rubicon
back-button Vissza
1800. június 14.

Napóleon győzelmet arat Marengónál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Amelyik hadvezér ütközet előtt túl sokat törődik a tartalékokkal, azt biztosan legyőzik.”
(Bonaparte Napóleon)

1800. június 14-én vívták Bonaparte Napóleon első konzul és Michael von Melas Habsburg császári tábornok seregei a marengói csatát, mely a kezdeti osztrák fölény ellenére francia győzelemmel zárult. Az ütközet megerősítette Napóleon franciaországi egyeduralmát, másfelől pedig fordulatot hozott a második koalíciós háborúban, ugyanis a diadal eredményeként a köztársaság ismét befolyása alá vonta Itália jelentős részét.

Miközben Napóleon egyiptomi hadjáratával igyekezett megingatni Nagy-Britannia gyarmati pozícióit, a korábban legyőzött első koalíció államai ismét szövetségre léptek egymással. 1799 során a – többek között – Anglia, Oroszország, Ausztria, Nápoly és Bajorország erejét egyesítő katonai tömb hadat üzent Franciaországnak, és sorozatos vereségeket mért a köztársaságra. Míg a tavaszi hónapokban Habsburg Károly főherceg a rajnai fronton nyomult előre, addig Alekszandr Szuvorov 1799 nyarán Észak-Itáliában hadakozott: a cári hadvezér előbb Moreau tábornok seregét verte meg Addánál, majd elfoglalta Milánót, augusztusban pedig Novinál is fényes győzelmet aratott. Paradox módon ebben a helyzetben az oroszokra féltékeny császári vezérkar mentette meg Franciaországot az összeomlástól, ugyanis Szuvorovot teljesen értelmetlenül Svájcba irányította, ahol a zürichi ütközetekben André Masséna felőrölte a cári erőket.

A hadvezér komoly veszteségek árán verekedte át magát a délnémet területekre, I. Pál cár (ur. 1796-1801) pedig – Napóleon iránt érzett szimpátiája miatt – hamarosan hazarendelte seregeit. Szuvorov visszavonulása ellenére a franciák még nem lélegezhettek fel, hiszen az osztrák csapatok 1799 végére körülzárták Genovát, és már Nizzát fenyegették. A köztársaság számára létfontosságú volt, hogy Masséna tábornok megtartsa a Ligur-tenger partján fekvő erődítményeket, hiszen ha ezek a városok császári kézre kerülnek, a kikötőkbe érkező brit utánpótlás segítségével a második koalíció már Franciaország területén – ráadásul friss erőkkel – folytathatta volna hadjáratát.

Bonaparte Napóleon, aki hazatérését követően a hadsereg lojalitását kihasználva – az ún. brumaire-i államcsíny során – átvette a hatalmat, 1800 tavaszán egy merész hadjárattal igyekezett megfordítani az itáliai hadszíntér viszonyait. Az első konzul seregével a Szent Bernát-hágón átkelve az osztrákok hátába került, június 2-án megszállta Milánót, majd Pavia, Piacenza és Stradella elfoglalásával elvágta Michael von Melas tábornok utánpótlási vonalait. Bár a császáriak június 4-én Genovában fegyverletételre kényszerítették Massénát, a váratlan akció miatt egyszeriben válságos helyzetbe kerültek, ezért von Melas úgy döntött, keleti irányban visszavonja csapatait. Az osztrákok esélyeit tovább rontotta, hogy június 9-én, Montebello mellett Jean Lannes tábornok megverte bátorkézi Ott Károly Péter altábornagy hadtestét, így a főerők kénytelenek voltak Alessandria közelében tömörülni.

