Széchenyi István gróf születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni – ahhoz való tulajdon és talentum nélkül.”
(gróf Széchenyi István)

„Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni – ahhoz való tulajdon és talentum nélkül.”
(gróf Széchenyi István) 

1791. szeptember 21-én született gróf Széchenyi István, a reformkori politikai küzdelmek egyik vezéralakja, aki a gazdasági és a közlekedési ügyek mellett Magyarország politikai, tudományos, társasági közéletének szervezésében is múlhatatlan érdemeket szerzett. A grófot Kossuth Lajos két ízben is a „legnagyobb magyarnak” nevezte, és mindmáig így tartjuk őt számon, hisz kevés olyan szereplője van nemzetünk történelmének, aki ekkora odaadással és féltéssel viseltetett volna a haza sorsa iránt.

Bécs belvárosában, a herrengassei Széchenyi-palotában látta meg a napvilágot. Édesapja Széchényi Ferenc gróf, a Nemzeti Múzeum és a róla elnevezett Országos Könyvtár  alapítója, édesanyja pedig a szintén főúri családból származó Festetics Julianna grófnő volt. 

A Herrengasse 5. számú házon található emléktábla. (Forrás: Köztérkép https://www.kozterkep.hu/27094/szechenyi-istvan-emlektabla#)

Gyermekkorát a császárvárosban, illetve Nagycenken töltötte, miközben Lunkányi János magántanító irányításával arisztokratához méltó nevelést kapott: az egyes tantárgy oktatására a kor legjobb szakembereit, például Révay Miklós magyar nyelvészt kérték fel. Jóllehet a család magyar szellemiségben nevelte hat gyermekét, a fiatal István bécsi környezetében csak ritkán beszélt magyarul, anyanyelvként a németet használta, emiatt magyar nyelvismerete sokáig jóval gyengébb volt. Wesselényi Miklós hatására csak az 1820-as években kezdett magyarul levelezni és beszélni. Rengeteg munkát fektetett abba, hogy magyar nyelvű beszédeivel és munkáival szintén korának legjobbjai közé tartozzék. Ugyanakkor naplóit németül írta, itt-ott magyar bejegyzésekkel kiegészítve.

Tizenhét esztendős volt, amikor 1808-ban I. Ferenc király (1792-1835) országgyűlést hívott össze Pozsonyban, ahol – az 1809. évi Napóleon elleni háborúhoz – a magyarországi rendektől 25 000 újonc megajánlását kérte, s  emellett nemesi felkelést is hirdetett. Széchenyi Ferenc ekkor úgy döntött, hogy mindhárom fiát a harcmezőre küldi: így az ifjú gróf részt vett az 1809. évi győri ütközetben, és a vereség dacára jeles haditett fűződött nevéhez. A balul sikerült győri csatát követően a Rábán és Dunán egyszemélyes csónakban vitte Komáromba azt a jelentést, amely a magyar sánctábor őrségének kitöréséről értesítette az inszurrekció József nádor vezette komáromi főhadiszállását. 

Széchenyi  a nemesi felkelők elbocsátása után a császári hadsereg kötelékében maradt, és a napóleoni háborúk során harcolt többek között a lipcsei „népek csatájában”, majd az 1814. évi franciaországi hadjáratban és – 1815-ben – Itáliában is kitüntette magát. A gróf – elsősorban a vakmerő felderítések és a merész futárküldetések elismeréseképpen – 1814-re a kapitányi rangig emelkedett, és kitüntetéseksokaságát nyerte el, köztük a híres – porosz – Pour le Merité-érdemrendet. A napóleoni háborúk után Széchenyi hivatalosan még egy évtizeden át szolgált a Hessen-Homburg huszárezredben– 1826-ban szerelt le –, azonban a Szent Szövetség Európájában karrierje új fordulatot vett.

1815 után a fiatal arisztokrata a Boszporusztól a Brit-szigetekig bejárta egész Európát, úti élményei pedig meghatározták későbbi politikai nézeteit: a gróf külföldi tapasztalatai nyomán tisztán látta a korabeli Magyarország elmaradottságát, egyúttal pedig megérett benne az elhatározás, hogy változtatni próbáljon a hazai állapotokon. Angliai utazása sarkallta például Széchenyit arra, hogy 1821-ben megismertesse a lóversenyt a magyar közönséggel. A francia földön látott Canal du Midi-csatorna tanulmányozása alapján vált meggyőződéses szorgalmazójává a Duna és Tisza szabályozásának.

