Lengyelország első felosztása

Szerző: Tarján M. Tamás

1772. augusztus 5-én adott ki közös kiáltványt II. (Nagy) Frigyes porosz király (ur. 1740-1786), II. (Nagy) Katalin orosz cárnő (ur. 1762-1796) és Mária Terézia magyar királynő (ur. 1740-1780), melyben deklarálták Lengyelország első felosztását. A három nagyhatalom osztozkodása folytán a királyság elvesztette területének és lakosságának körülbelül egyharmadát.

Lengyelország a 17. században jóval nagyobb kiterjedésű volt, mint a modern korban: miután a királyság perszonálunióban állt Litvániával, keleti irányban egészen Szmolenszkig és a Dnyeper folyóig terjedt ki a lengyel király befolyása. Lengyelország Oroszország felemelkedése előtt Kelet-Európa legtekintélyesebb nagyhatalma volt, ugyanakkor a 17. század során erejét fokozatosan felemésztették azok a problémák, melyek berendezkedéséből eredtek.

Míg Európa nagy részén az uralkodók abszolutisztikus módszerekkel igyekeztek visszaszorítani a rendi gyűlések hatalmát, addig lengyel földön a szejm mind nagyobb befolyásra tett szert. A legfőbb probléma a liberum veto, azaz a vétó szabadsága volt, mely a rendi országgyűlésben minden képviselőt megilletett, tehát akár egyetlen ember ellenszavazata is megsemmisíthette a készülő törvényeket. Elsősorban a liberum veto volt a felelős azért, hogy a törvényhozás munkája teljesen megbénult, és az ország – Sobieski János uralkodásától (ur. 1674-1696) eltekintve – gyakorlatilag kaotikus állapotba került.

A szükséges reformok elmaradtak, de még ennél is végzetesebb volt, hogy a vétó révén a külső hatalmak lehetőséget nyertek a lengyel belpolitika irányítására – ehhez már egyetlen nemesember megvesztegetése is elegendő volt. Ezt a nyugati hatalmak mellett elsősorban a Lengyelország kárára felemelkedő Oroszország használta ki, mely mindeközben fokozatosan visszaszorította riválisát a keleti sztyeppékről.

A cári udvar már Június-ban titkos szerződést kötött a porosz és Habsburg uralkodókkal, mely gyakorlatilag a Lengyelország feletti közös bábáskodásról szólt; e feladat elsősorban az orosz fél vállára nehezedett, Bécs és Berlin pedig a hatalmi egyensúly fenntartására felügyelt. II. Katalin idején a lengyel királyt már Szentpéterváron választották – II. Szaniszló (ur. 1764-1795) például a cárnő szeretője volt –, az 1767-es, Repnyin orosz követ által levezényelt szejm pedig gyakorlatilag semmibe vette Lengyelország szuverenitását.

Repnyin a lengyel országgyűléssel elfogadtatott egy oktrojált alkotmányt, vallásszabadságot hirdetett, és visszavonatta Szaniszló valamennyi korábbi reformintézkedését. A szejmben az orosz követ olyannyira erőszakos eszközökkel – például az ellenállók Szibériába való száműzetésével – vitte keresztül akaratát, hogy tevékenysége országos felháborodást keltett. A lázadó nemesek Bar városában konföderációt alapítottak, mely 1768 után négy évig fegyverrel küzdött az orosz befolyás, majd később az országot felosztó birodalmak intervenciója ellen.

A bari konföderáció háborúja elgondolkodtatta a három nagyhatalmat: úgy tűnt, a status quo már erőszakos eszközökkel sem tartható fenn, ezért a szövetségeseknek más megoldás után kellett kutatniuk. A legcélszerűbb módszernek Lengyelország megcsonkítása volt, amire az igények már a század elején megvoltak: a porosz király területi összeköttetést akart létesíteni német és porosz birtokai között, Ausztria – az Árpád-házi magyar királyokra hivatkozva – Galíciát, a régi Halicsot követelte, Oroszország pedig egyszerűen csak közelebb akart kerülni Európához a keleti sztyeppéken.

Bár az 1771-ben kezdődő tárgyalások során Habsburg Mária Terézia sokáig ellenállt Katalin és Frigyes szándékának, fia, József – a későbbi II. József császár-király – nyomására végül 1772 februárjában beleegyezett Lengyelország első felosztásába. A porosz–osztrák–orosz csapatok – a kaotikus lengyel viszonyokra hivatkozva – 1772 nyarán, több oldalról betörve, megszállták a királyság egészét, majd augusztus 5-én manifesztumot adtak ki, melyben kinyilvánították, hogy mely területeket kívánják tartósan ellenőrzésük alá vonni. Bár a szövetségesek hivatalosan a rend és béke érdekében cselekedtek, érveiknek ellentmondott, hogy az elkeseredett lengyelek egyes városaikat – például Krakkót – hónapokig védték ellenük.

Az 1772. augusztus 5-i dokumentum alapján a három nagyhatalom megkaparintotta Lengyelországtól területének mintegy 30%-át, döntően olyan részeket, melyek gazdasága fejlettebb, népsűrűsége nagyobb volt az országos átlagnál. Poroszország például, mely Danzig kivételével a Balti-tenger teljes déli partvonalát megszerezte, 80%-os részesedést nyert a korábbi lengyel kereskedelem hasznából, a Galíciát és Kis-Lengyelország egyes részeit meghódító Habsburgok pedig Wieliczka és Bochnia gazdag sóbányáira tehették rá a kezüket. Bár Oroszország nyeresége volt a legnagyobb, a sztyeppe szegényes területei mellett csak a balti kikötők jelentettek számára igazi hasznot. A három birodalom mindeközben gondosan ügyelt arra, hogy hódításának kellő legitimációt adjon – és elkerülje a brit–francia beavatkozást –, ezért a felosztási szerződés 1772. szeptember 22-i ratifikálása után mindent megtettek annak érdekében, hogy az új határokat a lengyel szejm is elismerje.

Miután a nyugati hatalmak tétlenül szemlélték a felosztást, az országgyűlés egy része hajlandónak mutatkozott erre, bár a beleegyezést csak rengeteg erőszak, személycsere és jogi ügyeskedés árán lehetett elérni. A csonka szejm végül 1773. szeptember 18-án fogadta el Lengyelország első felosztását, melyet 1793 és 1795 során még két hasonló határváltoztatás követett. Miután az osztozkodás nem veszélyeztette Európa erőegyensúlyát, a nyugati nagyhatalmak nem láttak okot a beavatkozásra, így Lengyelország eltűnt a térképről, és a térség hosszú ideig az orosz, porosz – majd német – és osztrák uralkodók befolyása alá került.