rubicon
back-button Vissza
1718. november 22.

Feketeszakáll, a rettegett kalóz halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Így hát hősünk, Teach kapitány, Feketeszakáll gúnynevét hatalmas mennyiségű szőrzetéről kapta, ami, mint egy félelmetes meteor, betakarta egész arcát, és jobban rettegett tőle Amerika, mint bármely más addig látott üstököstől.”

(Charles Johnson kapitány 1724-ben kiadott művében így jellemezte a kalózt)

1718. november 22-én vesztette életét Edward Teach, ismertebb nevén Feketeszakáll, a hírhedt kalóz, miután Robert Maynard, a brit flotta hadnagya megtámadta hajóit az Ocracoke-sziget közelében. Annak ellenére, hogy önálló kapitányi „pályafutása” mindösszesen alig egy évig tartott, a későbbi kalandregények – és filmek, színdarabok – szerzői alapvetően Teachről mintázták meg a vérszomjas, kegyetlen és zsákmányra éhes kalóz sztereotip figuráját. Feketeszakáll neve ily módon ma is elevenen él a közemlékezetben, a mítoszok azonban elhomályosították valóságos alakját.

Törvényen kívül, a korona szolgálatában

A kalózkodás már több évezrede keseríti meg a hajósok életét: e bűnözési formáról az első források abból az időszakból származnak, amikor még a föníciaiak uralták a Földközi-tengert, de az akkori rablók „modern örökösei” a világóceán egyes részein – pl. Szomália partvidékén – napjainkban is komoly fenyegetést jelentenek. Bár időben és térben változatos példákat találhatunk a kalózok működésére, az irodalomban és a vizuális művészetekben mégis egy olyan romanticizált kép alakult ki róluk, amely a nyugat-indiai szigetvilágot rettegésben tartó 17–18. századi tengeri rablókon alapul. Ez a közismert ábrázolás ugyanakkor meglehetősen sztereotip és számos ponton hibás is. A kalózokat – sok tekintetben a magyar betyárokra emlékeztető módon – egy olyan törvényen kívüli közösség tagjaiként festi le, mely teljesen kiszakadt a társadalomból, holott tevékenységük a kora újkorban az Amerikát gyarmatosító nagyhatalmak harcászati stratégiájának fontos eleme volt.

Ékesen demonstrálja ezt a Földet körülhajózó Sir Francis Drake és Sir Walter Raleigh pályafutása I. Erzsébet angol királynő (ur. 1558–1603) korából, az említett kapitányok ugyanis a spanyol kereskedelmi flották kifosztásából származó kincstári haszon miatt legalább akkora elismerésben részesültek, mint felfedezéseikért, vagy a kolonizáció során végzett munkájukért. Háborús időkben az uralkodók rendszerint szerződést kötöttek az egyes kalózvezérekkel, melyben megbízást adtak az ellenséges hajók kirablására és elpusztítására; ez azt eredményezte, hogy a világtengerek a nagyhatalmi vetélkedés állandó mellékhadszínterévé váltak. Miután a 17. század második felében a kolonizáció új lendületet vett, a buccaneer névvel illetett kalózok tartósan a nyugat-indiai szigetvilágban rendezkedtek be, ugyanis az intenzív gyarmatosítás eredményeként – egyrészt az Ó- és Újvilág közti árucsere, másrészt az afrikai rabszolga-kereskedelem miatt – jelentősen megélénkült az atlanti hajóforgalom.

A kolóniákat igazgató kormányzók többsége a közép-amerikai térségre nézve nem tekintette hatályosnak az Európában megkötött békeszerződéseket, ezért a „szerződtetett” tengeri rablók évtizedeken keresztül szabadon fosztogathattak. E tevékenység így a képzett, munka nélkül tengődő hajósok megtűrt életformájává vált, akiknek megélhetéséről az önállósuló kalózkapitányok valóságos vállalkozókként gondoskodtak. Miután – az állandó pusztítás következtében – a karibi gyarmatok kimerültek, a századforduló expedíciói már egészen az Indiai-óceánig merészkedtek a zsákmányért, majd 1701 után a spanyol örökösödési háború kínált „megélhetést” egy rövid időre.

