rubicon
back-button Vissza
1740. október 20.

III. Károly magyar király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„5. § ő legszentségesebb császári és királyi felsége férfiágának magvaszakadtával (mely magszakadást Isten legkegyelmesebben távol tartani méltóztassék) az öröklési jogon való utódlást e Magyarországban és koronájában, s az Isten segedelmével már visszaszerzett és visszaszerzendő ehhez tartozó részekben, országokban és tartományokban, felséges osztrák házának nőágára is [átruházzák] és pedig első helyen a fentisztelt most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek.”

(Részlet a Pragmatica Sanctiót Magyarországon is érvénybe léptető 1723/II. tc.-ből)

1740. október 20-án fejezte be életét III. Károly magyar király (ur. 1711–1740) – VI. Károly néven német–római császár –, a Habsburg-dinasztia utolsó egyenesági férfi leszármazottja. Közel három évtizedes uralkodása alatt Károly legfőbb törekvése a nőági örökösödés elismertetése és – ezáltal – a birodalom fennmaradásának biztosítása volt, erőfeszítései ellenére azonban leánya, Mária Terézia (ur. 1740–1780) trónra lépése után hosszú háborúskodásra kényszerült a család birtokainak megtartása érdekében.

Ifjúkor – a spanyol korona várományosaként

Károly 1685-ben, Bécsben látta meg a napvilágot, I. Lipót (ur. 1657–1705) és Eleonóra pfalz-neuburgi hercegnő – az uralkodó harmadik feleségének – hetedik gyermekeként; édestestvérei közül négyen élték meg a felnőttkort, köztük az egyetlen fiú a később édesapja örökébe lépő József (ur. 1705–1711) volt. Bátyjával ellentétben Károlyt – Antal Flórián liechtensteini herceg felügyelete alatt – a család hagyományaihoz hűen jezsuita szellemben nevelték, ami a későbbiekben meghatározta buzgón vallásos személyiségét. Lipót kisebbik fiát a spanyol trónra szánta. Mint ismeretes, az ibériai királyságban ebben az időszakban a – dinasztia belterjes házasságainak következtében – súlyos betegségektől szenvedő, gyermektelen II. Károly (ur. 1665–1700) uralkodott, akinek halála után a Habsburgok az osztrák ágból származó Károly révén akarták megtartani a koronát.

Paradox módon Lipót számításait éppen betegeskedő rokona húzta keresztül, halálos ágyán ugyanis – a később V. Fülöp (ur. 1700–1724) néven uralkodó – Bourbon Fülöpöt, XIV. Lajos francia király (ur. 1643–1715) unokáját jelölte ki örökösének, ami – a korszakban „megszokott” módon – általános európai háborúhoz vezetett. Nagy-Britannia és Hollandia attól tartott, hogy Fülöp hatalomra jutása Franciaország túlzott megerősödését eredményezné a kontinensen, ezért a küzdelemben a Habsburg-dinasztiát – tehát az ifjú Károlyt – pártfogolták; a herceg 1703-ban spanyol királlyá kiáltotta ki magát, majd a következő esztendőben az Ibériai-félszigetre utazott, ahol elsősorban a katalán és aragóniai területeken támogatták trónigényét. A fiatalember az örökösödési háború esztendőit Spanyolországban töltötte, 1708-ban itt kötötte meg házasságát Erzsébet Krisztina braunschweig-wolfenbütteli hercegnővel, akit a kor egyik legszebb nőjeként tiszteltek.

Császári és királyi cím a spanyol trón helyett

Miután az 1705-ben trónra lépő I. József és a Habsburgokkal szövetséges államok hadai az évek során megszállták a – Németalföldön és Itáliában elterülő – spanyol külbirtokokat, úgy tűnt, a diadal és Károly ibériai hatalomátvétele a küszöbön áll, egy váratlan fordulat azonban végül mégis Fülöpnek juttatta a koronát. 1711-ben, mindössze hatévnyi országlás után József váratlanul elhunyt, és miután fiúörökössel nem rendelkezett, öccse lépett az örökébe. Ez azt jelentette, hogy amennyiben Károly Spanyolország trónját is megszerzi, másfél évszázad után ismét egy kézen egyesülnek a Habsburgok hatalmas európai birtokai, ami az angol és holland szövetségeseknek sem állt érdekében.

Az időközben német–római császárrá és magyar királlyá koronázott Károlynak így végül le kellett mondania a spanyol trónról V. Fülöp javára, a háborút lezáró rastatti békeszerződés (1714) értelmében azonban a korábban Spanyolországhoz tartozó németalföldi és itáliai birtokokkal – pl. a mai Belgiummal, Nápollyal, Szardíniával és Milánóval – gyarapíthatta birodalmát. A Habsburg uralkodó nehezen viselte a fiaskót: kudarca után spanyol etikettet vezetett be bécsi udvarában, és reprezentációjában – pl. öltözködésével – is a mediterrán ország hagyományaihoz igazodott.

