2018. január 24.

1791. szeptember 21. | Széchenyi István gróf születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni – ahhoz való tulajdon és talentum nélkül.”
(gróf Széchenyi István)

1791. szeptember 21-én született gróf Széchenyi István, a reformkori politikai küzdelmek egyik vezéralakja, aki a gazdaság és a közlekedés mellett Magyarország köz- és sportéletének szervezésében is halhatatlan érdemeket szerzett. A grófot Kossuth Lajos egykoron a „legnagyobb” magyarnak” titulálta, és mindmáig így tartjuk őt számon, hisz talán nincs még egy ember, aki ekkora féltéssel viseltetett volna a nemzet iránt.

A „legnagyobb magyar” Bécsben, a Széchenyi-család palotájában látta meg a napvilágot, édesapja Széchényi Ferenc gróf, a Nemzeti Múzeum későbbi alapítója, édesanyja pedig a szintén előkelő családból származó Festetics Julianna grófnő volt. Széchenyi gyermekkorát a császárvárosban, illetve Nagycenken töltötte, miközben igazi arisztokratához méltó nevelést kapott. István úrfi 17 esztendős volt, amikor 1808-ban I. Ferenc (ur. 1792-1835) országgyűlést hívott össze Pozsonyban, mely – az 1809-re tervezett Napóleon elleni háborúhoz – 25 000 újonc megajánlása mellett nemesi felkelést is hirdetett. A családfő ekkor úgy döntött, hogy mindhárom fiát a harcmezőre küldi, így az ifjú gróf részt vett az 1809. évi győri ütközetben, és a vereség dacára számos jeles haditett fűződött nevéhez.

Széchenyi  a nemesi felkelők elbocsátása után is a császári hadsereg kötelékében maradt, és a napóleoni háborúk során harcolt többek között a lipcsei „népek csatájában”, majd az 1814. évi franciaországi hadjáratban és – 1815-ben – Itáliában is kitüntette magát. A gróf – elsősorban a vakmerő felderítések és a merész futárküldetések elismeréseképpen – 1814-re a kapitányi rangig emelkedett, és kitüntetések tucatját nyerte el, köztük a híres – porosz – Pour le Merité-érdemrendet is. A napóleoni háborúk után Széchenyi hivatalosan még egy évtizeden át szolgált a Hessen-Homburg huszárezredben– 1826-ban szerelt le –, azonban a Szent Szövetség Európájában karrierje új fordulatot vett.

1815 után a fiatal arisztokrata a Boszporusztól a Brit-szigetekig bejárta egész Európát, úti élményei pedig meghatározták későbbi politikai nézeteit: a gróf külföldi tapasztalatok nyomán felismerte Magyarország elmaradottságát, egyúttal pedig megérett benne az elhatározás, hogy változtasson a hazai állapotokon. Angliai utazása sarkallta például Széchenyit arra, hogy 1821-ben megismertesse a lóversenyt a magyar közönséggel, és a francia földön látott Canal du Midi-csatorna nyomán pattant ki fejéből a hazai folyamok szabályozásának ötlete.

A „legnagyobb magyar” valódi közéleti entrée-ja azonban az első reformkori országgyűlés volt, ahol mint a haladás egyik legelkötelezettebb híve, oroszlánrészt vállalt a magyar tudományosság és közélet intézményeinek létrehozásában. Széchenyi neve hallatán a többség bizonyára ama nevezetes jelenetre gondol először, ahogy a gróf az 1825-27-es diétán szólásra emelkedik, és felajánlja egyévi jövedelmét – 60 000 forintot – a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Bár az MTA „árnyékában” gyakorta elfelejtődik, mégis fontos megemlítenünk, hogy Széchenyi ezen az országgyűlésen később a közéletet és nyilvánosságot megalapozó Nemzeti Kaszinó születésében is komoly szerepet játszott.

A diéta aztán 1827-ben bezárta kapuit, a gróf azonban nem akarta, hogy az országgyűlésen tapasztalt jobbító szándék elhaljon, így a haladás ügyét irodalmi munkássága révén igyekezett napirenden tartani. Széchenyi művei szinte páratlanul széleskörű érdeklődésről tanúskodtak: a „lovakrúl” megírt 1827-es állattenyésztési szakmunkát követően a gróf a Hitel (1830), a Világ (1831) és a Stádium (1833) című művekben a feudális gazdasági és pénzügyi rendszer lebontását sürgette, a szabadságharcig terjedő időszakban pedig – a politika mellett – többek között a nemzeti nyelv kérdéséről, a selyemhernyó-tenyésztésről, a gőzhajózásról és színjátszásról is értekezett.

Széchenyi ugyanakkor nem elégedett meg a puszta szavakkal, tenni is kívánt a haza érdekében, ezért – minden befolyását latba vetve – megszervezte az általa szorgalmazott fejlesztések megvalósítását. A később – méltán – „legnagyobb magyarnak” nevezett politikusnak köszönhetően indulhatott el 1831-ben a dunai, majd 1846-ban a balatoni gőzhajózás, az ő kitartó munkája nyomán kezdődött meg 1842-ben a Lánchíd építése, de fontos szerepet játszott a Pest és Vác közötti vasútvonal megnyitásában és két legnagyobb folyónk szabályozásában is.

