Nelson admirális születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye kötelességét!”
(Lord Horatio Nelson) 

1758. szeptember 29-én, Burnham Thorpe-ban született Sir Horatio Nelson, a brit történelem egyik legtehetségesebb tengeri hadvezére, aki a napóleoni háborúk alatt többek között Abukirnál, Nápoly partjainál és Koppenhága mellett is diadalmaskodni tudott. Nelson legjelentősebb győzelmét 1805-ben, Trafalgarnál aratta, ahol életét is feláldozta annak érdekében, hogy Napóleon csapatai ne szállhassanak partra Anglia földjén.

Horatio Nelson egy norfolki tiszteletes gyermekeként látta meg a napvilágot, aki úgy akart kitörési lehetőséget biztosítani fiának, hogy idejekorán a tengerre küldte őt. Nelson már 12 évesen szolgálatba állt a Raissonable nevű fregatton, és bár egész életében kínozta a tengeribetegség, haláláig az óceánon maradt. Mivel a fent említett hajó kapitánya Horatio nagybátyja volt, a fiatalember rövid időn belül tisztképzőbe került, felügyelőnek kinevezett rokonának köszönhetően pedig a ranglétrán is könnyedén feljebb jutott. Nelson 1777-ben már hadnagyi rangban szolgált, két évvel később, az amerikai függetlenségi háborúban pedig kapitánnyá léptették elő.

Az ambiciózus hadvezér a küzdelem során az Egyesült Államokkal szövetséges franciák és spanyolok gyarmatai ellen vezetett portyákat, ezzel egy időben pedig az 1651-es Tengerhajózási Törvény érvényesítéséért is harcba szállt, mely a függetlenedő amerikaiak számára megtiltotta volna a kereskedelmet a karibi brit gyarmatokkal. Mivel Nelson fellépése angol érdekeket is sértett, hamarosan eljárás indult ellene, és a kapitány kis híján börtönbe került. A trafalgari hős karrierje – és Anglia sorsa – egy bírósági eljáráson múlt, mely ugyan Nelsonnak adott igazat, ezzel egy időben azonban mégis „szárazföldi kapitánnyá” degradálta a tehetséges tengerészt.

A francia forradalom eseményei és az újdonsült köztársaság hadüzenete nyomán aztán a mellőzött tengerész karrierje szerencsés fordulatot vett: 1793-ban Nelsont ismét szolgálatba helyezték, és az Agamemnon nevű hajóval a Földközi-tengerre küldték. A kapitány hamarosan Nápoly partjainál és Korzikán is kitüntette magát, a szigetért vívott harcok során – Calvi erődjének ostroma közben – azonban jobb szemére megvakult. A bátor és tehetséges tisztet a Földközi-tengeren állomásozó brit flotta főparancsnoka, Sir John Jervis 1796-ban hajóraj-parancsnokká léptette elő, Nelson pedig idővel meg is hálálta felettese bizalmát: 1797 februárjában a St. Vincent-foknál vívott tengeri csatában egy merész manőverrel bekerítette a megtámadott spanyol hajórajt, és két hajót személyesen vett birtokba az Admiralitás számára.

A csata után ellentengernagyi rangba előléptetett hadvezér a szerencse kegyeltjének érezte magát, így aztán ebben az évben Tenerife elfoglalásával is megpróbálkozott, de az akció sikertelenül végződött, Nelson karját pedig – egy üszkösödésnek indult seb miatt – részlegesen amputálni kellett. A parancsnokot ekkor ismét nyugállományba helyezték, azonban nem sokáig pihenhetett, Franciaország legtehetségesebb hadvezére, Napóleon ugyanis 1798 nyarán egy váratlan húzással Egyiptomban termett, Nelsonnál pedig aligha találtak volna alkalmasabb embert a megállítására. A hős természetesen vállalta a küldetést, és 1798 augusztusában, az Abukir melletti csatában meg is semmisítette az ellenséges flottát, ezzel pedig gyakorlatilag csapdába ejtette Napóleont a Mediterráneum keleti szegletében. Bár a franciák még 1801-ig kitartottak Egyiptomban, hajóhad híján már nem jelentettek fenyegetést a britekre nézve, ezért Nelson hamarosan az elűzött I. Ferdinánd nápoly-szicíliai király (ur. 1759-1825) segítségére sietett, és – Usakov orosz admirálissal együttműködve – 1799 júniusára felszámolta a franciabarát Parthenopéi Köztársaságot (Parthenopé Nápoly antik görög neve volt).