A kalóztársadalmat ugyanakkor tartósan kedvezőtlen „piaci folyamatok” sújtották, ugyanis a magas európai munkanélküliség miatt folyamatosan nőtt azok száma, akik a tengeren próbáltak szerencsét, közülük pedig mind többen léptek a bűnözés útjára. Így miután az utrechti és rastatti békeszerződések 1713–14 során lezárták a Habsburg-Bourbon konfliktust, az Újvilágban hirtelen több ezer képzett harcos maradt „megbízás nélkül”, akik a következő esztendőkben káoszba borították a térséget.

Edward Teach felemelkedése

A férfi, aki Feketeszakállként tartotta rettegésben az Újvilágot, ekkor, a karib-tengeri aranykor alkonyán szegődött el kalóznak. A források szerint 1716-ban költözött át New Providence szigetére, a tengeri rablók – Bahamákon alapított – híres „köztársaságába”, ahol Benjamin Hornigold szolgálatába lépett. Feketeszakáll valódi nevét és születésének idejét – a kalózokra jellemző módon – sűrű homály fedi. A hozzá intézett leveleket Edward Teachnek címezték, és a tengerészeti jelentésekben, valamint Charles Johnson 1724-ben kiadott híres munkájában is így hivatkoztak rá, ám a férfi a forrásokban más álneveken – pl. Kentish kapitányként – is felbukkant, ezért a fenti név valódisága megkérdőjelezhető. Feltételezések szerint a kalóz az angliai Bristol kikötővárosából származott, és valamikor az 1690-es években – kamaszként – kelt át az Atlanti-óceánon. Jamaicán telepedett le, majd az önkéntesek sorába lépett, miután Anna brit királynő (ur. 1702–1714) a Habsburgok oldalán bekapcsolódott a spanyol örökösödési háborúba.

Rettegett híre miatt – melyet utólag Johnson kalózokról írt műve jelentős mértékben felnagyított – mára jószerével feledésbe merült az a tény, hogy Feketeszakáll „karrierje” a tengeri rablók között mindösszesen két évig tartott. Hornigold beosztottjaként Edward Teach villámgyorsan emelkedett felfelé a ranglétrán: a kapitány már 1716-ban egy kisebb vitorlás – ún. sloop – parancsnokává nevezte ki őt, majd 1717 novemberében, egy másik sikeres portya után nekiajándékozta a Le Concorde nevű francia fregattot, melynek fedélzetén több mint háromszázan szolgáltak. A kalóz rövidesen 40 ágyúval szerelte fel zászlóshajóját, és átkeresztelte a Queen Anne's Revenge – azaz Anna királynő bosszúja – névre. Miután a legénység 1717 végén megelégelte, hogy Hornigold rendre sértetlenül elengedi a brit kereskedőhajókat, Teachet választották meg a kalózflotta vezérének; a férfi ekkor vette fel a Feketeszakáll nevet.

A hírnév hullámain

A kalózkapitány a „hatalomátvétel” után nagyszabású expedíciót szervezett, mely során a következő hónapokban Belize partjaitól Martinique szigetéig, északi irányban pedig egészen Delaware-ig végigrabolta a partokat, és kifosztott minden hajót, amely útját keresztezte. Edward Teach különös lobogója – melyen egy csontváz lándzsával szúrt keresztül egy szívet, miközben pohárköszöntőt mondott az ördögre – és ijesztő külseje, hatalmas szakálla és sötét öltözéke jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nevének hallatán az Újvilágban reszkettek az emberek, baljós hírét pedig a kirabolt kapitányok által mesélt történetek tovább fokozták. Mindazonáltal Feketeszakáll – a hiedelemmel ellentétben – korántsem tartozott a vérszomjas kalózok közé: a foglyul ejtett hajósokat és utasokat rendszerint szabadon engedte, amint követelései teljesültek.

