Deák Ferenc születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A hatalom csak eszköz, végcél a népek boldogítása.”
(Deák Ferenc)

1803. október 17-én született Söjtörön Deák Ferenc, a „haza bölcse”, a 19. századi magyar történelem egyik legnagyobb formátumú politikusa. Deák az 1832-36-os országgyűlésen kapcsolódott be a modern, polgári Magyarországért vívott küzdelembe, majd az első felelős magyar kormány minisztere, a szabadságharc bukása után pedig a passzív ellenállás vezéralakja lett. Pályafutására a kiegyezés nagy művével, a dualista állam alapjainak lerakásával tette fel a koronát.

Deák egy Zala megyei köznemesi família hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot, de családi élete mégis szerencsétlenül alakult, édesanyja, Sibrik Erzsébet ugyanis belehalt a szülésbe, ő pedig nagybátyja házához – egy szoptatós dajkához – került. A gyermek ötéves korában aztán édesapját is elveszítette, így testvérei és Hertelendy György gyámsága alatt nevelkedett, és tanult. Deák 1823-ban oklevelet szerzett a győri jogi akadémián, majd szűkebb pátriájában ügyvédként praktizált, és alügyészként, illetve jegyzőként – később pedig alispánként – a vármegye közéletében is komoly szerepet vállalt. A „haza bölcsének” karrierje 1833-ban ívelt fel, miután bátyja, Antal váratlanul megbetegedett, és maga helyett öccsét küldte követnek a pozsonyi országgyűlésre

Deák 1833 májusában csatlakozott az alsóház politikai küzdelmeihez, és a jobbágyfelszabadítás, a lengyel kérdés, valamint a vallás- és szólásszabadság ügyében tartott szónoklataival hamarosan az ellenzék egyik vezéralakjává nőtt. A politikus az 1839-40. évi diétán aztán még nagyobb tekintélyt szerzett, ugyanis elérte, hogy a Budán raboskodó Kossuthot és a Lovassy-per elítéltjeit végre szabadon engedjék, ezzel együtt pedig véget vessenek a még zajló felségsértési pereknek. Deák aktivitása nyomán 1841-ben tagja lett a magyar büntetőtörvénykönyv-tervezet megalkotására létrehozott országgyűlési bizottságnak, ám a kor szellemében megfogalmazott jogszabályokat a főrendi tábla később leszavazta.

1842 után a zalai politikus karrierje más szempontból is törést szenvedett, ugyanis az 1843–44-es diéta előtti követválasztás a Deák ellen uszított bocskoros nemesek zavargása nyomán véres eseményekbe torkollott, a „haza bölcse” pedig ilyen áron nem kért a politikai szereplésből. Hiányát a vármegye és az országgyűlés egyaránt megsínylette, igaz, Deák aktivitása ezekben az években sem csökkent, tagja lett például a Védegyletnek, majd részt vett az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat megalkotásában is. A politikus az 1847–48-as országgyűlésen újfent nem vállalta a követi megbízatást, 1848 márciusában azonban – a forradalmi események nyomán – visszatért a nagypolitikába, majd az első felelős magyar kormányban igazságügy-miniszter lett.

Deák a bársonyszékben is higgadtan, a törvényesség kérlelhetetlen híveként politizált, közben pedig számos alkalommal próbált közvetíteni a bécsi udvar és a pesti kormány között. Miután szeptember 11-én Jellasics csapatai átlépték a határt, a „haza bölcse” belátta erőfeszítései hiábavalóságát, ezért távozott miniszteri székéből, ugyanakkor képviselői helyét továbbra is megtartotta. Deák 1848–49 fordulóján aztán másodszor is kísérletet tett az ellentámadásba lendülő Habsburgok megbékítésére, Windisch-Grätzcel folytatott január 3-i tárgyalásai azonban eredménytelenül zárultak, így hazatért zalai birtokaira.

Kehidai remetesége ellenére Deák Ferenc a szabadságharc leverése után a magyar közélet vezéralakja lett, amit zsenialitása mellett hitelessége és következetessége indokol meg leginkább. A „nemzet prókátorát” még a császári udvar is tisztelettel kezelte, Deák azonban 1850-ben elutasította Anton Schmerling osztrák igazságügy-miniszter – nem hivatalos – bécsi meghívását, ezzel pedig a kibontakozó passzív ellenállás szimbóluma lett; a politikus a következő évek során az elzárkózástól remélte a szabadságharc során elbukott magyar ügy sikerét, miközben kitartóan ragaszkodott a jogfolytonossághoz, a ’48-as státusz visszaállításához, és – szigorúan békés eszközökkel – a neoabszolutista berendezkedés ellehetetlenítésére törekedett. A passzív ellenállás mindazonáltal nem jelentett tehetetlenséget, amit az is kiválóan mutat, hogy Deák 1854-től a főváros zajára cserélte fel a vidék nyugalmát, és a pesti Angol Királynő Szállóban bérelt lakosztályában gyűjtötte maga köré a neoabszolutista korszak magyar értelmiségét.