Valódi közéleti belépője azonban az első reformkori országgyűlésen történt, ahol mint a haladás elkötelezett híve, oroszlánrészt vállalt a magyar tudományosság és közélet intézményeinek létrehozásában. Széchenyi neve hallatán legtöbben bizonyára arra a nevezetes jelenetre gondolunk először, ahogy a gróf főrendi tábla tagjaként 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájában szót kér, és  felajánlja birtokai egyévi jövedelmét – 60 000 forintot – egy tudós társaság, a későbbi Magyar Tudományos Akadémia megalapítására: Nekem itt szavam, nincs, az Országnak Nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll olly intézet, melly’ a magyar nyelvet kifejti, melly azzal segíti honosinknak magyarokká neveltetését, jószágaim’ egy esztendei jövedelmét feláldozom. Érett meggondolással teszem ezt, mondotta még, azért célra vezethető felvigyázást kívánok, hogy a nemzetnek ajánlott summa haszontalanul el ne pazaroltassék.” Bár a nevezetes felajánlás árnyékában gyakorta elfelejtődik, érdemes megemlítenünk, hogy Széchenyi ugyanezen az országgyűlésen később a magyar közéletet és nyilvánosságot megalapozó Nemzeti Kaszinó születésében is komoly szerepet játszott.

A diéta aztán 1827-ben bezárta kapuit, a gróf azonban nem akarta, hogy az országgyűlésen tapasztalt jobbító szándék elhaljon, így a haladás ügyét irodalmi munkássága révén, könyveivel, röpirataival igyekezett napirenden tartani. Széchenyi művei páratlanul széleskörű érdeklődésről tanúskodtak: a „lovakrúl” írott 1828. évi szakmunkájában a katonaságnál, a nagycenki birtok ménesében és az Angliában szerzett tapasztalataira alapozva fejtette ki a nyereséges lótenyésztés programját. Ezt követően a gróf a Hitel (1830), a Világ (1831) és a Stádium (1833) című művekben a feudális gazdasági és pénzügyi rendszer lebontását sürgette, a szabadságharcig terjedő időszakban pedig – a politika mellett – többek között a nemzeti nyelv kérdéséről, a selyemhernyó-tenyésztésről, a gőzhajózásról vagy éppen a magyar nyelvű színjátszásról is értekezett.

Széchenyi ugyanakkor nem elégedett meg a puszta szavakkal, tenni is kívánt a haza érdekében, ezért – minden befolyását latba vetve – megszervezte az általa szorgalmazott fejlesztések megvalósítását. Neki  köszönhetően indulhatott el az Al-Duna és Tisza szabályozása, 1831-ben a dunai, majd 1846-ban a balatoni gőzhajózás. Az ő kitartó munkája nyomán kezdődött meg 1842-ben a Lánchíd építése, de fontos szerepet játszott a Pest és Vác közötti vasútvonal megépítésében és két legnagyobb folyónk szabályozásában is.

Miközben Széchenyi álmai az 1840-es években sorra valóra váltak, a vezető szerepét fokozatosan a nála jóval radikálisabb Kossuth vette át, akivel a gróf 1841-ben – a Kelet népe megírása után – komoly politikai vitába keveredett. A két államférfi konfliktusa abból eredt, hogy – miközben mindketten ugyanazon nemes célokért küzdöttek – Széchenyi és Kossuth sok tekintetben eltérően képzelték el Magyarország modernizációját. A konzervatív, arisztokrata miliőből érkező gróf – aki egyébként Metternich herceggel is végig jó viszonyt ápolt – úgy vélte, a reformokat a Habsburg-dinasztiával egyetértésben lehet és kell megvalósítani, mivel a Béccsel való szembefordulás háborúhoz és a nemzet megsemmisüléséhez vezetne. Vele szemben a köznemesi származású és a vármegyei nemességre támaszkodó Kossuth sokkal erőteljesebb követelésekkel lépett fel, és a reformok érdekében kész volt akár a Habsburgokkal való konfliktusokat is vállalni. Emiatt aztán Széchenyi újra és újra azzal vádolta meg politikustársát, hogy pusztulásba rántja a magyarságot. A két eltérő mentalitású szellemóriás vitája egészen az 1848-as forradalomig tartot. Kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyuk jelentőségét ugyanakkor mi sem mutatja jobban, hogy a Batthyány-kormányban mindketten fontos szerepet vállaltak, vagy éppen az a tény, hogy Kossuth Lajos két alkalommal is „a legnagyobb magyarnak” nevezte a grófot. 1841-ben Széchenyinek a Kelet népe c. munkájában kifejtett bírálatára válaszolva Kossuth vitapartnere érdemeit így summázta: “Gróf Széchenyit a’ kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik. […] Ujjait a’ kornak üterére tevé, és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én őt legnagyobb magyarnak.” 

