2017. november 23.

1815. július 15. | Napóleon megadja magát a HMS Bellerophon fedélzetén

Szerző: Tarján M. Tamás

„…A történelemhez fellebbezek, mely azt mondja majd: a férfi, aki húsz éven keresztül háborút viselt az angol nép ellen, szerencsétlenségében végül önként keresett menedéket annak törvényei alatt. Létezhet -e ékesebb bizonyíték bizalmára és megbecsülésére? [ti. az angol nép iránt] És mit adott Anglia cserében ezért a nagylelkűségért? Azt színlelte, hogy baráti kezet nyújt ennek az ellenségnek – és amikor az jóhiszeműen megadta magát, feláldozta őt.”

(Részlet Napóleon 1815. augusztus 4-i nyilatkozatából, melyet még a HMS Bellerophon fedélzetén írt)

1815. július 15-én lépett Bonaparte Napóleon (ur. 1804–1814/1815) korábbi francia császár a HMS Bellerophon fedélzetére azzal a céllal, hogy megadásáért cserében menedéket találhasson Nagy-Britanniában. Bár a hadihajó kapitánya, Frederick Lewis Maitland a következő hetekben vendégként bánt a bukott uralkodóval, a brit haditengerészet végül nem engedte partra lépni őt; a fent idézett nyilatkozat kiadása után három nappal Napóleon a HMS Northumberland fedélzetére került, mely a távoli Szent Ilona szigetére szállította őt.

Mint ismeretes, az előző esztendőben Elba szigetére száműzött császár 1815. március 1-jén alig ezerfős testőrségével vakmerő partraszállást hajtott végre a Juan-öbölben, és maroknyi seregével megindult Párizs felé. Útja során Napóleon személyes bátorságával és a korábbi háborúk dicsőségének felidézésével sorra maga mellé állította az ellene küldött tábornokokat – köztük azt a Ney marsallt, aki korábban ígéretet tett XVIII. Lajosnak (ur. 1814/1815–1824), hogy vasketrecben szállítja a „bitorlót” a fővárosba –, és március 20-án – egy nappal azután, hogy a Bourbon uralkodó elmenekült a Tuileriákból – diadalmasan bevonult Párizsba. A császár visszatérése meglepetésként érte a bécsi kongresszus résztvevőit, de a korábbi győztesek igyekeztek gyorsan reagálni a váratlan fordulatra: a béketárgyaláson részt vevő államok március 13-án közös nyilatkozatot adtak ki, melyben Napóleont törvényen kívülinek nyilvánították, és ünnepélyes ígéretet tettek arra, hogy az ellene indított háborút a totális győzelemig vívják majd.

A hetedik koalíció gerincét adó nagyhatalmak, Ausztria, Poroszország, Nagy-Britannia és Oroszország egyenként legalább 150.000 fős sereg felállítását vállalták a küszöbön álló hadjáratra, és a hadműveletek összehangolása érdekében – azért, hogy I. Ferenc osztrák császár (ur. 1804–1835) és I. Sándor orosz cár (ur. 1801–1825) erői is felsorakozhassanak a francia határon – július 1-jére tűzték ki a támadás megindításának időpontját. Napóleonnak tehát kevesebb mint négy hónapja maradt a felkészülésre, és valósággal emberfeletti szervezőképességre volt szüksége ahhoz, hogy esélye legyen a győzelemre; ennek megfelelően már Párizsba érkezése előtt – Lyon városában – kiadta azt a statútumot, melynek segítségével politikai szempontból konszolidálni kívánta Franciaországot, és a bevonulás után szinte azonnal hozzálátott a hadsereg toborzásához. A két évtizedes háborúskodásban kivéreztetett birodalom 1815 márciusában 56.000 embert tudott hadba állítani, három hónap alatt azonban a császári erők létszámát sikerült közel 200.000 főre – illetve mintegy 65.000 tartalékosra – felduzzasztani.

