2017. november 20.

1791. június 20. | XVI. Lajos és családja megszökik Párizsból

Szerző: Tarján M. Tamás

„A királyok a pusztaságba menekülnek majd, a vadállatok közé, melyekre úgyis hasonlítanak!”
(Louis Antoine de Saint-Just)

„Mindezek után, amikor a király nem képes jót tenni, s megakadályozni az elkövetett rosszat, meglepő -e, hogy vissza akarta nyerni szabadságát, s biztonságba akarta helyezni családját?”
(Részlet XVI. Lajos búcsúleveléből)

1791. június 20-án éjszaka szökött meg XVI. Lajos francia király (ur. 1774-1792) és családja a Tuileriák palotájából azzal a szándékkal, hogy eljusson Montmédy erődjébe. Az uralkodó menekülési kísérlete balszerencsésen végződött, ugyanis Sainte-Menehould városka postamestere felismerte Lajost, akit feleségével és gyermekeivel gyakorlatilag már fogolyként vittek vissza Varennes-ból Párizsba.

A francia forradalom győzelme és saját bukása nyomán XVI. Lajost a közvélemény máig tehetségtelen, rossz királyként tartja számon, ehhez hasonlóan pedig politikai döntéseinek mozgatórugóit is gonoszságában és áruló magatartásában véli felfedezni. A közismert interpretáció szerint az 1789 májusára összehívott rendi gyűlés megnyitása után felgyorsuló eseményeket az uralkodó a halogatás taktikájával igyekezett megakasztani, majd az ancien régime ellenségeinek megsemmisítése érdekében Versailles körül mozgósította a hozzá hű csapatokat. Ez a barátságtalan lépés és Necker pénzügyminiszter menesztése aztán olyannyira felháborította az éhínségtől szenvedő párizsiakat, hogy július 14-én kitört a forradalom, mely a Bastille lerombolását eredményezte. Lajos ezután – ugyancsak szabotázs céljával – megvétózta az augusztus 4-i határozatokat, ehhez hasonlóan pedig az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát sem volt hajlandó elfogadni.

A királyt sokan ma is azzal vádolják, hogy kétkulacsos politikát folytatott: bár színleg beletörődött a monarchia alkotmányos átalakításába, valójában kezdettől fogva arra törekedett, hogy az európai nagyhatalmak segítségével restaurálja a korábbi abszolutisztikus berendezkedést. Ebben a kettős játszmában aztán XVI. Lajos és az uralkodócsalád varennes-i szökése hozott döntő fordulatot, aminek célja természetesen szintén a francia forradalom „elárulása”, a royalista ellenállás megszervezése lett volna.

A fent leírt történet önmagában igen logikusnak tűnik, ésszerűsége ellenére azonban van egy rendkívül komoly hiányossága: nevezetesen az, hogy a XVI. Lajosról kialakult démonizált képnek a forradalom valódi eseményei számos ponton ellentmondanak. Az 1789 májusában megnyíló rendi gyűlés fejleményei minden bizonnyal félelemmel töltötték el az uralkodót, az általa előterjesztett reformtervezet – mely június 23-án került a Nemzetgyűlés elé – azonban mégsem arról tanúskodik, hogy a király görcsösen ragaszkodott volna az abszolutisztikus berendezkedéshez. Épp ellenkezőleg, Lajos egy új képviseleti rendszer felállítását javasolta, a tervében körvonalazódó minisztériumok, illetve a területi képviselő-testületek pedig biztosították volna a hatalmi ágak szétválasztását, ráadásul számos – addig – királyi jogkört is megszereztek volna.

XVI. Lajos állítólagos abszolutizmusával ugyancsak nehezen egyeztethetnénk össze a sajtószabadság bevezetését, a vallásszabadság biztosítását és az egyenlőtlenül kirótt adónemek felszámolását, igaz, a király a földesúri és egyházi birtokok, illetve jogok terén engedékenyebbnek bizonyult az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnél. Lajossal tehát egyfelől az volt a „probléma”, hogy több ponton mérsékelni próbálta a törvényhozók követeléseit – elsősorban erre vezethető vissza az 1789. augusztusi határozatok elutasítása –, ám a konfliktus másik oka ennél sokkal súlyosabbnak, egyenesen áthidalhatatlannak bizonyult. A feszültség ugyanis alapvetően mégis abból eredt, hogy a Nemzetgyűlés megalakulása után a francia nemzeti akarat megtestesítőjének nyilvánította önmagát, vagyis olyan abszolút hatalmat követelt, mint amilyet korábban XVI. Lajosnak tulajdonított.