A gróf félelmei aztán 1848 folyamán  látszólag beigazolódtak. Amikor  Párizs után Bécsben és Pesten is kitört a forradalom, a gróf ezt korábbi véleménye ellenére lelkesedéssel és reményekkel fogadta. Naplója tanúsága szerint a radikális változások szükségességében ekkor ő is Kossuthnak adott igazat, és tőle várta a nemzet felemelését. Bár Széchenyi a megalakuló Batthyány-kormányban elfogadta a közlekedési – és ezzel együtt a közmunkaügyi – tárcát, optimizmusa hamarosan tovaszállt, és az egyre feszültebbé váló belpolitikai helyzetben a Bécs és Pest közötti konfliktusok felerősödése miatt mindinkább a háborútól és az esetleges számonkéréstől rettegett.

Sűrűn ismétlődő betegségei, a nemzethalál víziója miatt őt kínzó gyötrelmek, és az előre látott vereség miatti lelkiismeret-furdalás aztán augusztus végére felőrölte Széchenyi testi-szellemi egészségét. Emiatt a gróf 1848. szeptember 4-én – egy héttel Jellasics támadása előtt – lemondott miniszteri székéről. A politikus betegsége ekkor már olyannyira súlyos volt, hogy másnap, szeptember 5-én megpróbált véget vetni az életének:  Esztergomban a gőzhajó kiálló hídjáról a Dunába vetette magát, ám kimentették. Emiatt orvosa, Balogh Pál a döblingi szanatóriumba vitte őt. Széchenyi a Bécs közelében (ma már Bécs északnyugati városrészében) található intézményben, a világtól elszigetelten töltötte a szabadságharc véres hónapjait, itt érték később a tragikus végkifejlet, majd a neoabszolutista rendszer bevezetésének hírei. Döbling nyugodt légkörének hála a gróf állapota lassan javulásnak indult, így az 1850-es évek elején ismét tollat ragadott, miközben a kor feltörekvő fiatal értelmiségének képviselői – például Kecskeméthy Aurél és Hollán Ernő – rendszeresen meglátogatták őt. Valószínűleg az ő köreikhez köthető Széchenyi legutolsó híres röpiratának, az Ein Blick auf den anonymen. „Rückblick c. munkának a kicsempészése. A röpirat 1859-es londoni   megjelenése után hatalmas botrányt keltett Bécsben és szerte a birodalomban. A mű előzménye egy 1857-es osztrák röpirat volt, melynek írója – vélhetően Alexander Bach utasítására – valótlanul pozitív színben tüntette fel a Magyarországot elnyomó neoabszolutista berendezkedést, és emiatt indokolatlannak tartotta a magyar politikai elit ellenállását és politikai követeléseit. 

A rendszer visszaéléseit és belső ellentmondásait az Ein Blick olyannyira mesteri módon állította pellengérre, hogy az álnéven megjelentetett mű szerzői hátterét felfedve, hamarosan a hatóságok zaklatását is kiváltotta. A császári csendőrség 1859–60 során mind gyakrabban dúlta fel Széchenyi döblingi lakosztályát, rendre perrel és börtönbüntetéssel fenyegették az idős grófot, akinek egészségét megviselte az állandó lelki terror. A hatóságok zaklatása vélhetően komoly szerepet játszott abban, hogy 1860. április 7-én éjjel gróf Széchenyi István végül maga ellen fordította pisztolyát, és véget vetett életének.

Széchenyi halálát később sokan a magyar történelem misztikus eseményeként kezelték: a gróf végzetes tettét ugyanis a korabeli közvéleményben gyilkosságnak tekintették, s ezzel összefüggésben pedig számos összeesküvés-elmélet született. A legenda a Ferenc József császár által küldött bérgyilkosokról gyakran még ma is megjelenik.  Ennek a megalapozatlan feltevésnek a hívei ugyanakkor figyelmen kívül hagyják, hogy Széchenyi súlyos elmebetegségben szenvedett, és – mint láttuk – már korábban is megpróbálkozott az öngyilkossággal. A mítosz magyarázata, persze roppant egyszerű: a magyar közgondolkodás gróf Széchenyi Istvánt máig a nemzet egyik legnagyobb politikusának tartja, s emiatt sokan egyszerűen képtelenek beletörődni abba, hogy a gróf hatalmas szelleme – másokhoz hasonlóan – egyszerű és esendő emberi testbe szorult.