2017. december 11.

1815. június 18. | A waterlooi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

1815. június 18-án vívták Bonaparte Napóleon francia császár, és a hetedik koalíció – Blücher marsall porosz és Wellington herceg vezette – csapatai a sorsdöntő waterlooi ütközetet. A francia vereség az 1815 márciusában visszatérő Napóleon száznapos uralmának végét, a történelem egyik legtehetségesebb hadvezérének bukását jelentette.

Napóleont a Párizsba bevonuló győztes hatodik koalíció vezetői 1814 májusában Elba szigetére száműzték, ám a hatalmát vesztő császár mintegy kilenc hónapnyi száműzetés, március 1-jén váratlanul partra szállt Franciaországban. A korábban bukott emberként elkönyvelt Bonaparte aztán március 20-án diadalmenetben vonult be Párizsba, és miután XVIII. Lajos és (ur. 1815-1824) a restaurált Bourbon-dinasztia ismét elmenekült a fővárosból – 111 nap erejéig – visszaszerezte a Franciaország feletti uralmat is. Napóleon második császársága azonnali háborús konfliktust eredményezett, miután a francia határ közelében ott állomásoztak a beavatkozni kész – Wellington által irányított – brit–holland erők, illetve Blücher marsall porosz és német seregei. A szövetségesek körülbelül 600 000 főnyi haderővel bírtak, míg Napóleon 350 000 katona besorozását vette tervbe – a két és fél évtizedes háborúban kivérzett Franciaország azonban mindössze 125 000 embert tudott adni a visszatérő császár számára.

Napóleon ellen már 1815. március 25-én megszerveződött a hetedik, utolsó koalíció, melynek hadvezérei Belgium területén akarták egyesíteni erőiket. Napóleon csapataival a nyár elején azzal a szándékkal nyomult észak felé, hogy a Brüsszel környékén gyülekező brit és a keletről érkező porosz erőket külön-külön semmisíthesse meg. A hadjárat kezdetben a császár várakozásai szerint alakult, ugyanis június 16-án, Ligny mellett legyőzte Blüchert, közben pedig Ney francia marsall Quatre Brasnál – Waterloo irányában – visszavonulásra kényszerítette Wellington herceget is. Napóleon alvezérei közül Grouchy marsall azonban már ekkor komoly hibát követett el, ugyanis későn kezdte meg a poroszok üldözését, illetve másnap a Wavre melletti csatában pocsékolta el idejét, így nem tudott időben csatlakozni a Waterloonál támadásba lendülő francia főerőkhöz.

A császár terve lényegében a sorsdöntő ütközet előtt is változatlan maradt: a főerőkkel döntő sikert akart elérni a britekkel szemben, mielőtt a poroszok a csatamezőre érkeznek. Napóleon ezért követte a visszavonuló Wellingtont waterlooig, de mivel a június 17-18-i éjszakán heves esőzések voltak, a sorsdöntő csata délelőttjén a sár miatt némi késlekedéssel tudta csak csapatait – és rettegett tüzérségét – csatarendbe állítani. Ez a néhány óra – kis túlzással – egy egész birodalom sorsáról döntött. Mindamellett a brit fővezér is elszánta magát a döntő ütközet felvállalására. Ehhez Wellington mindössze egyetlen porosz hadosztályt kért Blüchertől – az éjszaka folyamán, Friedrich Wilhelm von Bülow tábornok parancsnoksága alatt azonban kétszer ennyi erősítés érkezett a brit táborba.

Napóleon délelőtt fél 12 tájban, heves ágyúzás után indította meg az első támadást, ez azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. Wellington ugyanis – hogy a francia tüzérség célkeresztjéből kitérjen – erőit korábban a waterlooi dombok mögött vonta össze, ráadásul a pontatlan ágyúgolyók még csak járulékos veszteségeket sem okoztak számára, mert elmerültek a hatalmas sárban. Mindennek ellenére a császár kiadta a támadást a brit jobbszárny által őrzött Hougmont-tanya ellen, annak érdekében, hogy átcsoportosításra kényszerítse a briteket, amivel azonban csak saját erőit kötötte le. Napóleon azután fél 2 tájban újabb kísérletbe fogott, és a centrumban – Ney vezetésével – a lovasságot is harcba küldte, de a sorozatos rohamok – Thomas Picton és Frederick Adam tábornokok kitartó védekezése következtében – ismét az ő erőit morzsolták fel.

Közben a keleti szárnyon megjelent Blücher is, aki ellen Napóleon már csak – szűkös – tartalékait vethette be, tehát mindent egy lapra tett fel. A másik szárnyon közben Ney kora estig csak erői szétforgácsolása árán nyomulhatott előre – hogy a marsall megtarthassa pozícióit, a császár még az addig verhetetlennek bizonyuló Császári Gárdát is a centrumba, azaz a biztos pusztulásba küldte. Napóleon nem tudta végrehajtani haditervét, a kétfelől támadó brit-porosz erők estig felmorzsolták a pozícióikat elkeseredetten tartó franciákat, és eldöntötték az ütközetet.

A Gárda pusztulása után Blücher és Wellington erői általános rohamot indítottak, és este 9 órára elsöpörték a francia seregeket, melyek aztán visszavonultak Franciaország határai mögé. A waterlooi kudarc a Francia Császárság második, végső összeomlását jelentette, a Párizsba visszaérkező Napóleon június 20-án lemondott trónjáról, majd július 15-én Rochefort kikötőjében megadta magát a brit csapatoknak. A császár ellenfelei ekkor már semmit nem bíztak a véletlenre, és az Atlanti-óceán egyik távoli szigetére, Szent Ilonára száműzték őt, ahol 1821-ben bekövetkező haláláig élt.