Ezt igazolja a Charlestonnál 1718 májusában felállított blokád története is. Miután Teach befejezte fosztogató körútját, nyolc hajóra bővült flottájával zár alá vette a dél-karolinai város kikötőjét, amit csupán azzal a feltétellel volt hajlandó feloldani, ha a szárazföldről gyógyszereket kap. A kalózvezér kétnapos határidőt szabott a polgárok számára, és követelésének úgy próbált erősebb érvényt szerezni, hogy a Charlestonba érkező hajók utasait is túszul ejtette. Bár a várt orvosságos láda végül jelentős késéssel került a Queen Anne's Revenge fedélzetére, a foglyok épségben távozhattak, Teach „csupán” értékeiktől szabadította meg őket.

A kalózvilág alkonya

Feketeszakáll charlestoni „nagylelkűségében” az is szerepet játszhatott, hogy Charles Eden észak-karolinai kormányzó 1718 tavaszán királyi kegyelmet ajánlott számára, amit a megszerzett információk tükrében korántsem volt tanácsos visszautasítania: elterjedt ugyanis a hír, hogy Angliából hadihajókat indítottak el az Újvilágba azzal a céllal, hogy végleg leszámoljanak a karib-tengeri kalózokkal. Teach ravasz módon először alvezérét, Stede Bonnet kapitányt küldte el a szárazföldre, annak sértetlen visszatérése után, 1718 nyarán azonban ő maga is úgy döntött, feladja törvényen kívüli életmódját. Nem sokkal a kegyelem elfogadása előtt Feketeszakáll – beosztottjai és a későbbi kutatók egy része szerint szándékosan – zátonyra vezette és elsüllyesztette zászlóshajóját, a Queen Anne's Revenge-et, ami később meggondolatlan cselekedetnek bizonyult. A rettegett kalóz ugyanis rövid időre letelepedett az észak-karolinai Bath Townban, ám az új élet egyhangúsága néhány hónapon belül arra ösztönözte, hogy – a szárazföld közelében fekvő Ocracoke-szigeten – ismét szervezkedésbe fogjon.

Miután Alexander Spotswood, Virginia kormányzója tudomást szerzett arról, hogy Feketeszakáll olyan hírhedt kalózokat gyűjtött maga köré, mint Charles Vane és Calico Jack, saját költségén hajtóvadászatot szervezett a férfi elfogására. Teachet az expedíció egyik alvezére, Robert Maynard hadnagy fedezte fel, amikor két kisebb hadihajójával 1718. november 21-én megközelítette az Ocracoke-szigetet, ahol a kalóznak szintén két vitorlása állomásozott. A közel egyenlő erőket felsorakoztató felek sokáig farkasszemet néztek egymással, majd 22-én reggel a kalózkapitány fortélyhoz folyamodott. Apró hajóival manőverezni kezdett a lagúnák között, amivel Maynardot is cselekvésre ösztönözte, kellő helyismeret hiányában azonban a hadnagy vitorlásai hamarosan zátonyra futottak.

Feketeszakáll természetesen éppen erre várt: azonnal ágyúztatni kezdte a megbénult brit hajókat, aminek következtében az ellenséges legénység harmada harcképtelenné vált. Úgy tűnt, Teach győzelme elkerülhetetlen, ekkor azonban a hadnagy alkalmazott cselt. Megmaradt katonáival megbújt hajója fedezékében, és amikor a kalózok a – korábban gránátokkal megszórt – fedélzetre léptek, a sűrű füstből előtörve, koncentrált támadással meglepte őket. Maynard emberei a közelharcban felőrölték Feketeszakáll csapatát, és magával a vezérrel is végeztek.

Edward Teach fejét az összecsapás után árbocrúdra tűzve vitték Virginiába, elfogott legénységét pedig később perbe fogták és felakasztották. A brit hadnagy tettéért utóbb semmilyen jutalomban nem részesült, ez azonban semmit nem von le győzelmének szimbolikus jelentőségéből. Néhány héttel Feketeszakáll halála után a Karib-tengerre érkező brit hadihajók megsemmisítették a „kalózköztársaságot”, és az onnan sikeresen elmenekülő kapitányokra is nehéz idők következtek. A gyakori támadások következtében mind szélesebb körben elterjedt az a szokás, hogy a kereskedőflottákat erős kísérettel látták el; ez egyszerre nehezítette meg a zsákmányszerzést, és kínált munkalehetőséget a „gazdátlan” tengerészeknek, így a kalózok sok évtizedes aranykora az 1720-as években véget ért.