2017. augusztus 18.

1802. szeptember 19. | Kossuth Lajos születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem a Habsburg-háznak, hanem az osztrák császári és magyar királyi méltóság egy személybe kumulációjának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig.”
(Kossuth Lajos)

1802. szeptember 19-én, Monokon született Kossuth Lajos, a magyar történelem egyik legnagyobb formátumú politikusa, a reformkori liberális ellenzék és az 1848-49-es szabadságharc vezéralakja, aki emigrációból írt leveleivel és röpirataival egészen a századfordulóig – és sok szempontból napjainkig – döntő befolyást gyakorolt a magyar politikai életre és közgondolkodásra.

Kossuth Lajos egy kisnemesi família gyermekeként látta meg a napvilágot, apja, Kossuth László a monoki Andrássy-uradalom ügyésze és a vármegye lajstromozója volt. Kossuth édesapja nyomdokain haladva szintén a jogi pályát választotta, és előbb Eperjesen, később pedig a sárospataki református kollégiumban tanult, majd a hétszemélyes királyi táblánál alkalmazták mint gyakornokot. Bár a fiatal jogász Pesten akart karriert építeni, 1824-ben kénytelen volt hazatérni Zemplénbe, ahol néhány éven belül a táblabíróságig, majd a sárospataki ügyészi hivatalig jutott.

Politikai pályafutását 1830-ban kezdte meg, amikor a reformellenzék oldalán bekapcsolódott a vármegye politikai életébe, a következő évben pedig már kolerabiztosként tevékenykedett a Felvidéken. Azon túl, hogy Kossuth komoly érdemeket szerzett a lázongó parasztság lecsillapításában, az 1831-es év során szerzett élményei egész pályájára befolyással voltak: a fiatal jogászban a jobbágyság nyomorúságos helyzetének láttán fogalmazódott meg az a program, mely az alsó társadalmi rétegek felemelését és a polgári Magyarország megteremtését célozta meg. Bár a kolera idején szerzett érdemei nyomán Kossuth vármegyei karrierje ígéretesen indult, terveit csak kerülőúton valósíthatta meg, ugyanis 1831-ben sikkasztással vádolták meg, ezzel pedig teljesen diszkreditálták őt.

Kossuthnak ugyanakkor nagy szerencséje volt, mivel több zempléni főrendi tag képviseletében részt vehetett az 1832-36-os diétán, ahol ugyancsak a reformellenzékkel szimpatizált. Az ülésszak alatt a politikus országos hírnévre tett szert, miután 1832-ben belefogott az Országgyűlési Tudósítások szerkesztésébe, melyben rendszeresen tájékoztatta a nyilvánosságot az üléseken folytatott vitákról. Bár a hatóságok az időszaki lap kiadását minden lehetséges módon megpróbálták ellehetetleníteni – Kossuth például nem juthatott nyomdához, így jobb híján kézi kőnyomdával, vagy kézzel sokszorosította a Tudósításokat –, a politikus kitartó munkájának köszönhetően az országgyűlés négy éve alatt az időszaki lap hallatlanul népszerű lett.

Sikerei nyomán Kossuth még elkötelezettebben szállt síkra a nyilvánosság bevonása érdekében, és a diéta berekesztése után újabb periodikát indított, mely a Pest vármegyei törvényhatóság munkájáról értesítette az érdeklődő polgárokat. Az abszurd jogszabályok miatt ugyanakkor a Törvényhatósági Tudósításokkal Kossuth törvényt sértett, az 1832-36-os reformországgyűlés után drasztikus eszközökhöz folyamodó Helytartótanács pedig szigorúan megtorolta tettét. A politikust 1837 során perbe fogták, és három év börtönbüntetésre ítélték, amit a hétszemélyes tábla aztán még egy évvel megtoldott.

