásra ösztönözze. Az 1707-es ónodi országgyűlés Habsburgokat trónfosztó törvényével (1707. június 13.)

Rákóczi legfőbb célja az volt, hogy elérje a francia–magyar szövetség hivatalossá tételét, Magyarország szabadságharca része legyen az általános európai háborúnak, aminek következtében a függetlenedési szándékát kinyilvánító ország sorsa egy nemzetközi konferencián dőlhetne el. A XIV. Lajos (ur. 1643-1715) által küldött támogatás viszont folyamatosan csökkent, közben pedig Rákóczi sikertelenül próbált az ország trónjára jelöltet találni az ország trónjára. Miksa Emánuel bajor választó elutasította a felkérést I. József (ur. 1705-1711) ellenében, Rákóczi második választottja, Frigyes Vilmos porosz trónörököse pedig szintén nem vállalta a konfliktust a Habsburgokkal. Róla Rákóczi mégis azt feltételezte, hogy elfoglalná a magyar trónt, ezért az 1708-as esztendőre egy Magyarországon kívüli zajló háborút tervezett, Frigyes Vilmost morvaországi és sziléziai győzelmekkel akarta rábírni a magyar korona elfogadására.

A kuruc seregek meg is indultak a morva határ felé, de az 1708. augusztus 3-án vívott trencséni ütközetben katasztrofális vereséget szenvedtek. A trencséni ütközet pedig szép reményekkel indult, mert a császári sereget vezető Siegbert Heistert a felvonulás közben sikerült többször is megtéveszteni, az ütközet is úgy kezdődött, hogy az osztrák tábornok csapatai visszavonultak a híradásoknál jóval erősebbnek látszó fejedelmi csapatok elől. Rákóczi vezérkara azonban túl sokáig tétlenkedett, végül csak Pekry Lőrinc gyalogosai indultak meg Heister ellen, de ők is bátortalanul nyomultak előre. A kifejlődő csata sorsát aztán egy szerencsétlen véletlen döntötte el, a fejedelem lova ugyanis egy szerencsétlen ugratás közben nyakát szegte.

Rákóczit Bercsényi László kimentette az ellenséges rohamból, de a kurucok közül sokan azt hitték, hogy a fejedelem életét vesztette, lendületük megtört, így Pálffy Miklós és Heister könnyen felülkerekedtek és több ezer fős veszteséget okoztak a felkelőknek. A trencséni vereség után Rákóczi maradék reménye is elveszett a győzelemre, a kudarc után számos vezér állt át a labancok oldalára (leghíresebb közülük Ocskay László), ráadásul 1709-ben meghalt Bottyán János, a fejedelem egyik legeredményesebb hadvezére is. A harcok megritkultak, a fejedelem pedig Nagy Péter cárt (ur. 1682-1725) próbálta megnyerni a magyar felkelés támogatására, sikertelenül.

1710-ben a francia és svéd csapatokkal megerősített kuruc sereg vereséget szenvedett a szabadságharc utolsó jelentős ütközetében, Romhány mellett is, a háború fő szereplői pedig már nem a hadseregek, hanem az éhínségek és a kimerült Magyarországon dúló pestis voltak. Rákócziék fokozatosan a Kassa, Munkács, Ungvár, Tokaj váraival körülhatárolt területre, a felkelés egykori kiindulópontjára hátráltak. A fejedelem időhúzás céljából engedélyezte Károlyi Sándor generálisnak, hogy felvegye a kapcsolatot Pálffy gróffal, 1711 januárjában tárgyalások kezdődtek Vaján, melyek Rákóczi irreális követelései miatt nem vezethettek eredményre. Károlyi azonban a fejedelemmel ellentétben igazi békét akart, ezért márciusban titokban hűséget esküdött I. Józsefnek, és Rákóczi tudta nélkül békealkudozásokba kezdett Pálffyval. Közben a fejedelem Husztra hívott össze országgyűlést fogyatkozó népe számára, majd április 6-án lengyel földre távozott, hogy ismét az északi háború során a Prut mentén harcoló Nagy Péter segítségét kérje, Károlyi Szatmárra hívott össze egy másik országgyűlést, hogy nyilvánosságra hozza a Pálffyval kötött titkos alkut, aminek a kuruc seregben is számos híve akadt.

Rákóczi Lengyelországból hasztalan küldött egy háborúra buzdító kiáltványt, ennek már nem volt hatása, április 29-én Károlyi megegyezett a labanc generálissal a fegyverszünet legfontosabb pontjairól. A 12 000 fős kuruc had 1711. április 30-án a majtényi síkon tette le a fegyvert, hűségesküt téve az ekkor már halott I. József nevére. A 151 osztagvezető aláírásával ellátott aláírt szatmári béke értelmében a felkelők amnesztiát kaptak, hazatérhettek és amennyiben nemesek voltak, korábbi birtokaikat is megtarthatták. Ez még Rákóczira is vonatkozott, ő azonban nem tért haza Magyarországra, hanem emigrációba vonult, hogy 1735-ben bekövetkező haláláig küzdjön a szabadságharc újrakezdésének érdekében.

Az uralkodó a szatmári békében – I. József halála után III. Károly – ígéretet tett arra, hogy a magyarokat sértő idegen intézményeket megszünteti, összehívja az országgyűlést, valamint tiszteletben tartja Magyarország és Erdély szabadságjogait. A Lengyelországban tartózkodó Rákóczi Károlyi tettét árulásnak minősítette és kevesellte az elért eredményeket, reálisan szemlélve az alkut, Pálffy a Habsburg fölény ellenére igencsak kedvező békét ajánlott, amivel szemben a háború a kurucok számára már nem volt elfogadható alternatíva. A Szatmárnémetiben megkötött béke végre biztosította a török és kuruc háborúkban kimerült ország számára a nyugodt fejlődést a 18. század során, megőrizve egyúttal a magyar emlékezetben a messzi földön bujdosó, az igaz ügyért végsőkig küzdő fejedelem romantikus képét.