Ebbe a koncepcióba már nem fért bele az uralkodó különvéleménye; Lajosnak csupán a végrehajtás feladatát szánták, önálló cselekedeteit és gondolatait, vagy esetleges passzivitását egyaránt gyanakvással fogadták. Mindennek tetejében 1789 októberében a királyt és családját arra kényszerítették, hogy Versailles-ból a forrongó fővárosba, a Tuileriák palotájába költözzön, ahol Lajos mozgástere minimálisra korlátozódott. Az uralkodó lényegében már menekülési kísérlete előtt is a forradalmárok állandó ellenőrzése alatt állt.

Könnyen belátható, hogy ebben a reménytelen helyzetben akkor is a szökés jelenthetett egyedüli kitörési lehetőséget, ha XVI. Lajos nem az – egyébiránt ekkor még semlegességre törekvő – európai monarchiák segítségével akarta visszaszerezni hatalmát. A saját fővárosából elmenekülő király balszerencsés lépésében valószínűleg nem is a forradalom leverésének szándéka, hanem az elszigeteltségből eredő bizonytalanság és a családja sorsa miatt érzett aggodalom játszotta a főszerepet. Alex von Fersen svéd diplomata és de Breteuil báró 1791 júniusában megszervezte az uralkodócsalád szökését, amiben Louise Élisabeth de Croy, Lajos gyermekeinek nevelőnője is rendkívül fontos feladatot kapott. A kalandos terv nyomán az asszony egy orosz bárónőnek adta ki magát, akit az út során Mária Antónia királyné és annak sógornője, Bourbon Lujza Erzsébet hercegnő „szolgált”, míg Lajos inasként, a gyermekek pedig nevelőnőjük leányaiként szálltak hintóba.

A társaság június 20-án éjszaka hagyta el a Tuileriák palotáját, majd hintójával északkelet felé indult, hogy elérje a biztonságos Montmédy erődjét. Bár az első lépések sikeresnek bizonyultak, a kalandos terv végül mégis kudarcba fulladt, ugyanis az utazás során egy postamester, Jean-Baptiste Drouet – állítólag az arany écu-n, vagy az assignatákon szereplő arckép alapján – felismerte Lajost, és értesítette a forradalmi karhatalmat. Ennek eredményeként a hatóságok Varennes városában – mintegy 50 kilométerre a céltól – őrizetbe vették a királyi család tagjait, akik június 25-én megalázó körülmények között tértek vissza Párizsba.

XVI. Lajos szökése – a hátrahagyott levél ellenére is – végzetes törést eredményezett a Nemzetgyűlés és az uralkodó viszonyában, ugyanis a törvényhozás a király távozását a forradalommal való szembefordulás vitathatatlan bizonyítékaként értelmezte. Az uralkodócsalád a varennes-i dicstelen kaland után házi őrizetbe került a Tuileriákban, vagyis Lajos visszasüllyedt abba a reménytelenségbe, ami elől menekülni próbált, helyzetét pedig csak súlyosbította, hogy a forradalom radikalizálódása és az európai hatalmak fenyegetőzése nyomán a monarchia intézménye egyre népszerűtlenebbé vált.

1792 áprilisában Franciaország hadat üzent Ausztriának, a kezdeti kudarcokért pedig ugyancsak XVI. Lajosnak kellett vállalnia a „felelősséget”, aminek eredményeként négy hónappal a háború kirobbanása után, augusztus 10-én a párizsi tömeg megostromolta a Tuileriák palotáját. A király ekkor a Temple-be került, egy hónappal később elveszítette trónját, majd 1793 januárjában – Capet Lajos polgárként – a vérpadon fejezte be életét.