2017. november 18.

1814. január 29. | Napóleon győzelmet arat Blücher fellett

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ha velem lennének még régi katonáim, sokkal jobban csinálhattam volna […] Mindenesetre, figyelembe véve a körülményeket és a katonákat, akik velem voltak, elégedettnek kell lennem az eredménnyel.”
(Részlet Napóleonnak a csata után küldött leveléből)

1814. január 29-én vívták Bonaparte Napóleon császár és Blücher porosz marsall seregei a brienne-i csatát, mely során a francia földre visszaszorult géniusz győzedelmeskedett a koalíció erői felett. Napóleon sikere azonban nem bírt jelentőséggel a háború végső kimenetelét illetően, a szövetségesek nyomasztó túlereje ugyanis hónapokon belül felőrölte Franciaország ellenállását.

Miután a Grande Armée teljesen megsemmisült az 1812. évi oroszországi hadjáratban, Napóleon birodalma elveszítette kezdeményezési képességét, és kivérezve várta, hogy I. Sándor cár (ur. 1801-1825), majd az egykori koalíciók ismét felbátorodó tagjai ellentámadásba lendüljenek. Miután az oroszok a franciák nyomában Varsóba és Berlinbe is bevonultak, megindult az a láncreakció, mely egy éven belül megbuktatta Bonaparte Napóleont: a poroszok mellett 1813 tavaszán a svédek, nyáron pedig a Habsburgok is csatlakoztak a hatodik koalícióhoz, sőt, még a francia császár egykori hadvezére, Joachim Murat is átpártolt, hogy megtarthassa nápolyi trónusát.

Jóllehet, Napóleon seregei – létszámfölényben – 1813 során Bautzen és Lützen mellett is diadalmaskodtak, a szövetség kiszélesedésével egyre reménytelenebb helyzetbe kerültek, hiszen Franciaország körülbelül félmillió, míg a koalíció egymillió embert tudott mozgósítani. Ennek következtében augusztusban Oudinot marsall már vereséget szenvedett Großbeeren mellett, majd októberben bekövetkezett a lipcsei „népek csatája”, ahol 75 000 halott és fogságba esett katonán kívül az a remény is elveszett Napóleon számára, hogy Franciaország határain kívül megállíthatja az ellenséget. Mindeközben a Wellington herceg vezette brit expedíciós erők teljesen kiszorították a megszálló császári csapatokat az Ibériai-félszigetről, sőt, a Pireneusokon átkelve már francia földre léptek, előrenyomulásukat pedig a Spanyolországgal 1813 decemberében megkötött valencayi külön egyezmény után sem sikerült megállítani.

Időközben Napóleon hadvezérei állandó utóvédharcok során visszaszorultak a Rajna bal partjára, nyomukban pedig 1814 januárjában három koalíciós sereg is átlépte a francia határt: az osztrák csapatok Basel környékén, a Rajna folyó felső folyásánál keltek át, Blücher Koblenznél építette ki hídfőállását, míg az északi hadtest Németalföld felé vette az irányt. Tekintve, hogy ezekben a hetekben 70 000 francia védekezett több mint 200 000 koalíciós katona ellen, Bonaparte helyzete teljesen reménytelennek látszott, ezen pedig az sem segített, hogy 1813 során a császár több mint 900 000 behívót küldetett szét Franciaországban. A toborzás során ugyanis csupán a tervezett létszám harmadát – zömében idősebb férfiakat és tizenéveseket – sikerült besorozni, ráadásul a gyors kiképzés és az állandó fegyverhiány következtében az újonnan bevetett csapatok harci értéke meglehetősen csekély volt. Az idő pedig vészesen fogyott, hiszen Mortier tábornokot kivéve valamennyi francia hadvezér fejvesztetten hátrált, így maga Párizs is közvetlen veszélybe került.

Napóleon ebben a helyzetben régi, jól bevált taktikájához folyamodott, vagyis megpróbálta külön-külön megverni ellenfeleit. A császár választása először a merészen előrenyomuló Blücher porosz marsallra esett, akinek 17 000 fős seregével létszámbeli fölényben szállhatott szembe, bár, mint azt fentebb említettük, tapasztalatlan katonái miatt így is komoly nehézségekkel kellett megbirkóznia. Napóleon azonban még egy okból előnyt élvezett, nevezetesen azért, mert tökéletesen ismerte a csata színhelyét, Brienne környékét, hiszen egykoron öt évet töltött az ottani katonai iskolában.

A császár – kiváló helyismeretét kamatoztatva – az ütközetet megelőző napokban cselhez folyamodott, miután azonban hadparancsainak egy része Blücher vezérkarának birtokába került, lelepleződött bekerítési terve, így kénytelen volt a nyílt összecsapás mellett dönteni. Váratlan fordulatot jelentett, hogy a brienne-i csata előtt Osten-Sacken báró 8000 fővel gyarapította a porosz és orosz egységekből álló ellenséges haderőt, vagyis a 30 000 újonccal felvonuló Napóleon esélyei január 29-re még tovább romlottak. Bonaparte ennek ellenére heves ágyútűz után mégis rohamot vezényelt a szárnyakon Blücher erői ellen, ami a heves esőzések miatt felázott talajon nem hozott áttörést. A császár azonban hamarosan mégis felülkerekedett, ugyanis, miközben Grouchy tábornok lovassága eredményesen feltartóztatta a poroszokat, Ney és Victor csapatai megvédték a francia kézen lévő Brienne városát, majd elfoglalták a kastélyt, ahol kis híján Blücher marsall is a kezükbe került. Bár a porosz hadvezér csak szerencséjének köszönhetően őrizhette meg szabadságát, Fortunára a franciák sem panaszkodhattak, ugyanis az ütközet során Napóleon is kis híján a kozákok gyűrűjében ragadt.

Miután az este leszállt, Blücher a visszavonulás mellett döntött. Az ütközet francia oldalon 3000, a koalíció részéről 4000 áldozatot követelt, Napóleon január 29-i győzelme tehát egyáltalán nem nevezhető elsöprőnek, és Brienne megvédésén túl nem is járt semmilyen gyakorlati haszonnal. A porosz marsall napokon belül egyesülhetett a csapatai mögött felvonuló bajor, orosz és württembergi hadtestekkel, majd három nappal később – La Rothére mellett – ismét megütközött Napóleonnal, aki minden igyekezete ellenére csak harmadannyi katonával bocsátkozhatott harcba. A február 1-ji porosz győzelem megsemmisítette a Brienne melletti ütközet eredményeit, a koalíció erői pedig megállíthatatlanul nyomultak előre Párizs irányában, Napóleon megbuktatása felé.