2017. november 18.

1790. január 28. | A „nevezetes tollvonás”

Szerző: Tarján M. Tamás

„Mindent a népért, semmit a nép által.”
(II. József) 

1790. január 28-án, halála előtt három héttel vonta vissza II. József (ur. 1780-1790) tízesztendős uralkodása alatt hozott rendeleteinek döntő többségét. A „nevezetes tollvonás”, mely közel 6000 jogszabályt semmisített meg, csak a türelmi-, a jobbágy- és az alsópapságról szóló rendeletet hagyta érvényben.

József, aki 1765 óta a német-római császári cím birtokosa volt, már idősödő édesanyja mellett beleszólást nyert Magyarország kormányzásába, 1780 végén, Mária Terézia (ur. 1740-1780) halála után pedig egyszeriben mindent meg akart valósítani, amit a várakozás hosszú évei alatt eltervezett. Az új uralkodó, akinek személyiségét a porosz Nagy Frigyes (ur. 1740-1786) – a Habsburgok egyik legnagyobb ellenfelének – példája, a világról alkotott nézeteit pedig a francia felvilágosodás befolyásolta, e két ideál összegyúrása nyomán később a felvilágosult abszolutista kormányzás mintaalakja lett.

József úgy vélte, birodalmában semmilyen erő, vagy intézmény nem írhatja felül akaratát, igaz, ezzel egy időben amellett is hitet tett, hogy királyként nem csak a hatalmat, de azt a kötelességet is megkapta, hogy népe javát szolgálja. „Az állam első szolgája” úgy gondolta, alattvalói számára az volna a leginkább hasznos, ha a Habsburgok tarka birodalma helyén egy nyelvében homogén, közigazgatásában centralizált ország jön létre, ami elsősorban a különállására féltékenyen ügyelő magyarság érdekeit sértette; nem véletlen tehát, hogy II. József sohasem tetette fejére a Szent Koronát, hiszen tisztában volt azzal, hogy ez a szertartás a hagyományos koronázási esküvel törhetetlen béklyót helyezett volna kezére.

A „kalapos király” – Ányos Pál nevezte először így az uralkodót – rendeleti úton, „kézi vezérléssel” kormányozta birodalmát, a tervezgetés és a várakozás hosszú évtizedei azonban meglehetősen türelmetlenné tették őt, ami az első hónapoktól kezdve tömeges rendeletkibocsátást eredményezett. József tízéves országlása alatt több mint 6000 pátenst hozott, melyek között a birodalom jövője szempontjából kulcsfontosságú intézkedések és a teljesen marginális problémákkal foglalkozó rendeletek tarka összevisszaságban szerepeltek. Ez egyébként determinálta a II. József-féle reformkísérlet sorsát.

A rendeletek nagy száma ellenére Józsefet tehát nem habókos, vagy tehetségtelen, hanem rendkívül türelmetlen uralkodóknak tekinthetjük, aki tervei kivitelezhetőségét és az egyébként nemes célt szolgáló határozatok következményeit teljesen figyelmen kívül hagyta. Mindazonáltal a király ügyes stratégiát alkalmazott céljai elérésére, hiszen először a társadalom azon szegmenseiben vitte végbe reformjait, melyek a legtöbb feszültséget gerjesztették: így került sor 1781-ben a türelmi rendelet kiadására, majd a következő évi szekularizációs rendelet kihirdetésére, aminek eredményeként azok a szerzetesrendek, melyek nem végeztek közfeladatot, feloszlatásra kerültek. Bár Józsefet VI. Pius pápa egy „fordított Canossa-járással” is megpróbálta lebeszélni látszólag vallásellenes intézkedéseiről, az uralkodó az egyházfői kérés ellenére is kitartott szándéka mellett, így például 1783-ban a papok nevelését is állami kézbe vette.

A királyt későbbi kritikusai előszeretettel nevezték hitehagyottnak, Józsefet azonban valójában nem az érzései, hanem az érdekei vezérelték, melyeket hívő katolikus volta ellenére is könyörtelenül érvényesített. Ugyanez a szempont – nevezetesen az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés –, illetve fejlett szociális érzéke játszott főszerepet akkor is, amikor a király a nemesség rosszallása ellenére kiadta híres jobbágyrendeletét, mely a röghöz kötés megszüntetésével, a szabad költözés és szabad öröklés jogának biztosításával sokkal kedvezőbb életkörülményeket teremtett a társadalom alsó rétegei számára.