Metternich és a kamarilla arra számított, hogy a budai börtönévek megtörik majd az ellenzéki politikust, ám amikor Kossuth 1840-ben amnesztiával szabadlábra került, eltökéltebb és népszerűbb volt, mint valaha. A bécsi konzervatív körök ekkor más módszerhez folyamodtak: Landerer Lajos nyomdászt, a Habsburg titkosrendőrség ügynökét arra utasították, hogy ajánljon fel Kossuthnak egy szerkesztői állást, amivel, úgy vélték, képesek lesznek majd „kordában tartani” a liberális politikust. Metternichéknek végül ismét csalódniuk kellett, ugyanis az 1841 januárjában elinduló Pesti Hírlap a reformkori Pest-Buda egyik legnépszerűbb lapja és az ellenzék legfőbb szócsöve lett.

Kossuth híres vezércikkei nyomán három év alatt kikristályosodott a liberálisok politikai programja, melynek alapja a Wesselényi Miklós báró által megfogalmazott társadalmi érdekegyesítés volt (ezt utóbb az 1846-os galíciai felkelés tapasztalatai is megerősítették); a főszerkesztő publicisztikáiban a nemesi jogok kiterjesztését, a kötelező és általános örökváltság megvalósítását és az általános közteherviselés bevezetését követelte, amivel a kezdetben elszigetelt országgyűlési mozgalomnak széles társadalmi bázist biztosított.

Kossuth a Pesti Hírlap hasábjain később éles hangú vitát folytatott gróf Széchenyi Istvánnal, aki a Kelet Népe című újságban közölt cikkeiben rendre azzal vádolta meg politikustársát, hogy túlzottan harsány hangvételével és türelmetlenségével forradalomba és véres pusztulásba taszítja a nemzetet. Kossuth a politikai küzdelmek közben ugyanakkor komoly energiákat fordított a magyar gazdaság – különösen az ipar – fellendítésére, megszervezte az első magyarországi iparkiállítást – 1842-ben –, majd oroszlánrészt vállalt a Magyar Kereskedelmi Társaság és – igazgatóként – a Védegylet megalapításában is.

Miután Kossuth 1844 során összeveszett Landerer Lajossal, elhagyta a Pesti Naplót, ám ekkor már állandó sajtónyilvánosság nélkül is alkalmasnak bizonyult a nagy feladatra, a lassan egységesülő liberális ellenzék összefogására. Erre 1844 után elsősorban a Védegylet nyújtott lehetőséget, majd a szervezet 1846-os botránya után – tudniillik, hogy az egylet Bécsből rendelte kitűzőit – a lassan megformálódó Ellenzéki Párt vezéralakja lett. Az 1847-48-as diétára megszilárduló alsóházi szövetség hivatalos programját éppen Kossuth fogalmazta meg, az országgyűlés örökváltságról, adózásról és alkotmányozásról szóló vitáiban pedig rendre ő vitte a főszerepet.

Az Ellenzéki Párt és a politikus számára a nagy lehetőséget aztán az 1848 februárjában kirobbanó párizsi forradalom hozta meg; a váratlan eseményt Kossuth úgy használta ki, hogy március 3-i beszédében a birodalom valamennyi népének alkotmányt követelt, ezzel pedig nagyban hozzájárult a Habsburg Birodalmat elborító forradalmi hullám kiteljesedésében. Bár a bécsi, pesti és prágai események sok szempontból beteljesítették Széchenyi jóslatát, az eredmények kezdetben mégis Kossuthot igazolták – ezt akkoriban maga Széchenyi is elismerte! –, ugyanis a megmozdulások hatására V. Ferdinánd király (ur. 1835-1848) kinevezte az első felelős magyar kormányt, melynek pénzügyminiszteri székét Kossuth Lajos kapta meg.

A politikus miniszterként aztán a Batthyány-kabinet tagjai közül a legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtotta, ugyanis 1848 során megalkotta Magyarország első önálló költségvetését, később pedig olyan pénznemet vezetett be – az úgynevezett Kossuth-bankót –, mely a szabadságharc bukásáig alkalmasnak bizonyult a kormány költségeinek finanszírozására. Kossuth eközben szónoki tehetségét is felhasználta a kormány sikere érdekében, július 11-i híres „megajánlási beszédével” például akkora sikert aratott, hogy az országgyűlés 42 millió forintot és 200 000 újoncot szavazott meg az ország számára.