Napóleon előtt 1815 nyarán két lehetőség kínálkozott: a defenzív stratégia és a megelőző csapás között választhatott. Az előbbi kapcsán előnyt jelenthetett a gerilla hadviselés alkalmazása – mely az Ibériai-félszigeten korábban rengeteg nehézséget okozott a megszálló francia erőknek, és a császár haditervének kudarca után a porosz, brit és orosz csapatok előrenyomulását is lassította –, komoly hátrányként esett latba azonban az a körülmény, hogy a kivárás esetén a koalíciós csapatok három irányból – Belgium, a Rajna vonala és Itália felől – özönlötték volna el Franciaországot. A támadás mellett szólt, hogy 1815 júniusában még csak a porosz és brit sereg közelítette meg az országhatárt, amelyek együttesen ugyan több mint 200.000 katonát mozgósítottak, Napóleon azonban úgy vélte, ha külön-külön ütközik meg Gebhardt Leberecht von Blücher és Wellington herceg csapataival, képes lesz a túlerő ellen is diadalmaskodni. A császár ezért a megelőző csapás mellett döntött, és június 15-én, a francia határon álló porosz előőrsök lerohanásával megkezdte utolsó hadjáratát.

Belgium területén Napóleon két részre osztotta mintegy 128.000 fős seregét: a Ney marsall vezette balszárnyat Wellington brit és holland csapatokból álló erői ellen küldte, ő maga pedig az Emmanuel de Grouchy marsall által irányított jobbszárnnyal a veszélyesebbnek ítélt poroszok ellen indult. A császár haditerve az volt, hogy a váratlan támadással visszavonulásra kényszeríti, és a lehető legtávolabb tolja egymástól a koalíció két hadseregét, majd az általa személyesen vezetett tartalékok átcsoportosításával egymás után mindkettőre döntő vereséget mér. A Grouchy-féle jobbszárny a tervnek megfelelően június 16-án véres győzelmet aratott a poroszok felett Lignynél, Ney azonban ugyanezen a napon – óvatos taktikája miatt – felemás eredménnyel harcolt Wellington ellen Quatre Bras-nál, és nem tudta birtokba venni az ellenséges erők összeköttetését biztosító útvonalakat. Ugyancsak Napóleon – komoly precizitást igénylő – haditervének sikere ellen hatott, hogy a császári erők balszárnya másnap tétlenül figyelte Wellington visszavonulását, a poroszok elleni manőver pedig az információ hiánya miatt nem hozta meg a kívánt eredményt. Napóleon június 17-én – 30.000 katonával – a visszavonuló Blücher üldözésére utasította Grouchyt, a marsall azonban 18-án – Wavre falucska mellett – csupán a porosz utóvédet tudta ütközetre kényszeríteni, mely sikeresen kitartott egészen addig, míg az ellenség főerői egyesültek a brit–holland hadsereggel. Ennek következtében a Napóleon tartalékaival megerősített balszárny – ugyanezen a napon – Waterloo mellett komoly túlerővel kényszerült harcba, és súlyos vereséget szenvedett.

Annak ellenére, hogy az offenzíva összeomlott, a franciák Waterloo után még nem kerültek reménytelen helyzetbe, a visszavonuló csapatok harci morálját azonban jelentős mértékben csökkentette, hogy a császár úgy döntött, a védelem megszervezése helyett inkább Párizsba utazik. Napóleon úgy vélte, ebben a szituációban hasznosabb, ha a politikai támogatást biztosítja a további küzdelemhez, ám a fővárosba érkezve azt tapasztalta, hogy a belgiumi vereség hatására a törvényhozás elfordult tőle, és Franciaországot – illetve önmagát – uralkodója feláldozásával akarja megmenteni. Így a június 21-én tartott minisztertanácson a megjelentek döntő többsége nyíltan azt az álláspontot képviselte, hogy Napóleonnak le kell mondania a trónról. Lucien Bonaparte a tanácskozás után igyekezett rávenni testvérét, hogy – az 1799. évi brumaire-i államcsínyhez hasonlóan – fegyveres erővel kergesse szét a törvényhozást, és vezessen be diktatúrát – erre a Párizs környékén állomásozó csapatok révén akár lehetőség is nyílt volna –, a császár azonban elborzadt az újabb vérontás lehetőségétől, és június 22-én bejelentette lemondását. Az aktus kedvezményezettje – az előző évhez hasonlóan – ismét az uralkodó gyermeke volt, Napóleon azonban nem hihetett abban, hogy sikerül továbbörökítenie hatalmát, hiszen a Sasfiók Ausztriában tartózkodott. Még ugyanezen a napon megalakult – Joseph Fouché vezetésével – az ideiglenes kormány, mely a bukott császárt gyakorlatilag házi őrizetbe utalta a Párizs közelében fekvő Malmaison kastélyba.