Bár Nelson az 1798-99. évi hadjáratban a „Nílus bárója” és „Bronte hercege” címet is elnyerte, utóbb mégis a nápolyi felkelők lemészárlása során tanúsított közönyösségével és a hazai parancsok megtagadásával tűnt ki, ezért az Admiralitás hamarosan Londonba rendelte őt. Mindezt tetézte, hogy a hadvezér – házassága dacára – szerelmi viszonyba kezdett a nápolyi brit konzul feleségével, Emma Hamiltonnal; a háborús hős és a prostituáltból ladyvé avanzsált nő viszonya aztán hálás témát szolgáltatott a brit közvélemény számára, főleg úgy, hogy a szeretők a felszarvazott férjjel együtt utazgattak szerte Angliában. A rossz nyelvek szerint az 1801-es, Norvégia és Dánia ellen indított hadjárat idején csak azért léptették elő, és hívták vissza Nelsont a hajóhídra, hogy elejét vegyék a további botrányoknak; ha így is volt, az Admiralitás nem bánta meg döntését, ugyanis az altengernagy – újfent megtagadva felettese parancsát – oroszlánrészt vállalt a koppenhágai tengeri győzelemben. Hőstette nyomán Nelsont bárói rangra emelték, és még abban az évben díszdoktorrá avatták az Oxfordi Egyetemen.

Bár Nagy-Britannia 1802-ben, Amiens-ben békét kötött Napóleonnal, a fegyvernyugvás nem bizonyult tartósnak, és kis idő múlva már magát a szigetországot is francia megszállás fenyegette. Az Admiralitás a védelemben újfent fontos szerepet szánt Nelsonnak, ezért 1803 során a dél-franciaországi Toulon kikötőjéhez küldték az altengernagyot, hogy vegye blokád alá a Brit-sziget ellen készülődő flottát. A legendás hadvezér két éven keresztül sikeresen végezte feladatát, 1805 elején azonban a Villeneuve tengernagy vezette – ekkor már – császári hajóhad kitört az öbölből, és az Antillák felé vette az irányt, majd az ibériai partoknál egyesült a spanyolokkal.

Nelson, aki ekkor már két esztendeje nem lépett szárazföldre, megromlott egészségi állapota miatt hazatért Angliába, a britek pedig 1805 júliusában nélküle is győzedelmeskedni tudtak a Finisterre-foknál. Villeneuve ezután kénytelen volt visszatérni Cádiz kikötőjébe, de a nyár során elegendő erőt gyűjtött ahhoz, hogy ismét megkísérelje az angliai partraszállást. Az Admiralitás – már sokadik alkalommal – ezúttal is Nelson tehetségében reménykedett, így az ősz elején újra szolgálatba helyezte az altengernagyot, és a Victory vezérhajó fedélzetén a franciák megsemmisítésére küldte. A napóleoni háborúk legfontosabb tengeri ütközetét Nelson és Villeneuve végül Trafalgar mellett, 1805. október 13-án vívta meg; az összecsapás brit győzelmet hozott, azonban a küzdelem során egy lövedék halálosan megsebesítette az angol flotta parancsnokát, aki a biztos győzelem tudatában hunyta le a szemét.

A hős tengerészt, aki pályafutása során szeme és karja mellett végül életét is feláldozta a hazáért, a szóbeszéd szerint – a holttest épségben tartása végett – egy hordó brandyben szállították Angliába. III. György (ur. 1760-1820) később a királyi család tagjainak kijáró dísztemetéssel tisztelgett a trafalgari győző előtt, és a Szent Pál-székesegyház kriptájában helyeztette őt végső nyugalomra, a lövedéket pedig, mely a nagyszerű hadvezér életét kioltotta, máig a királyi család windsori kastélyában őrzik. Nelson joggal részesült ekkora megbecsülésben, hiszen Andalúzia partjainál megsemmisítette a franciák egyetlen ütőképes flottáját, így Napóleonnak egyszer és mindenkorra le kellett mondania Anglia meghódításáról. A hős admirális győzelmének köszönhetően a brit flotta még majdnem másfél évszázadon át megőrizhette hegemóniáját a világtengereken, a Franciaország elleni küzdelem során pedig – a koalíció legtekintélyesebb tagjaként – a kontinentális Európa sorsára is komoly befolyással bírt.