József a nemességgel ekkor már más fronton is háborúban állt, ugyanis 1784-ben belevágott legfőbb tervének végrehajtásába, a Habsburg Birodalom központosításába. Tekintve, hogy a tarka államalakulaton belül Magyarország rendelkezett a legtöbb privilégiummal, az államigazgatási reformok elsősorban az itteni rendi intézmények ellen irányultak. A király ugyanakkor – hasonló szándékkal fellépő elődeivel ellentétben ­ nem csak a diétát mellőzte, hanem a nemesség bázisait, a vármegyéket is eltörölte, azok helyett pedig kerületeket alakított ki, melyek élére kizárólag neki felelős biztosokat állított.

II. József emellett más téren is komoly konfliktusba került a magyar nemességgel, ugyanis a latin helyett a németet tette meg hivatali nyelvnek, a Szent Koronát Bécs városába szállíttatta, és elrendelte hazánk első népszámlálását, melynek feltételezhető célja az általános adózás bevezetésének előkészítése volt. Mondanunk sem kell, hogy intézkedései miatt Józsefet sokan – az egyházellenességhez hasonlóan – megrögzött magyargyűlölőnek tekintették – és tekintik ma is –, ám az igazság itt sem az érzelmekben, hanem a rációban, az érdekekben rejtőzik. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a Helytartótanács jogkörének kibővítésével és Budára helyezésével, az egyetem Pestre költöztetésével a király komoly szerepet vállalt az ország természetes központjának felvirágoztatásában.

Józseffel kapcsolatban ugyanakkor el kell ismernünk, hogy jó szándéka, nemes céljai ellenére alapvetően hibás koncepcióval nyúlt a kormánypálcához, hiszen a kritikus hangok és ellenérzések figyelmen kívül hagyásával néhány éven belül veszélybe sodorta országa stabilitását. Az általános hazai ellenszenvet kiválóan megmutatja, hogy a nemesség a népszámlálást minden lehetséges módon igyekezett elszabotálni, a „német módi” ellenében pedig virágzásnak indult a magyar nyelv, a magyar viselet és a nemzeti kultúra. József egyébiránt maga is érzékelte a birodalomban növekvő feszültséget, a problémákat azonban – számos más politikushoz hasonlóan – a közvélemény figyelmének elterelésével próbálta megoldani. Erre már abban a korban is a háború volt a legalkalmasabb eszköz, amit II. József Nagy Katalin cárnő (ur. 1762-1796) szövetségeseként 1787-ben indított meg a Porta ellen.

A király reputációja helyreállítása érdekében egy ideig személyesen irányította az oszmánok elleni hadműveleteket, hozzá nem értése miatt azonban a Habsburg erők több vereséget is elszenvedtek, melyek közül a – saját maguk ellen vívott – karánsebesi „csata” volt a legbotrányosabb. Ezzel egy időben a felvonuló török csapatok különféle járványokat is behurcoltak Magyarországra, melyek nem csak a birodalmi katonaságot tizedelték meg, hanem a „kalapos királyt” is megfertőzték; József már súlyos betegen tért haza Bécsbe, ahol alattvalói többsége bukott emberként tekintett rá, egyes befolyásos politikusok és arisztokraták pedig már azt tervezgették, hogy valamelyik külföldi dinasztiának adományozzák császári és királyi koronáját. Ilyen körülmények közepette, 1790. január 28-án került sor a „nevezetes tollvonásra”, mellyel a halálos beteg uralkodó a türelmi-, a jobbágy- és az alsópapságot érintő rendelet kivételével összes intézkedését visszavonta.

II. József reformkísérlete tehát menthetetlenül elbukott, azonban igazságtalanul járnánk el, ha kudarcai mellett nem emelnénk ki a „kalapos király” sikereit is. Túl azon, hogy a felforgatott birodalmat konszolidáló II. Lipót (ur. 1790-1792) később törvényként szentesítette bátyja egyes intézkedéseit – például a türelmi rendeletet –, József szellemi téren is komoly befolyást gyakorolt az utókorra azzal a felvilágosult hitvallással, melyet tízéves országlása alatt mindvégig megtartott. Hiba lenne azt is tagadni, hogy a jozefinizmusnak számos neves támogatója volt – például gróf Széchényi Ferenc –, ezek a zömében fiatal, tettre kész politikusok pedig a segítő szándékot és a humánus gondolkodást átmentették egy olyan korba, melynek fiai II. Józsefnél jóval okosabb és körültekintőbb módon küzdöttek a haladásért.