A nagy tabáni tűzvész

Szerző: Tarján M. Tamás

„Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem – essős vízfestmény – Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.”
(Kosztolányi Dezső: Ének Virág Benedekről)

1810. szeptember 5-én délután tört ki a nagy tabáni tűzvész, mely néhány órán belül elhamvasztotta a korabeli Buda legtarkább és legpezsgőbb városrészét, és ezreket tett földönfutóvá.

A Gellért-hegy és a budai Várhegy között húzódó völgy már az ókortól fogva kiváló szálláshelyet kínált a kárpát-medencei népeknek: a terület stratégiai és – a Duna itteni keskeny szakaszának köszönhetően – kereskedelmi szempontból is kedvező helyen feküdt, de a szőlőtermesztésre alkalmas napsütötte hegyoldalak és a közelben fakadó hévforrások is elősegítették a migrációt. Nem véletlen, hogy a Tabán helyén már a római hódítás előtt is állt egy kelta – eraviszkusz – település, melyet a limes őrei, majd a népvándorlás korában itt megforduló törzsek és a honfoglaló magyarok is újjáépítettek.

A falucska fejlődését a 13. században felgyorsította Buda várának megalapítása, hiszen e kiemelkedően fontos erősség tövében idővel várossá terebélyesedhetett, mely kiváló borairól és színvonalas bőriparáról vált híressé. A völgy virágzása az oszmán uralom alatt sem ért véget, ugyanis a fent említett hévforrások miatt a török hódítók is szívesen telepedtek le a városkában, és 150 év alatt több fürdőt és dzsámit emeltek. A muszlim bevándorlók adták a településnek a Dabagháne – azaz Tímártelep – nevet, mely a terület visszafoglalása után a magyar nyelvben Tabán alakban rögzült; ezzel egy időben gyakran nevezték Rácvárosnak is a Duna partján terjeszkedő városkát, ugyanis a 17. század végétől jelentős szerb népesség érkezett a völgybe.

Mint ismeretes, a későbbiekben a Tabán lett a kárpát-medencei szerbség egyik legjelentősebb szellemi központja, ám a település „imázsa” inkább adottságai nyomán alakult ki. A kikötők, a fürdők és a kiváló borral szolgáló pincék révén a város(rész) valóságos vigalmi negyeddé vált, ahol a 18-19. század fordulóján már több mint 1000 házat számláltak össze. A Tabán szűk, kanyargós és zsúfolt utcáival kétségkívül üde színfoltot jelentett a Duna partján, ám a gyúlékony építőanyagok felelőtlen használata – akárcsak 1666-ban, Londonban – végül itt is tragédiához vezetett.

A katasztrófa 1810. szeptember 5-én délután következett be, amikor a Tabán lakóinak többsége éppen a környező szőlőhegyeken szüretelt, a kádárok pedig hordókat kéneztek és égettek ki az új bor számára. Azt mondják, a tűzvész egy Gierl nevű pintérlegény gondatlansága miatt tört ki, aki a száraz és szeles időben tüzet rakott az egyik ház udvarán. A felszálló parázs hamarosan lángba borította az egyik közeli lakóépületet, az erős szél pedig villámgyorsan továbbsodorta az égő zsarátnokot a környező viskókra. A tűzeset szemtanúi azonnal megkezdték az oltás szervezését, ám munkájukat több negatív körülmény is hátráltatta: az egyik fő probléma a polgárok távolléte volt, de a mentési kísérlet kudarcában az is szerepet játszott, hogy a hetek óta tartó szárazság kiapasztotta a kutakat.

A tabániak végső kétségbeesésükben már borukat is felhasználták a tűz megfékezésére, ám rövid időn belül kénytelenek voltak sorsára hagyni a városrészt, az örvénnyé erősödő lángok pedig arra sem engedtek időt, hogy legalább vagyontárgyaikat megmentsék. Az éjszakáig tomboló tűzvész a Tabán lakóházainak több mint a felét hamuvá porlasztotta, majd átcsapott a Vízivárosba, és egészen a kapucinus templomig ezt a negyedet is felemésztette. A lángok hamarosan a dunai hajóhidat is elérték, így a pesti polgárok nem tudtak a tabániak segítségére sietni, és tétlenül kellett végignézniük a szörnyű pusztítást.

Másnapra az egykor élettel teli városrész helyén már csak füstölgő romok maradtak: a katasztrófában több száz lakóépület mellett megsemmisült az ortodox szerbek temploma, leégett számos raktár, ezenfelül pedig Virág Benedek költő háza és értékes könyvtára is a lángok martalékává lett. Szeptember 6-án még úgy tűnt, hogy legalább a tabáni katolikus templom megmenekül a pusztulástól, ám a szétszóródó parázs végül ezt az épületet sem kímélte meg. A nagy tűzvészben körülbelül százan vesztették életüket, a túlélők közül pedig ezrek maradtak otthon nélkül; az anyagi kárt körülbelül 6 millió forintra becsülték.

A katasztrófa, melyről a Magyar Kurír szeptember 11-én adott hírt, megrendítette az országot, ám a Tabánt mégsem tudta teljesen elpusztítani: néhány éven belül újabb lakóépületek születtek az üszkösödő romokon, és a negyed hamarosan visszanyerte régi arculatát. A „boldog békeidők” művészei később már a „budapesti Montmartre-ként” emlegették a városrészt, melyet az 1810-es évben tomboló tűzvésznél sokkal súlyosabban érintett az első állandó Duna-híd megépítése, majd a szőlőhegyeken pusztító filoxérajárvány. A Tabánt végül nem a tűz, hanem a szegénység pusztította el, ám a negyed lebontását az első, újjáépítését pedig a második világháború megakadályozta. Napjainkban az egykori „Rácváros” nagy részén már egy park található, a gyógyfürdő azonban napjainkban is a helyén áll.