Véget ér a bécsi kongresszus

Szerző: Tarján M. Tamás

1815. június 9-én fejeződtek be a napóleoni háborúkat követő bécsi kongresszus tárgyalásai, melyek eredményeként nagyhatalmi megállapodás született a felforgatott Európa új határairól. A kongresszus eredményeként hozták később létre az európai konzervatív uralkodók az 1848-as forradalmakig fennálló Szent Szövetség rendszerét.

A Metternich elnöksége alatt összeülő kongresszus összehívásáról az európai államok 1814. május 30-a után állapodtak meg, amikor Napóleon az első párizsi békében lemondott a hatalomról, és visszavonult Elba szigetére. A volt császárral megkötött szerződés visszaállította Franciaország 1792-es határait, elismerte Hollandia, Svájc és a széttagolt Itália és Németország államait, de a konkrét döntéseket egy nemzetközi konferenciára bízta, melyet – a házigazda Metternich rendkívüli szervezőképességének és diplomáciai kvalitásainak köszönhetően – 1814 szeptemberétől a Habsburg Birodalom fővárosában nyitottak meg. A kongresszuson a Török Birodalom kivételével valamennyi európai állam küldöttei részt vettek, számos uralkodó – például I. Sándor orosz cár (ur. 1801-1825) vagy III. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1797-1840) – személyesen is megjelent, míg Nagy-Britanniát Wellington herceg, illetve Lord Castlereagh külügyminiszter, Franciaországot pedig Charles-Maurice Talleyrand képviselte.

Bár a nagyhatalmi tanácskozások fő célja az európai erőegyensúly megteremtése volt, a résztvevők között egyedül a britek érkeztek úgy Bécsbe, hogy – Európát illetően – konzervatív szándékaik voltak: az oroszok európai hegemóniára, a poroszok minél több német fejedelemség bekebelezésére törekedtek, Ausztria korábbi birtokait akarta visszaszerezni, és egyáltalában véve, minden hatalom igyekezett minél többet megtartani abból, amit az elmúlt két zavaros évtized során megszerzett. Abban a győztes koalíció tagjai egyetértettek, hogy Franciaországot az egyensúly érdekében nem szabad megalázni, ezért területét nem osztották fel, mérsékelt jóvátételt követeltek tőle, és meghívták képviselőit a béketárgyalásokra is. A kongresszus legnehezebb kérdése egyébként a lengyel és szász területek sorsa volt, melyek kapcsán az orosz, osztrák és porosz nagyhatalom képtelen volt megegyezni. Talleyrand ügyeskedésének következtében ez a vita 1815 tavaszára addig fajult, hogy kis híján újabb európai háború robbant ki.

A pusztulás szélére sodródó koalíciót végül – paradox módon – Napóleon 1815. márciusi visszatérése mentette meg, akivel szemben aztán egységesen sorakoztak fel a császárt korábban legyőző hatalmak. Miközben a Francia Császárság száz napos reneszánszát élte, a – jövőbeli siker reményében – a nagyhatalmak Bécsben megegyeztek arról, miként formálják át Európát. Először arról döntöttek, hogy a koalíció tagjai megtarthatják az általuk 1815-ig meghódított területeket: így osztrák kézen maradt az 1797-ben megszerzett Velencei Köztársaság területe, I. Sándor pedig megtarthatta az 1809-ben elfoglalt Finnországot és Besszarábiát. A finn területekért kárpótlásul a svéd uralkodó megkapta Norvégiát, míg a függetlenné váló Hollandiából egy belgiumi és luxemburgi területeket is magába foglaló királyságot szerveztek.

A lengyel kérdést végül kompromisszumok révén oldották meg: Ausztria az első felosztás során szerzett Galíciát tartotta meg, Poroszország Torún tartományt, a cár pedig a Varsói Nagyhercegség többi részét és a királyi címet. A német és itáliai államok sokasága okozta a legtöbb gondot a nagyhatalmak számára, de Metternich javaslatára mindkét esetben a régi területek és dinasztiák restaurálására, a nemzeti egység meggátolására törekedtek. A kongresszus ezenfelül még számos, egész Európára érvényes döntést hozott, 1815 februárjában például – angol hatásra – rendelkezett a rabszolgaság betiltásáról, majd az ülések végső szakaszában a szabad dunai hajózást is egyezményben rögzítette.

A fent leírt intézkedéseket a bécsi kongresszus 1815. június 9-i záródokumentuma foglalta magában, melynek betűit aztán a kilenc nappal későbbi Waterloo-i győzelem ültette át a gyakorlatba. A bécsi kongresszus egysége ellenére a háttérben már kirajzolódtak a kontinenst megosztó szövetségi rendszerek: Spanyolország és a pápaság elutasította a kongresszus záróokmányát, ami egyértelműen jelezte elszigeteltségüket, míg keleten I. Sándor, I. Ferenc és III. Frigyes Vilmos közeledésével egy konzervatív szövetségi rendszer körvonalai tűntek fel. A három uralkodó 1815 szeptemberében megalapította a Szent Szövetséget, mely Európa egészében 15 évig – Franciaország az 1830-as forradalomig volt a koalíció tagja – keleti felén pedig az 1848-as forradalmakig óvta a rendi konzervativizmust.