rubicon
back-button Vissza
1780. november 29.

Mária Terézia halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk!”
(Mária Terézia az úrbéri rendelet kiadásakor)

1780. november 29-én hunyt el Habsburg Mária Terézia (ur. 1740-1780), a magyar történelem második saját jogon uralkodó királynője, a felvilágosult abszolutizmus egyik legjelentősebb európai képviselője, a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia „ősanyja.”

Bár Mária Terézia édesapjának, III. Károlynak (ur. 1711-1740) az uralkodása azon erőfeszítés jegyében telt, hogy leánya számára biztosíthassa az öröklést, a Pragmatica Sanctio jogi biztosítékai végül a gyakorlatban nem bizonyultak elegendőnek. Alig temették el ugyanis Károlyt, Nagy Frigyes porosz király (ur. 1740-1786) megzsarolta a trónjait elfoglaló fiatal királynőt, 1740 végén pedig háborút is indított Szilézia meghódítására. Ausztria pillanatokon belül végveszélybe került, ugyanis Poroszország után előbb Károly Albert bajor választófejedelem (ur. 1726-1745), majd Franciaország, Spanyolország és Nápoly is kinyilvánította szándékát a Habsburg Birodalom felosztására.

A Habsburg Birodalom ezekben a válságos órákban csak a britektől kapott támogatást, tehát rengeteget nyomott a latban, hogy 1741-ben, Pozsonyban a királynő megnyerte magának a magyar rendeket, akik utóbb 11 huszárezredet állítottak ki számára. Ennek köszönhetően Mária Terézia birodalma az 1748-ban megkötött aacheni béke után is megőrizhette egységét – sőt, Lotharingiai Ferenc (ur. 1745-1765), a királynő férje révén a császári koronát is visszaszerezte –, igaz, Szilézia tartomány azután Nagy Frigyes birodalmát gazdagította. Ausztria nyolc esztendővel később megpróbálkozott ugyan az értékes iparterület visszahódításával, ezúttal azonban nem csak a szövetségesek, hanem a szerepek is felcserélődtek: a hétéves háborúban Frigyes országa került az összeomlás szélére, az 1763-as hubertusburgi béke azonban mégis az 1748-as állapotokat rögzítette.

A sziléziai küzdelmen túl egyébként Mária Terézia királynő uralkodására nem volt jellemző a háborúskodás: Nagy Katalin cárnő (ur. 1762-1796) később eredménytelenül próbálta meg őt bevonni törökellenes terveibe, és állítólag legidősebb fiának, az 1765-ben társuralkodóul vett Józsefnek a nyomására egyezett csak bele Lengyelország első felosztásába, aminek köszönhetően 1772-ben Galícia a birodalomhoz került.

Uralkodása – talán nem minősül közhelynek – sokkal inkább a békés fejlődés korszakának tekinthető, amit az erélyes monarchának bizonyuló asszony a felvilágosult abszolutizmus ideájának megfelelően tervezett el. Az első és legfontosabb feladat a török dúlás után lassan felépülő Magyarország fejlesztése volt, aminek legfőbb zálogát a királynő a népességnövekedés gyorsításában, vagyis jelentős – főleg sváb – betelepítésben látta. Ugyanebben az időben egyébként – spontán migráció révén – jelentős román és szerb lakosság is érkezett az országba. Szintén a fejlődést szolgálta a merkantilista elvek alapján 1754-ben kialakított kettős vámrendszer, mely egyfelől megvédte a Habsburg Birodalom iparát a külső áruk jelentette konkurenciától, másfelől pedig, a belső vámhatárral munkamegosztást teremtett a tartományok között.

A kettős vámrendszer Magyarország számára a mezőgazdasági termékek, a fejlettebb nyugati területeknek pedig az iparcikkek kedvező exportját biztosította, amit a reformkori tapasztalatok nyomán sokan negatívan ítélnek meg, mindazonáltal a 18. században meglehetősen racionális elrendezés volt. Ugyancsak a gondoskodó uralkodót eszményképül állító felvilágosult abszolutista gondolkodás vezetett odáig, hogy 1767-ben Mária Terézia rendeletet adott ki az úrbéri terhek egységes rendezéséről, mellyel a szegényebb országrészeken élő jobbágyok helyzetét jelentősen megkönnyítette. Tíz évvel később aztán a királynő újabb történelmi jelentőségű intézkedést hozott, hiszen hazánk történetében először bevezette a népoktatást, ami a Ratio Educationis szerint 6 és 12 esztendős kor között bírt kötelező érvénnyel. Mária Terézia fejlett szociális érzéke emellett az egészségügy fejlesztésében is megmutatkozott, miközben jelentős összeggel támogatta a betegek, idősek és árvák ellátását.

Mária Terézia magyar megítélése ugyanakkor meglehetősen ellentmondásos, hiszen egyfelől fentebb felsorolt reformjai, másfelől viszont abszolutista kormányzási módszerei is súlyosan esnek latba. A királynőt gyakran gyanúsítják azzal, hogy „becsapta” a magyar rendeket, hiszen az 1741-es segítségnyújtás ellenére később rendeletekkel és a Kaunitz kancellár által javasolt államtanács segítségével kormányzott, miközben különálló tartományként kezelte az 1765 óta nagyfejedelmi rangra emelkedett Erdélyt. Mária Terézia „bűnlajstromán” emellett a nagyarányú betelepítések, a Mádéfalván 1764-ben vérengzésbe torkolló erőszakos sorozások és a Temesi Bánságban 1778-ig fennálló magyar letelepedési tilalom tételei is szerepelnek, ezek nyomán pedig sokan súlyos vádakra ragadtatják magukat.

Persze, történelmi emlékezetünkben a Habsburgok gyakran eleve negatív előítéletben részesültek, egy fontos tényt azonban mindenképpen tisztáznunk kell: Mária Terézia egy abszolutista uralkodó, ráadásul egy összbirodalomban gondolkodó királynő volt, így nemigen találhatunk ésszerű érvet arra, miért kellett volna tüntetőleg kedveznie Magyarország számára. Sokan ezt a racionális gondolkodást persze magyargyűlöletként élik meg, Mária Teréziát azonban politikájában nem az érzelem, hanem a ráció és a haszon elve vezérelte, ennek nyomán pedig számos olyan intézkedés is fűződött nevéhez, amit az utókor egységesen pozitívan ítél meg. A Theresianum 1746-os megalapítása és működése, a magyar udvari testőrség felállítása – ami egyébként irodalmi életünkre is pezsdítő módon hatott –, a nagyszombati egyetem Budára helyezése és Fiume Magyarországhoz csatolása nem arról tanúskodik, hogy Mária Teréziát bármilyen ellenszenv fűtötte volna nemzetünk iránt.

Így tehát annak, aki a maga valójában szeretné látni a 40 évig regnáló királynő életművét, el kell hagynia ezeket az ideológiai eredetű sémákat, hiszen a kialakuló soknemzetiségű Magyarország 18. századi – rohamos – fejlődését aligha lehet a nemzet számára hasznos és haszontalan elemekre bontani. Mária Terézia valóban nagy taktikus volt, aki fel- és alkalmanként ki is használta népei, köztük a magyarok gyengeségeit, de tetteiben kár lenne érzelmi motivációt keresnünk. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy felvilágosult abszolutista politikáját fia, II. József (ur. 1780-1790), is követte, igaz, a „kalapos király” türelmetlenségéből és jelleméből fakadó kormányzati stílust a birodalom népei – és későbbi bírálói – már jóval nehezebben tolerálták.