Miközben Széchenyi álmai az 1840-es években sorra valóra váltak, a „legnagyobb magyar” politikában elfoglalt helyét a harsányabb, radikálisabb Kossuth vette át, akivel a gróf 1841 után – a Kelet népe megírása után – komoly politikai vitába is keveredett. A két államférfi konfliktusa abból eredt, hogy – miközben mindketten ugyanazon nemes célért küzdöttek – Széchenyi és Kossuth teljesen eltérően képzelték el Magyarország modernizációját. A konzervatív, arisztokrata miliőből érkező gróf – aki egyébként Metternich herceggel is jó viszonyt ápolt – úgy vélte, a reformokat a Habsburg-dinasztiával egyetértésben lehet és kell megvalósítani, mivel a Béccsel való szembefordulás háborúhoz és a nemzet megsemmisüléséhez vezetne.

Vele szemben a köznemesi származású és hasonló tömegekre támaszkodó Kossuth sokkal erőteljesebb követelésekkel lépett fel, és a reformok érdekében kész volt akár a Habsburgokkal való szakításig is elmenni. Emiatt aztán Széchenyi újra és újra azzal vádolta meg politikustársát, hogy pusztulásba rántja a magyarságot. A két eltérő mentalitású szellemóriás vitája egészen az 1848-as forradalomig húzódott, küzdelmük nemességét ugyanakkor mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy éppen Kossuth Lajos nevezte el a grófot „a legnagyobb magyarnak.”

Széchenyi jóslatai aztán 1848 tavaszán látszólag beigazolódtak, ugyanis Párizs nyomán Bécsben és Pesten is kitört a forradalom, igaz, a gróf – korábbi véleménye ellenére – lelkesedéssel és komoly reményekkel fogadta az eseményeket; talán ez volt életében az egyetlen olyan alkalom, amikor Kossuthnak adott igazat, és tőle várta a nemzet felemelését. Bár Széchenyi a megalakuló Batthyány-kormányban elfogadta a közlekedési – és ezzel együtt a közmunkaügyi – tárcát, optimizmusa hamarosan tovaszállt, és az egyre feszültebbé váló belpolitikai helyzetben mindinkább a háborútól és az esetleges számonkéréstől rettegett.

A nemzethalál víziójától való konstans félelem és a várt katasztrófa miatti lelkiismeret-furdalás aztán augusztus végére felőrölte Széchenyi szellemi egészségét, ezért a gróf 1848. szeptember 4-én – egy héttel Jellasics támadása előtt – lemondott miniszteri székéről. A politikus betegsége ekkor már olyannyira súlyos volt, hogy másnap megpróbált véget vetni az életének – az esztergomi hajóhídról a Dunába vetette magát, ám kimentették –, ezért orvosa, Balogh Pál a döblingi szanatóriumba vitte őt.

Széchenyi a Bécs közelében található intézményben, a világtól elszigetelten töltötte a szabadságharc véres hónapjait, itt érte később a tragikus végkifejlet, majd a neoabszolutista rendszer bevezetésének híre is. Döbling nyugodt légkörének hála a gróf állapota lassan javulásnak indult, így az ötvenes évek elején ismét tollat ragadott, miközben a kor feltörekvő fiatal értelmiségének képviselői – például Kecskeméthy Aurél és Hollán Ernő – rendszeresen hozzá „zarándokoltak.” Valószínűleg az ő körükhöz köthető Széchenyi legutolsó – és egyik leghíresebb – röpiratának, az Ein Blicknek a kicsempészése is, mely 1859-es – németországi –  megjelenése után hatalmas botrányt keltett a birodalomban. A mű előzménye egy 1857-es osztrák röpirat volt, melynek írója – vélhetően Alexander Bach utasítására – valótlanul pozitív színben tüntette fel a Magyarországot elnyomó neoabszolutista berendezkedést, és ezzel együtt indokolatlannak nyilvánította a passzívan ellenálló politikai elit követeléseit is.

A rendszer visszaéléseit és belső ellentmondásait az Ein Blick olyannyira mesteri módon állította pellengérre, hogy az álnéven megjelentetett mű hamarosan a hatóságok zaklatását is kiváltotta. A császári csendőrök 1859–60 során mind gyakrabban dúlták fel Széchenyi döblingi lakosztályát, rendre perrel és börtönbüntetéssel fenyegették az idős grófot, akinek egészségét megviselte az állandó lelki terror. A hatóságok zaklatása vélhetően komoly szerepet játszott abban, hogy 1860. április 7-én éjjel gróf Széchenyi István végül maga ellen fordította pisztolyát, és véget vetett életének.

Széchenyi halálából később a magyar történelem egyik legmisztikusabb eseményét kreálták, a gróf végzetes tettét ugyanis a közvélemény gyilkosságnak kiáltotta ki, ezzel összefüggésben pedig számos összeesküvés-elméletet és „bizonyítékot” gyártott. A legenda a császár által küldött bérgyilkosokról még ma is erősen tartja magát, ugyanakkor a népszerű teória hívei figyelmen kívül hagyják, hogy Széchenyi súlyos elmebetegségben szenvedett, és – mint láttuk – már korábban is megpróbálkozott az öngyilkossággal. Ezeknek a mítoszoknak a magyarázata, persze, roppant egyszerű: a közvélemény, mely Széchenyi Istvánt máig a nemzet egyik legnagyobb politikusának tartja, egyszerűen képtelen beletörődni abba, hogy a gróf hatalmas szelleme – másokhoz hasonlóan – egy egyszerű és esendő emberi testbe szorult.