A „haza bölcse” természetesen gyakorlatiasabb politikus volt annál, hogy elhiggye, nemzete képes megmaradni az örök passzivitásban, a bécsi udvar azonban hosszú ideig nem volt hajlandó lemondani összbirodalmi törekvéseiről. Bár Ferenc József (ur. 1867–1916) az Itáliában elszenvedett – 1859-es – solferinói vereség után hajlandónak mutatkozott az alkotmányosság bevezetésére, Magyarország reakciója miatt hamarosan csalódnia kellett; az októberi diploma kiadása után két hónappal, 1860 decemberében a császár Bécsbe rendelte kihallgatásra a magyar politika vezéralakját, Deák azonban – a nemzet támogatásával a háta mögött – nyíltan elutasította a centralista átszervezést. A tiltakozás kinyilvánítása terén már nem mutatkozott ekkora egyetértés, ugyanis az 1861-ben összehívott országgyűlésen a képviselők egy része határozatban, míg másik részük feliratban kívánta elutasítani a februári pátensben felkínált alkotmányosságot; ez a kérdés azért volt fontos, mert egy határozat küldése azt jelentette volna, hogy a diéta nem ismeri el Ferenc Józsefet törvényes uralkodónak.

Deák a kibontakozó küzdelem során aztán komoly meglepetést okozott, ugyanis – mivel nem akarta teljesen elvágni a megegyezés lehetőségét – egy felirat küldését javasolta, szemben a Teleki László vezette Határozati Párt híveivel. A két csoport az országgyűlésen kiélezett csatát vívott, ami Teleki tragikus öngyilkossága után végül Deákék javára dőlt el. A választásnak rövid távon nem volt jelentősége – Ferenc József ugyanis hamarosan feloszlatta az országgyűlést –, a gesztus azonban a későbbiekben fontosnak bizonyult.

A sikertelen 1861-es rendezési kísérletet a Schmerling nevével fémjelzett ideiglenes rendszer – provizórium – követte, ennek négy éve alatt azonban a háttérben már megkezdődtek a kiegyezésről szóló alkudozások. Deák 1865 áprilisában – álnéven – megjelentetett Húsvéti cikkével ez a vita nyilvános formát ölthetett, egyúttal pedig a politikus végre az őt megillető helyre került, ugyanis magyar részről ő irányította a kiegyezésről szóló tárgyalásokat. 1865 során Ferenc József menesztette Schmerlinget, ismét összehívta a magyar országgyűlést, és a Pragmatica Sanctio alapjából kiindulva konzultációt kezdeményezett Deák Ferenccel. Az 1866-os porosz-osztrák háborúban elszenvedett újabb vereség hamarosan felgyorsította a kiegyezési folyamatot.

Deák elérte, hogy az uralkodó – gróf Andrássy Gyula vezetésével – felelős magyar kormányt nevezzen ki, mely az 1867. évi XII. törvénycikkellyel aztán törvényerőre emelte az elmúlt évek tárgyalásainak gyümölcsét. A „haza bölcsének” erőfeszítései nyomán megszületett a dualista rendszer, mely ugyan a had- és pénzügyek terén is „engedett a negyvennyolcból”, ezzel együtt azonban biztosította Magyarország modernizációjának és felzárkózásának a törvényi kereteit. Deák érdemei mindazonáltal nem merültek ki a kiegyezés tető alá hozásában, hosszú ideig ugyanis gyakorlatilag az ő személyes tekintélye biztosította az Andrássy-kormány eredményes működését a függetlenségpárti közvélemény és a kossuthi emigráció ellenében.

A „haza bölcse” utolsó országgyűlési szónoklatát 1873 júniusában, a pápai csalhatatlanság ügyében tartotta, ezután azonban idős kora és megromlott egészsége miatt visszavonult a politikától. Deák még megérhette, ahogy nagy műve beérik, és a Tisza Kálmán vezette balközép megteremti a dualista rendszert stabilizáló leválthatatlan kormánypártot, 1876. január 28-án azonban befejezte küzdelmes és eredményes földi pályafutását. Személyében a 19. század egyik legtehetségesebb politikusa távozott, aki állhatatosságával, őszinteségével, kitartásával és remek gyakorlati érzékével – végig a jog útján maradva – megteremtette Magyarország átalakulásának és fejlődésének törvényi kereteit. A politikus életműve, a dualista rendszer utóbb fél évszázadon keresztül fennmaradt, teljesítménye nyomán tehát mindmáig joggal nevezzük őt a haza bölcsének.