2017. június 23.

1768. február 12. | I. Ferenc magyar király születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Metternichet, meg engem még kibír.”
(I. Ferenc a konzervatív politikai rendszerről)

1768. február 12-én született I. Ferenc magyar király (ur. 1792-1835), akinek több mint négy évtizedes uralkodása a Napóleon ellen vívott háborúk, illetve az uralkodó által felépített ultrakonzervatív rendszer nyomán vált nevezetessé.

I. Ferenc Lipót toszkán főherceg legidősebb fiaként, Firenze városában látta meg a napvilágot, miután azonban édesapjának fivére, II. József (ur. 1780-1790) 1790-ben gyermektelenül hunyt el, a fiatalember igen közel került a Habsburg Birodalom koronáihoz. Ferenc öröklése aztán a vártnál jóval korábban következett be, ugyanis az 1790-ben trónra lépő II. Lipót két évvel később váratlanul meghalt, így Ferenc már 24 évesen a dinasztia feje lett. A fiatalember sorsdöntő pillanatban vette át a birodalom irányítását, hiszen a forradalmi Franciaország ezekben a hónapokban küldte el hadüzenetét Bécs számára, ezzel pedig egy egészen 1815-ig, Napóleon bukásáig tartó háborús konfliktus kezdődött Európában.

Ferenc gondolkodását és uralkodását meghatározták az 1789-ben kezdődő franciaországi események: az ancien régime véres bukása, valamint az 1792 után eluralkodó terror rettegéssel és gyanakvással töltötte el az uralkodót, ezért országlása idején a legkisebb változásokat is mereven ellenezte. Ez a paranoia nem csak abban mutatkozott meg, hogy Bécs 1792-től gigászi összegeket áldozott a hatékony titkosrendőrség és cenzúra kiépítésére, hanem magyarázatot ad arra is, hogy a magyar jakobinusok egyébként súlytalan szervezkedését miért fojtották végbe, és miért kreáltak belőle országos hajtóvadászatot.

Magyarországi kormányzását lényegében két markáns szakaszra bonthatjuk: uralkodása első felében a király félelmét és gyanakvását a magyar nemesek is osztották, vagyis Bécs természetes szövetségesekre lelt a pozsonyi országgyűlésben, amit teljes mértékig ki is használt. A jó viszonyhoz persze az is hozzájárult, hogy a napóleoni háborúk hatalmas piacot teremtettek a magyar gabona és szarvasmarha számára, ezáltal pedig hatalmas hasznot hoztak a hazai földbirtokosoknak. Agrárkonjunktúra kezdődött, ezzel párhuzamosan azonban I. Ferenc birodalma egyik tekintélyromboló csapás után szenvedte el a másikat: Bonaparte tábornok 1796-97. évi hadjárata után a Habsburgok kiszorultak Itáliából, a Napóleon császár elleni 1805-ös, majd 1809-es háborúban pedig az 1797-ben kárpótlásul megkapott Dalmácia, sőt, az örökös tartományok egy része is francia, illetve német kézbe került.

A koalíciós háborúban egyébként a magyar rendek mindvégig lojálisak maradtak Bécshez, hiszen Napóleon 1809-es schönbrunni kiáltványa gyakorlatilag süket fülekre talált, a nemesi insurrectio pedig hajlandó volt áldozatot vállalni a kudarccal záruló győri csatában. Ausztria mindeközben folyamatosan vesztett nagyhatalmi súlyából, aminek eredményeként I. Ferenc 1804-ben osztrák császárrá koronáztatta magát, az 1805. évi pozsonyi béke után pedig lemondott a teljesen kiüresedett német-római császári titulusról. A mélypontot 1810 jelentette Bécs számára, ebben az évben ugyanis Napóleon kierőszakolta, hogy I. Ferenc hozzáadja leányát, Mária Lujzát.

Ausztria sorsa Napóleon 1812. évi oroszországi hadjárata után fordult meg, melyben – Metternich kancellár javaslatára – I. Ferenc segédcsapatai is részt vettek, ezután azonban a Habsburg Birodalom csatlakozott a hatodik koalícióhoz, és részt vállalt a Franciaország feletti döntő győzelem kivívásában. Ferenc zseniális diplomatájának, Metternich hercegnek köszönhetően a Habsburg Birodalom és Bécs főszerepet kapott a Napóleon utáni Európa felépítésében, aminek legfőbb alapelve a fennálló politikai rendszer konzerválása, az 1789-es események megismétlődésének megakadályozása lett. Ebben központi szerepet játszott az I. Ferenc, III. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1797-1840) és I. Sándor cár (ur. 1801-1825) által megalapított Szent Szövetség, mely a „rend” védelme érdekében akár fegyveres beavatkozást is kilátásba helyezett.

A fent említett katonai és diplomáciai sikerek egyúttal megalapozták Ferenc országlásának második szakaszát, mely során – mivel érdekei úgy kívánták – habozás nélkül feladta a magyar rendekkel ápolt jó viszonyt. Az uralkodó és nemesi alattvalói között az 1811-es és 1816-os devalváció, vagyis a papírbankók kétszeri leértékelése szakítást eredményezett, hiszen ezzel a pénzügyi manőverrel Bécs önkényesen töredékére csökkentette az agrárkonjunktúra során meggazdagodott nemesség pénzvagyonát. A Szent Szövetség születése után az abszolutizmus megrendíthetetlenné vált, ennek megfelelően pedig I. Ferenc az 1811-12. évi diéta után 13 esztendőn át nem hívta össze a rendeket, a gesztusnak szánt, ám történelmi mérföldkőnek bizonyuló 1825-ös reformországgyűlés után pedig mindent megtett a feudális berendezkedés felszámolására törekvő reformok elgáncsolására.

Ferenc fentebb idézett mondása végül pontos jóslatnak bizonyult, hiszen a Metternich nevével fémjelzett ultrakonzervatív rendszer falán 1835-ig, a császár-király haláláig csak apró repedések keletkeztek. Az uralkodó abban a hitben hunyhatta le a szemét, hogy mentálisan sérült örököse, V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) mellett a kamarilla képes lesz majd megőrizni a „régi rendet” a birodalomban. I. Ferenc jóslata azonban éppen azzal vált teljessé, hogy ez nem így történt, hiszen a „népek tavaszán”, 1848-ban nem csak a konzervatív rendszer, de maga a Habsburg Birodalom is végveszélybe került.