2017. december 11.

1804. december 8. | Damjanich János születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
(Damjanich utolsó szavai)

1804. december 8-án született Damjanich János honvédtábornok, az 1848-49-es szabadságharc hőse, az Aradon kivégzett 13 vértanú egyike. Damjanich szerb származása és ortodox hite dacára a magyar függetlenség ügyének egyik legvitézebb védelmezője lett, aki a Délvidéken, majd a tavaszi hadjárat során számos győzelmet aratott a rác felkelők és a császári erők ellen.

Damjanich egy határőr család gyermekeként, a horvátországi Stazában látta meg a napvilágot. Édesapja után ő is a katonai pályát választotta, így aztán 1820-ban beiratkozott a temesvári hadiiskolába, később pedig a bánsági városban állomásozó 61. gyalogezredben szolgált. Életének 1848 előtti szakaszáról viszonylag kevés információval rendelkezünk: ami biztos, hogy 1846 során már századosi rangba lépett elő, 1848 tavaszán pedig felettese, Haynau Itáliába helyeztette át, mivel Damjanich vitába keveredett a magyar forradalmat szidalmazó tábornokkal. A külföldi szolgálat mindössze néhány hónapig tartott, Mészáros Lázár hadügyminiszter ugyanis hazahívta a tehetséges katonatisztet, és egy szegedi zászlóalj megszervezését bízta rá. Damjanich János őrnagyként lépett a magyar honvédsereg kötelékébe, és már a nyár során, a Szenttamás környéki hadműveletekben – a júliusi csatában, majd az augusztusi ostrom alatt – átesett a „tűzkeresztségen.”

Damjanich a későbbiek során kulcsszerepet játszott a felkelők elleni sikerekben, ugyanis az ő legényei vetették vissza az október 13-i szerb támadást – helytállásáért alezredessé léptették elő –, az ősz során pedig Rózsa Sándor betyárjaival együttműködve ő foglalta el Táborfalvát. A katonatiszt később bevette Versecet és Alibunárt, decemberben pedig Jarkovác mellett megverte Stefan Supljikac tábornok rajtaütéssel próbálkozó csapatait is. Az 1848-as esztendő végén Damjanich János már tábornoki rangban szolgált, az új évet pedig a bánsági hadtest – a sikeres tavaszi hadjárat III. hadtestének – parancsnokaként kezdte meg.

Az 1849-es esztendő kedvezőtlenül indult Damjanich számára, ugyanis a főhadszíntérrel összefüggésben a Délvidéken is válságos állapotok uralkodtak el. A kormányzat még szilveszter éjszakáján Debrecenbe menekült a Pestre bevonuló Windisch-Grätz erői elől, a honvédcsapatok januárban a Tisza mögé szorultak vissza, ebben a helyzetben pedig a tábornok is hátrálni készült. Damjanich hamarosan kivonult a Délvidékről, és előbb Aradra ment, majd Vécsey Károllyal együttműködve március elején visszafoglalta a császáriaktól Szolnokot. A nemsokára kibontakozó tavaszi hadjáratban a szerb származású tábornok a III. hadtest parancsnokaként vett részt, a híres „vörössipkások” élén pedig kulcsszerepet vállalt a káprázatos győzelmi sorozatban. Az április 4-i tápióbicskei ütközetben Damjanich érkezése mentette meg a már-már futásnak eredő Klapka-féle I. hadtestet, az isaszegi és váci csaták sikerében pedig ugyancsak fontos szerepet játszott a tábornok határozott fellépése.

Damjanich János legszebb győzelmét a nagysallói ütközetben, Ludwig von Wohlgemuth ellen aratta, akinek megfutamodása után lehetőség nyílt az osztrákok által ostromlott Komárom felszabadítására. A szerb származású hadvezér a tavaszi hadjárat tetőpontján ért karrierje csúcsára, április 28-án ugyanis ideiglenes hadügyminiszteri kinevezést kapott, ám Fortuna szeszélyét mutatja, hogy a férfit, akit a csatában nem fogott a golyó, éppen ekkor érte utol végzete. Ezen a napon Damjanich úgy döntött, csapatszemlét tart, kocsiútja során azonban balesetet szenvedett, és eltörte a lábát.

A tábornok sérülése következtében kénytelen volt távol maradni a további hadműveletektől, hiányát pedig a nyár során – az orosz intervenció és a császári ellentámadás kettős nyomása alatt – visszaszoruló honvéd vezérkar igencsak megszenvedte. Damjanich János a szabadságharc későbbi időszakában az aradi vár főfelügyelője, július végén pedig parancsnoka lett, mígnem augusztus 17-én a cári csapatok előtt letette a fegyvert. Bár a tábornoknak az oroszok kegyelmet ígértek, sorsa felett végül egykori felettese, az ország teljhatalmú katonai főparancsnoka, Haynau döntött. A „bresciai hiéna” 12 társával együtt katonai törvényszék elé állította Damjanichot, mely – természetesen – halállal büntette a szabadságharc hős hadvezéreit.

Mint ismeretes, a 13 aradi vértanú meggyilkolására 1849. október 6-án került sor, az ítélet végrehajtása során pedig – tekintettel arra, hogy Damjanich volt az egyik legeredményesebb magyar hadvezér – a szerb származású katonát végezték ki utolsó előttinek. Damjanich Jánost – aki elmondhatta magáról, hogy pályafutása során sohasem szenvedett vereséget – titokban Csernovics Péter főispán birtokán temették el, mígnem 1974-ben földi maradványai az aradi tizenhárom emlékhelyére kerültek.