A brumaire-i államcsíny kezdete

Szerző: Hahner Péter

Bonaparte Napóleon Egyiptomból visszatérve 1799. október 9-én szállt partra Franciaországban, s egyetlen hónap múlva november 9-én (a francia forradalmi naptár szerint brumaire hónapban, a köd havában) vértelen államcsínnyel magához ragadta a hatalmat. Miért volt ilyen könnyű dolga? A történészek egy része szerint a direktórium olyan gyalázatos teljesítményt nyújtott, hogy szinte magától omlott össze, mások szerint azonban megvoltak a maga sikerei és esélyei a fennmaradásra, de erőszakkal megdöntötték. Meggyőzőbbek azok az értelmezések, amelyek tágabb időkeretbe helyezik a direktórium megbuktatását. 1799-ben az 1789 óta követetett forradalmi ideológia és politikai gyakorlat vált végképp összeegyeztethetetlenné a társadalom elvárásaival. A politikusok a népszuverenitásra hivatkoztak, de újra meg újra megakadályozták annak érvényesülését. A francia társadalom katolikus és monarchista érzelmű maradt, a köztársaságot a terror és diktatúra rendszerével azonosította.

A nagy francia forradalom második szakaszában, a terror és a diktatúra után nem sikerült megszilárdítani a mérsékelt köztársaságot. A direktórium elnevezésű kormány (1795–1799) arra kényszerült, hogy hol jobboldali, hol baloldali ellenfeleire csapjon le alkotmányellenes eszközöket is felhasználva, s ezzel tovább fokozva népszerűtlenségét. 1796-ban a kommunista François Noël Babeuf vezette Egyenlők összeesküvését kellett felszámolni. 1797-ben a mérsékelt királypárt aratott győzelmet a szabad választásokon. Kiderült, hogy a francia társadalom a forradalom valamennyi vívmányát elfogadná, kivéve a köztársaságot. Az egykori „királygyilkosoknak” azonban nem lett volna helyük egy alkotmányos monarchiában, ezért a köztársaság védelmére hivatkozva a hadsereg támogatásával szeptemberben letartóztatták a jobboldal vezetőit. A következő évben a baloldal aratott győzelmet a választáson, s a Direktórium újra módosított az eredményeken. A politikai vezetők tehát társadalmi támogatás híján a köztársaság védelmére hivatkozva éppen a forradalom egyik alapelvét szegték meg, mely szerint a hatalmat a nép választásokon kifejezett akaratára kell alapozni.

Ráadásul a direktórium ideológiai és pénzügyi okokból egyaránt ragaszkodott a forradalomtól örökölt agresszív, terjeszkedő külpolitikához. Csatlósállamokat hoztak létre a megszállt Hollandiából, Észak-Itáliából, Genovából, Rómából és Svájcból, Bonaparte tábornok pedig hadsereget vitt Egyiptomba (1798–1799). Az európai hatalmak ezért létrehozták a második koalíciót (1798–1802) Franciaország ellen, és 1799-ben jelentős győzelmeket arattak. A külső veszély belső radikalizálódáshoz vezetett. Az 1799-es választásokon a baloldal aratott győzelmet, az Ötszázak Tanácsa nevű törvényhozó testület kényszerkölcsönt vetett ki a gazdagokra és túszok szedését tervezte. Párizsban újra szervezkedni kezdtek a jakobinusok, vidéken pedig ellenforradalmi lázongásokra került sor.

Bonaparte 1799. október 9-én szállt partra Franciaországban, s egyetlen hónap múlva vértelen államcsínnyel magához ragadta a hatalmat. Miért volt ilyen könnyű dolga? A történészek egy része szerint a direktórium olyan gyalázatos teljesítményt nyújtott, hogy szinte magától omlott össze, mások szerint azonban megvoltak a maga sikerei és esélyei a fennmaradásra, de erőszakkal megdöntötték. Meggyőzőbbek azok az értelmezések, amelyek tágabb időkeretbe helyezik a direktórium megbuktatását. 1799-ben az 1789 óta követetett forradalmi ideológia és politikai gyakorlat vált végképp összeegyeztethetetlenné a társadalom elvárásaival. A politikusok a népszuverenitásra hivatkoztak, de újra meg újra megakadályozták annak érvényesülését. A francia társadalom katolikus és monarchista érzelmű maradt, a köztársaságot a terror és diktatúra rendszerével azonosította, s a választásokon mindig az derült ki, hogy leginkább egy alkotmányos monarchiát fogadna el, amely érintetlenül hagyná a forradalom vívmányait. Olyan rendszert, amelyet 1814–15-ben, Napóleon bukása után létre is hoztak.

