2017. szeptember 26.

1812. szeptember 14. | A nagy moszkvai tűzvész kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Testvér uram, a gyönyörű, varázslatos Moszkva nincs többé. Hogy voltál képes pusztulásra kárhoztatni a világ legcsodálatosabb városát, egy várost, mely több száz éven át épült?” (Részlet Napóleon I. Sándornak címzett leveléből)

1812. szeptember 14-én, néhány órával Napóleon seregének bevonulása után tört ki a híres moszkvai tűzvész, mely három nap alatt elpusztította az orosz nagyváros épületeinek kétharmadát. Miután a lakosság nagy része már korábban elhagyta Moszkvát, a katasztrófa elsősorban a franciák számára volt végzetes, akikre a füstölgő romok között szörnyű nélkülözés várt.

Az oroszok az 1812 júniusában meginduló francia hadjárat során elsősorban a felégetett föld taktikáját alkalmazták, amit a leváltott Barclay de Tolly után az új főparancsnok, Kutuzov sem adott fel szívesen. Mivel az ország közvéleménye elégedetlen volt a halogató taktikával, a tábornok szeptember 7-én Borogyino mellett összecsapást vállalt, majd a vereség után visszavonult Napóleon elől. A győztes Grande Armée egy héttel később bevonult Moszkvába, ám még ezen a napon tűzvész ütött ki a városban, mely rövid idő alatt hamuvá porlasztotta a javarészt fából épített házak kétharmadát.

A lángok nem csak a megszálló sereg lakhatását biztosító épületeket, hanem Moszkva élelmiszer-tartalékait is felemésztették, a katasztrófa így nagyobb csapást mért Napóleonra, mint korábbi ellenfelei együttvéve. A francia császár ugyanis abban bízott, hogy az egykori főváros elfoglalása olyan átütő sikert jelent majd, melynek hatása alatt I. Sándor cár (ur. 1801-1825) hajlandó lesz béketárgyalásokba bocsátkozni; túl azon, hogy a Grande Armée amúgy is hiába várta az orosz küldöttséget, az oltalmat biztosító falak és az élelmiszer hiánya drámai következménnyel járt.

A közeledő orosz tél és az éhező csapatok elégedetlensége következtében Napóleon már október során visszavonulásra kényszerült, az orosz városban átélt viszontagságok pedig később a Grande Armée megsemmisülését eredményezték. Az éhező és demoralizált franciáknak a fagyos orosz télben kellett átvonulni a végtelen sztyeppén, miközben a vad kozákok rajtaütései és a nélkülözések szó szerint megtizedelték az egykor büszke hadsereget. A moszkvai tűzvész is jelentős szerepet játszott abban, hogy Napóleon valaha volt legerősebb serege szinte totálisan megsemmisült, ezzel együtt pedig a francia hegemónia is elveszett a kontinensen; Moszkvától egyenes út vezetett a lipcsei népek csatájáig, a fontainebleau-i lemondásig, Elba szigetéig, majd a waterloói végső vereségig, ugyanis a kivérzett Franciaországnak nem maradt ideje kiheverni az oroszországi veszteségeket.

Miután a moszkvai tűzvész zűrzavaros időben keletkezett, egyúttal pedig sorsfordító jelentőséggel is bírt, örök vitatémává vált az a kérdés, hogy valójában mi – illetve ki – okozhatta a katasztrófát. Tény, hogy a város felgyújtásával az oroszok jártak jobban – akik ráadásul már korábban is a felégetett föld taktikáját alkalmazták –, ráadásul ez az eshetőség egyfajta hazafias pátoszt is kapott, hiszen eszerint a moszkvaiak saját otthonaikat áldozták fel hazájukért. Bár az oroszok felelősségére nincs kézzel fogható bizonyíték, a tűzvész napjaiban a franciák között elterjedt a szóbeszéd, hogy a rombolásra Fjodor Rosztopcsin parancsnok adta ki a parancsot, szeptember 12-én pedig több moszkvai polgárt is halálra ítéltek gyújtogatás vádjával.

Bár Napóleon későbbi levelében a katasztrófa miatt Sándor cárt és a városparancsnokot okolta, utóbb mindketten visszautasították a felelősséget. Ezzel szemben az 1812-es háború krónikása, a Háború és béke szerzője, Tolsztoj úgy vélte, a katasztrófa azért történhetett meg, mert az elmenekülő polgárok tűzhelyei őrizetlenül maradtak. Bár a pusztítással később a démonizált franciákat is megvádolták, nyilvánvalóan ők voltak azok, akiknek a legkevesebb érdeke fűződött a gyújtogatáshoz.

1813 februárjában, néhány hónappal a francia visszavonulás után aztán I. Sándor külön bizottságot állított fel az egykori főváros újjáépítésére, és helyi építészek segítségével hamarosan  megkezdődhettek a munkálatok. Bár Moszkva végzetét 1812-ben is a fa jelentette, a sztyeppe viszonyai és az idő szűkössége miatt az 1810-es években is javarészt ezt az építőanyagot alkalmazták. Ezzel magyarázható, hogy az akkori „új Moszkva” java része később ugyancsak a tűz martalékává vált, így ma már csak egy-egy épület – például a Vaszilij Pushkin-ház – tanúskodik az I. Sándor korabeli építészeti stílusról. Az 1812 után kezdődő építkezéseknek azonban mégis komoly jelentőségük volt, hiszen a modern Moszkva alaprajza lényegében ekkor született meg.