A bécsi udvarral fennálló konfliktus kiéleződése, és – ennek nyomán – a Batthyány-kormány távozása után aztán Kossuth csillaga még magasabbra emelkedett; miután nem mondott le pénzügyminiszteri posztjáról, és Batthyány Lajos gróf kormányalakítási kísérlete is kudarcot vallott, tekintélyének és addigi eredményeinek köszönhetően a hatalom mindinkább az ő kezében összpontosult. A politikus kulcsszerepet játszott az Országos Honvédelmi Bizottmány életre hívásában, mely 1848. szeptember 15-e után sikeresen szervezte meg a honvédseregek toborzását, és – Jellasics támadása ellenében – az ország védelmét. Miután a hadi kiadások finanszírozásáért Kossuth Lajos felügyelt, az OHB elnöki szerepköre és karizmája révén ő lett a magyar szabadságharc vezetője, aki egyszerre érvényesíthette akaratát úgy a politikában, mint a hadszervezés terén.

Kossuth mindenre kiterjedő, zseniális szervezőképessége ugyanakkor számos vitatható döntést is eredményezett, melyek közül – a tehetségtelen Dembinszki Henrik fővezéri kinevezése vagy Görgei Artúr mellőzése mellett – a legjelentősebb a Függetlenségi Nyilatkozat (1849. április 14.) keresztülvitele volt. Ez a dokumentum úgy adott választ a márciusi olmützi oktrojált alkotmányra, hogy detronizálta a Habsburg-dinasztiát, és átmeneti állapotként – a szabadságharc győztes befejezéséig – Kossuthot mint kormányzó elnököt bízta meg Magyarország irányításával. Bár ez a cím lényegében a fennálló állapotot legitimálta, az új pozíció a politikus számára mégis hátrányos volt, mert kiemelkedésével egy időben elszigetelődött a napi politikától. A kormányzó elnök a szabadságharc utolsó hónapjaiban már nem tudta befolyásolni az eseményeket, és bár az utolsó utáni pillanatig megpróbálta megnyerni a nemzetiségeket a magyar függetlenség ügyének, nemes gesztusoknál többre már nem maradt idő. A júniusban meginduló orosz intervenció két hónap alatt felőrölte a kisebb hadtesteket, Temesvár mellett pedig – egy számos hibával tarkított hadjárat végén – főseregeink is döntő vereséget szenvedtek.

Kossuth a temesvári fiaskó (1849. augusztus 9.) után két nappal diktátori hatalommal ruházta fel a fegyverletételre készülő Görgeit, ő maga pedig elmenekült az országból. A kormányzó elnök Vidin városában, majd a kis-ázsiai Kütahyában telepedett le, ahol a szabadságharc bukásának tanulságait leszűrve alkotmánytervezetet készített az általa elképzelt független Magyarország számára. Kossuth a bukás okát a nemzetiségek és a magyarság érdekellentétben látta, és úgy vélte, hazánk csak a Kárpát-medence népeivel összefogva vívhatja ki szabadságát a Habsburgok ellenében.

Az új érdekegyesítés nyomán született meg a Duna-völgyi népek konföderációjának korszakalkotó gondolata, mely amellett, hogy – Kossuth szerint – sikeresen rendezte volna az etnikai szempontból igencsak tarka térség ellentéteit, Közép-Európa stabilitását is biztosíthatta volna. Emigrációban töltött évtizedei során ez a célkitűzés lett a politikus legfőbb mottója, mely ugyanakkor mindvégig távol maradt a realitásoktól, hiszen Európa nagyhatalmainak nem állt érdekében egy ilyen nagyarányú – és kockázatos – hatalmi átrendeződés. Kossuth Lajos mindazonáltal hallatlan népszerűségre tett szert, angliai és amerikai körútja során nemzeti hősnek kijáró ünneplésben részesült, ezzel együtt azonban az ő sikerei kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy bármelyik nagyhatalom is tevőlegesen lépjen fel a magyar függetlenség érdekében.