Károly uralkodása

Az 1711 áprilisában trónra lépő III. Károly egyik első uralkodói cselekedete a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke megkötése volt, melyet – képviseletében – Pálffy János gróf írt alá. A fegyvernyugvással megkezdődhetett a közel két évszázados háborúskodás során elpusztított Magyarország lassú regenerációja, amit a király nagyszámú – főleg német területekről érkező – földműves népesség betelepítésével igyekezett ösztönözni. Károly kormányzását központosító tendencia jellemezte: országlása alatt a magyar országgyűlés mindössze három alkalommal (1708–15; 1722–23; 1728–29) ült össze, intézkedéseit a Magyar Udvari Kancellária és az 1723-ban létrehozott Helytartótanács volt hivatott végrehajtani. A király jezsuita neveltetésének és buzgó vallásosságának megfelelően szigorú egyházpolitikát folytatott, 1731-ben kiadott határozatában, a Carolina resolutióban szűk jogokat szabott a hazai protestánsoknak abban a tekintetben, hogy vallásgyakorlásukat az ún. artikuláris helyekre korlátozta, kizárta őket a hivatalviselésből, és a katolikus hitről áttérők szigorú büntetését rendelte el.

Károly uralkodása során két alkalommal viselt hadat az Oszmán Birodalom ellen: az első háború fényes győzelemmel zárult, és a pozsareváci béke (1718) eredményeként a magyarországi hódoltság maradéka – a Bánság – is felszabadult a török uralom alól, ráadásul a Habsburgok – ideiglenesen – Szerbia északi részét és Olténiát is birodalmukhoz csatolhatták. Ez utóbbi szerzemények később, az 1736–39. évi konfliktus után végül visszakerültek a Porta birtokába. E kudarc és a – Nápoly elvesztésével végződő – lengyel örökösödési háborúban (1733–38) elszenvedett vereség jól demonstrálja, hogy III. Károly életének alkonyán a Habsburg Birodalom katonai ereje jelentős mértékben megfogyatkozott.

Küzdelem a nőági örökösödés biztosításáért

A látványos hanyatlás meglehetősen szerencsétlen időpontban következett be, mivel a császár-király előzőleg komoly diplomáciai erőfeszítésekre kényszerült annak érdekében, hogy – halála után – a birodalom fennmaradására nemzetközi garanciát nyerjen. Károly ugyanis nem rendelkezett férfi utóddal: egyetlen fiúgyermeke, Lipót János még csecsemőkorában elhunyt, ezért évtizedeken keresztül arra törekedett, hogy az európai hatalmak elismerjék 1717-ben született leánya, Mária Terézia öröklési jogosultságát. A császár-király – előrelátó módon – már 1713 áprilisában kihirdette a Pragmatica Sanctio néven ismert rendeletet, mely – a nőági örökösödést biztosító 1703. évi titkos házi szerződést felülírva – József női utódai helyett az ő születendő leányainak biztosított elsőbbséget a trónon.

Mindazonáltal az 1713. évi rendelkezés önmagában csupán az osztrák tartományokban bírt érvénnyel: ahhoz, hogy Mária Terézia öröklése a részleges szuverenitással bíró Magyarországon is biztosított legyen, a Pragmatica Sanctiót a rendi országgyűlésnek is el kellett fogadnia. Erre az 1722–23-as diétán került sor, ahol a nőági utódlás elismerése mellett törvényben mondták ki, hogy a Habsburgok birtokait „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” kell kormányozni. A királynak kedvező döntés – mely egészen 1918-ig meghatározta hazánk közjogi helyzetét – elsősorban azzal indokolható, hogy a rendek a török fenyegetés árnyékában tanácsosabbnak látták, ha Magyarországot egy európai nagyhatalom védőszárnyai alá helyezik.

Annak tükrében, hogy Mária Terézia trónra lépése után Poroszország azonnal háborút indított a Habsburg Birodalom felosztásáért, III. Károly európai diplomáciáját akár sikertelennek is tekinthetnénk, ám az mindenképpen a király külpolitikai teljesítményét dicséri, hogy II. (Nagy) Frigyes (ur. 1740–1786) hadüzenete bevallottan nélkülözött bármiféle jogalapot. Azt is fontos kiemelni, hogy az osztrák örökösödési háborúban több európai nagyhatalom is a dinasztia mellé állt, amiért Károly életében jelentős árat fizetett. A szövetséges Anglia és Hollandia például az – 1719-től Triesztben, majd Oostendében működő – Osztrák Kelet-indiai Társaság 1731-es feloszlatásáért cserében ismerte el a Pragmatica Sanctiót. Franciaország a későbbi királynő férjének, Lotharingiai Ferencnek (német–római császárként ur. 1745–1765) a birtokaiért fejében tette meg ugyanezt.

Az uralkodó életműve azután került mérlegre, hogy egy vadászkirándulás során váratlanul megbetegedett, és 1740. október 25-én Bécsben elhunyt. Mint ismeretes, a birodalom felosztása érdekében indított háború végül eredménytelenül zárult, és a Pragmatica Sanctio kiállta az idő próbáját, ugyanakkor III. Károly országlása alatt a Habsburg Birodalom sok tekintetben a stagnálás korszakába lépett. Mária Terézia édesapja volt az utolsó a dinasztia tagjai közül, aki harcba szállhatott a kontinentális hegemónia megszerzéséért, halála után az uralkodóház fokozatosan visszaszorult a közép-kelet-európai térségbe.