A fiaskó ellenére Michael von Melas nem mondott le eredeti tervéről, ám manőverét második alkalommal már egy csel segítségével akarta végrehajtani: a császári fővezér egy kettős ügynök, Francois Toli révén meggyőzte Napóleont, hogy az osztrákok északi irányban, a Pón átkelve próbálnak majd kibújni az ellenség szorításából. Von Melas abban bízott, hogy az első konzul a hamis információk alapján a folyó partján összpontosítja erejét, és a császáriak Marengónál könnyűszerrel áttörhetik majd a francia vonalakat, ám terve végül nem vált valóra. Bonaparte ugyanis nem hagyatkozott Toli helyzetjelentésére, hanem arra törekedett, hogy – csapatait széttagolva – az összes lehetséges menekülési útvonalat lezárja. Napóleon így éppen Marengo térségébe helyezte serege centrumát, miután pedig a két hadvezérnek nem volt tudomása a másik terveiről, június 14-én reggel az osztrák főerők a Bormida-pataknál szembetalálkoztak a francia elővéddel.

Andreas O'Reilly császári generális hadoszlopa könnyedén visszavetette a patak túlpartján védekező Gaspard Gardanne tábornok egységeit, ám az átkeléshez csupán két híd állt rendelkezésére, így az osztrákok rengeteg értékes időt veszítettek. A francia centrum parancsnoka, Claude Victor-Perrin hamarosan visszavonult Marengo faluhoz, a felfejlődő császári seregben pedig O'Reilly a jobbszárnyon, von Melas középen, míg Ott Károly a balszárnyon foglalt állást. Az osztrák főparancsnok a délelőtt során futaki Hadik Károly József gróf, majd Konrad Valentin von Kaim vezetésével két rohamot is indított Marengo védői ellen, Victor pozíciói viszont csak azután rendültek meg, hogy Ott egységei bekerítéssel fenyegették a francia jobbszárnyat. Von Melasnak szerencséje volt, ugyanis a balszárnyon harcoló tábornokot eredetileg azért küldte északra, hogy verje szét az ott várakozó hadtesteket, miután azonban Ott Károly nem akadt az ellenség nyomára, lehetőség nyílt az átkaroló hadművelet végrehajtására.

Hadik és von Kaim támadásai következtében ekkor már Napóleon számára is világossá vált, hogy az osztrákok nem egy elterelő akciót indítottak Marengónál, ezért sürgősen visszarendelte délről Louis Desaix tábornokot, majd a küzdelem színhelyére sietett. Kora délutánra von Melas rohamai megtörték Victor ellenállását, így Bonaparte elrendelte a visszavonulást, vagyis az osztrák győzelem már csupán egy karnyújtásnyira tűnt; a sebesült császári fővezér ekkor Zach Antalra bízta az előrenyomuló csapatok irányítását, helyettese azonban több súlyos hibát is vétett. O'Reilly jelentéktelen egységek üldözésére fecsérelte erejét, Ott pedig megtorpant Murat lovasságával szemben, így az offenzíva támogatás nélkül maradt, és csak lassan haladhatott előre. Napóleon ezáltal elegendő időt nyert ahhoz, hogy néhány kilométerrel távolabb újjászervezze a francia arcvonalat, majd egy koncentrált tüzérségi támadással és egy általános rohammal megtörje az ellenséget. Miután az egyik lőporszállító szekér felrobbant, az osztrákok sorai menthetetlenül felbomlottak, így Desaix, Murat és Kellermann egyesült erővel sikeresen megfordították az ütközetet. A marengói csata a franciák javára dőlt el.

Az ütközet eredményeként Ausztria elveszítette 1799 során megszerzett itáliai pozícióit, ám ennél is fontosabb következmény volt, hogy sikerével Bonaparte a többi francia hadvezér fölé emelkedett, vagyis stabilizálta uralmát. Elsősorban a napóleoni propaganda hatékonyságára vezethető vissza, hogy a marengói ütközet mindmáig a katonai géniusz egyik legjelentősebb győzelmeként maradt meg a köztudatban; ez a diadal főként az első konzul presztízsének szempontjából volt különleges, a valóságban csak Moreau tábornok hohenlindeni sikere kényszerítette rá a második koalíció tagjait, hogy újra békét kössenek Franciaországgal.