Szerző: Tarján Tamás

1797. március 22-én látta meg a napvilágot I. Vilmos, Németország első császára, III. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1797-1840) második fia.

Vilmos, a porosz szokásoknak megfelelően, karrierjét a hadseregben kezdte: már 17 esztendősen harcolt Napóleon ellen, részt vett többek között a ligny-i, waterloo-i csatákban és a porosz hadsereg 1815-ös párizsi bevonulásakor már a Vaskereszt érdemrend tulajdonosa volt. Vilmos az elkövetkező évtizedeket a hadsereg fejlesztésével töltötte, a politikában akkor került előtérbe, mikor bátyja, (IV.) Frigyes Vilmos (ur. 1840-1862) lett a király, akinek gyermektelensége miatt ő lett a trónörökös.

Vilmos uralmát valószínűleg nem nagyon várták leendő alattvalói, mert erősen konzervatív politikus hírében állott: az 1848-as berlini forradalom idején nem riadt vissza a fegyveres erőszaktól sem, a Rajna-vidék kormányzójaként pedig 1849 során aktív szerepet vállalt a badeni és pfalzi (tehát Poroszországon kívüli) forradalmak leverésében, elnyerve a nem túl hízelgő „Kartácsherceg” gúnynevet. Vilmost konzervativizmusa ekkor még Bismarckkal is szembefordította, nézetein állítólag felesége, Auguszta hercegnő változtatott. Ennek messzemenő következményei voltak, az 1858-tól régensi, 1862-től királyi címet viselő Vilmos ugyanis, az idők szavára hallgatva, liberális kormányt nevezett ki, a kancellári posztot Bismarck, a porosz, majd német hadsereget Moltke zsenialitására bízva. Így, ha csak közvetett módon is, de döntő érdeme volt abban, hogy Poroszország győztesen került ki az Ausztriával való vetélkedésből (1866-os háború), majd a franciák elleni sikeres 1870-71-es háború megnyerése után sikeresen valósította meg a kisnémet egységet, létrehozva a modern Németország alapját.

I. Vilmos uralkodása idejére tehető a császárság fénykora, a német gazdaság folyamatosan zárkózott fel fejlettségben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mögé. Bismarck és Vilmos együttműködése a külpolitikában Németország kontinentális hegemóniáját, az 1879-ben létrejött „három császár szövetsége” (orosz–osztrák–német) révén az örök rivális Franciaország elszigetelődését eredményezte. I. Vilmos alatt lett a porosz államból német nagyhatalom, mely az 1880-as évek során a gyarmatosításban is felzárkózott riválisai mellé, megszerezve többek között a mai Togót, Kamerunt, Kenyát, Pápuát és számos óceániai szigetcsoportot.

Bár Vilmos idős korára nagy népszerűségre tett szert alattvalói körében, bár az 1878-as évben két merényletet is elkövettek ellene. 1888-ban, 91 esztendősen fejezte be uralkodását, sikerei abban rejlettek, hogy Vilmos remek érzékkel választotta meg embereit, és kellő alázat volt benne ahhoz, hogy véleménykülönbség esetén rájuk hallgasson. Az utód, II. Vilmos császár (ur. 1888-1918) már nem rendelkezett ennyi bölcsességgel, az ő Németországa agresszívan akarta megvalósítani nagyhatalmi ambícióit, amivel sok esetben lerombolta I. Vilmos uralkodásának eredményeit is.