A következő napokban a koalíciós csapatok elérték a francia fővárost, és felkészültek az ostromra. Miután Louis-Nicolas Davout tábornok július 3-án Issy falucska mellett vereséget szenvedett Blüchertől, az ideiglenes kormány fegyverszünetet kért. A Saint-Cloudban aláírt egyezmény értelmében a kapituláló haderő kiürítette Párizst, és a Loire folyón túlra vonult vissza, július 5-én pedig megszűnt az ideiglenes kabinet mandátuma; három nappal később XVIII. Lajos másodszor is visszatért a fővárosba. A Malmaison kastélyba internált bukott császárt ebben a két hétben már szökési tervének kidolgozása foglalkoztatta: joggal aggódott sorsát illetően, hiszen Fouché nem titkoltan aduként kívánta felhasználni őt a koalícióval folytatott alkudozások során – mi több, az ideiglenes kormány feje figyelmeztette június végén a brit flottát, hogy Napóleon megkísérelheti elhagyni az országot –, de a második restauráció után kezdődő megtorlási hullám – és a törvényen kívüli státus – sem ígért számára biztató jövőt. A lemondatott uralkodó az Egyesült Államokban, vagy Nagy-Britanniában szeretett volna menedéket találni, ezért a fegyverszünet napján már a Vizcayai-öböl partján fekvő Rochefort kikötőjében tartózkodott, ahol egy fregatt várt rá. Napóleon számításait ugyanakkor keresztülhúzta a brit flotta blokádja: miután nem juthatott ki az óceánra, a császár tárgyalásokat kezdett a HMS Bellerophon kapitányával, Frederick Lewis Maitlanddel, majd július 15-én a hajó fedélzetén önként megadta magát.

A Bellerophon – mely sok tekintetben végigkísérte Napóleon pályafutását, hiszen azután vált kapitulációjának színhelyévé, hogy korábban a mediterrán partvidéken, Abukirnál és Trafalgarnál is harcolt – végül három hétig biztosított szállást a császár számára, aki ez idő alatt fényűző kabinban lakott, szabadon járt-kelt fedélzeten a és a tisztikarral étkezett; előkelő vendégnek kijáró bánásmódban részesült, de gyakorlatilag fogolystátusba került. Ez azután vált nyilvánvalóvá, hogy a brit haditengerészet július 24-én megparancsolta Maitland kapitánynak, hogy a Brixham kikötőjében horgonyzó hajót szigetelje el a külvilágtól; tehát nem csupán a partraszállás lehetőségét tagadták meg Napóleontól, de láthatóan azt is igyekeztek eltitkolni, hogy a Bellerophon fedélzetén tartózkodik, ami egyértelműen baljós előjelnek számított. A brit vezérkar – és a koalíció – ekkor már eldöntötte, hogy a bukott császárt „biztonságos távolba” száműzi, Maitland kapitány hajóját azonban alkalmatlannak ítélték egy atlanti-óceáni utazásra, így a küldetésre a HMS Northumberlandet jelölték ki. Napóleon augusztus 4-én írt nyilatkozatában tiltakozott a brit flotta önkényes eljárása ellen – vitatható érvekkel, hiszen márciusi visszatérésével ő szegte meg a koalícióval kötött fontainebleau-i egyezményt –, három nappal később azonban átszállították a másik hadihajóra, mely Szent Ilona szigetére, utolsó lakóhelyére vitte őt.

Amikor Napóleon 1815. december 10-én beköltözött végső otthonába, a Longwood-házba, Franciaország már békét kötött a koalícióval; tekintettel a császár visszatérésére, a második szerződés az előzőnél jóval súlyosabb feltételeket rögzített, az 1790-es határok visszaállítása mellett 300 millió frank jóvátételt rótt ki a vesztes államra. Bonaparte Napóleon balszerencséje látszólag a Bellerophont is érintette, hiszen a hajót történelmi jelentőségű küldetése után leselejtezték és börtönné alakították át, igaz, emlékét a népdalok a következő generációk számára is megőrizték.