Változásra utóbb az 1859-es esztendő eseményei nyújtottak halvány reményt, amikor az olasz egység megvalósítására törekvő Piemont III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) támogatásával háborút indított a Habsburg Birodalom ellen. Kossuth abban reménykedett, hogy a dinasztia elleni hadjárat során a magyar forradalom lángját is újra lehet majd éleszteni, ezért – Teleki Lászlóval és Klapka Györggyel – Párizsban létrehozta a Magyar Nemzeti Igazgatóságot, és légiót szervezett az olasz szabadságharcosok támogatására. A politikusnak azonban végül csalódnia kellett, ugyanis III. Napóleon sem kívánta szétzúzni a Habsburgok nagyhatalmi pozícióját, és a solferinói diadal után váratlanul békét is kötött Ausztriával. Kossuth keserűen ismerte fel, hogy Párizsban nem lelhet támogatókra, ezért 1861-ben Olaszországba költözött, ezzel pedig hosszú vándorútja véget ért.

A torinói évek alatt az egykori kormányzó elnök aggódva figyelte, hogy Deák Ferenc és köre feladja a szabadságharc utáni passzív ellenállást, és mindinkább hajlik a dinasztiával való megegyezésre. Az 1867-ben megvalósuló kompromisszumot Kossuth a magyar szuverenitás feladásaként értékelte – úgy gondolta, hazánk az egyezséggel sorsát a Habsburgokéhoz kötötte –, ezért előbb röpiratokban, a kiegyezési törvény elfogadása előtt pedig a Deáknak címzett híres Cassandra-levélben próbált meg gátat vetni a megállapodásnak. Törekvései ugyan – reális alternatíva híján – nem jártak sikerrel, ám torinói remeteségében mégis a ’48-as alapokra helyezkedő közvélemény prófétája, és a dualizmus ellenzékének példaképe lett.

Kossuth nimbuszát kétségkívül emelte, hogy sohasem alkudott meg az új rendszerrel, passzív ellenállását még a hazatérés lehetőségéért adta fel, ugyanakkor pedig Torinóból élénk figyelemmel kísérte a hazai politika mindennapjait. A kormányzó elnök egészen 1894-ig kitartó híve maradt a magyar függetlenség és szuverenitás ügyének, így aztán 92 éves korában bekövetkező halálát az egész ország megrendülten fogadta. Bár Ferenc József (ur. 1867-1916) túlságosan kicsinyes volt ahhoz, hogy egykori ellenfele számára állami dísztemetést engedélyezzen, a Kossuth földi maradványait szállító vonatot Csáktornyától egészen a fővárosig gyászolók százezrei várták, a Kerepesi-temetőbe vezető utolsó útjára pedig több mint félmillióan kísérték őt el.

A magyar történelemben alig akadt olyan politikus, akit halála után olyan tisztelet övezett volna, mint amiben Kossuth Lajos részesült; a kormányzó elnök már életében egyre-másra kapta a díszpolgári címeket, halála után szinte minden nagyobb városban köztéri szobrokat állítottak emlékére, miközben utcák és terek ezreit, hidakat és középületeket nevezték el róla. A viharos 20. század során – berendezkedéstől függetlenül – állandó tisztelet és megbecsülés övezte alakját, így aztán nem véletlen, hogy az Országházat körülölelő tér is éppen róla kapta nevét. Kossuth Lajos tisztelete azonban nem korlátozódott a Kárpát-medencére, Párizsban például tér és szobor őrzi emlékét, és ő az egyetlen nem-amerikai politikus, akinek alakja a washingtoni Capitoliumban is megtalálható.