A forradalom politikai vezetői számára azonban nem lett volna hely egy ilyen rendszerben, ezért ragaszkodtak az antiklerikális köztársasághoz. 1799-re azonban maguk is belátták, hogy az általános válság miatt módosítani kell az alkotmányt, mégpedig a népszuverenitás korlátozásával és végrehajtó hatalom megerősítésével. Az 1795-ös alkotmány azonban egy kilenc évig tartó eljáráshoz kötötte az alkotmánymódosítást. A háborús veszélyek és a belpolitikai zavargások közepette azonban a „rendszermódosítás” sokkal sürgősebbnek tűnt annál, hogy ezt a kilenc évet türelmesen kivárják. Magától értetődőnek tűnt a gondolat, hogy fegyveres fenyegetéssel kellene a képviselőket rávenni az alkotmány módosítására, s amikor Bonaparte visszatért Egyiptomból, és mindenhol egetverő lelkesedéssel fogadták, az is nyilvánvalóvá vált, hogy ki képviseli majd ezt a fenyegetést. Egyelőre még senki sem volt tisztában annak a tábornoknak a határtalan nagyravágyásával, akinek a vezetésével 1799. november 9-én és 10-én (a forradalmi naptár szerint brumaire hónapban, a köd havában) végrehajtották az államcsínyt. 

 Bonaparte támogatói november 9-én elérték, hogy a törvényhozó szerv felsőháza (a Vének Tanácsa) egy mondvacsinált összeesküvésre hivatkozva kinevezze Bonapartét a párizsi csapatok parancsnokává, majd áthelyezte a törvényhozás ülésezését Saint-Cloudba, távol a párizsi tömegektől. Ezután a végrehajtó szervnek (a direktóriumnak) három tagja lemondott, kettőt pedig a katonák őrizetbe vettek. Másnap, 10-én Saint-Cloudban Bonaparte személyesen próbálta meggyőzni a képviselőket az alkotmánymódosítás szükségességéről, de az alsóház (az Ötszázak Tanácsa) képviselői rátámadtak, zsarnoknak nevezték, majd törvényen kívül akarták helyezni. A helyzetet Bonaparte öccse, Lucien mentette meg, aki a tanács elnökének szerepében felszólította a parkban állomásozó hadsereget az erőszakhoz folyamodó képviselők szétkergetésére. A katonák erre dobszóval benyomultak az Ötszázak Tanácsa üléstermébe. Murat tábornok a hagyomány szerint így kiáltott: „Polgárok, fel vagytok oszlatva!”, majd a következő felszólítást intézte katonáihoz: „Csesszetek ki innen nekem mindenkit!” (Foutez-moi tout de monde-là dehors!) A megrémült képviselők erre kiugráltak az ablakokon, s elmenekültek a parkon át, ahol a bokrok ágain képviselői palástok és kalpagok maradtak hátra. Auguste Petiet tábornok azonban így írt emlékirataiban: „Apám gyakran elmondta nekem, hogy a fegyvereseknek a Saint-Cloud-i Orangerie-be való benyomulása máshogy zajlott le, mint ahogy a konzulok hivatalosan közzétették. Szerinte amikor a gránátosok élén vonuló főtiszt így kiáltott: «A becsületes emberek vonuljanak vissza, vagy nem felelek semmiért!» – akkor mindenki egyetlen szó nélkül elhagyta a termet, s nem igaz, hogy bárki is az ablakon ugrott volna ki, hogy gyorsabban elmeneküljön.” Ma már csak kevesen tudják, hogy az 1870—71-es háborúban elpusztult Saint-Cloud-i Kastély Orangerie (narancsfa-melegház) nevű termének, ahol az Ötszázak Tanácsa ülésezett, hatalmas, földig érő, ezért ajtóként is használható ablakai voltak. Amikor a katonák megjelentek a terem végén, a képviselők és a nézők egészen nyugodtan elhagyhatták a termet ezeken az ablakokon keresztül – minden groteszk ugrándozás, erőszakos és komikus jelenetek nélkül. Valószínűleg a legtöbben vacsorázni mentek. Lucien Bonaparte utasítására a katonák a Saint-Cloud-i fogadókból gyűjtöttek össze az elmenekült képviselők közül pár tucatot, akik engedelmesen megszavazták, hogy két bizottság módosítani fogja az alkotmányt, s addig a végrehajtó hatalmat három ideiglenes konzulra bízzák, Bonapartéra, Sieyès-re és Ducos-ra.

Az új rendszert, a konzulátust létrehozó alkotmány pedig a forradalom lezárásának a dokumentuma volt, mert szakított a nemzeti szuverenitás elvével, nem tartalmazta az emberi jogok nyilatkozatát, s a köztársasági formák megőrzésével tulajdonképpen monarchikus hatalmat hozott létre.