Megtalálják a milói Venus szobrát

Szerző: Tarján M. Tamás

1820. április 8-án fedezte fel Mélosz szigetén egy Jorgosz Kentrotasz nevű földműves az Aphrodité istennőt ábrázoló „milói Venust.” A két méter magas, márványból készült műalkotást Franciaország szerezte meg, ennek következtében a szobor a párizsi Louvre-ba került, és napjainkban is ott tekinthető meg.

A milói Venus neve a korabeli francia hírverésnek köszönhetően majdnem két évszázad után is ismerősen cseng az emberek fülében, ám ha részletesen kérdezősködnénk, bizonyára kevés információt szerezhetnénk erről a műalkotásról. Pedig az istennő szobra páratlan a maga nemében, ugyanis magassága felülmúlja a 2 métert, és hat különálló márványtömbből faragták ki. A pontosság kedvéért el kell mondanunk, hogy a milói Venus valójában Aphroditét ábrázolja, amit azért fontos hangsúlyozni, mert a szobrot egy görög mester faragta ki.

A műalkotás arra a mondabeli jelenetre utal, amikor Párisz az aranyalmáért versengő istennők közül kiválasztotta a legszebbet; a férfi döntése nyomán Érisz viszályt szító gyümölcsét Aphrodité nyerte el, az első beszámolók szerint pedig a ma letört karral látható milói Venus mellett egy kezet is találtak, amely egy almát tartott. Ezzel – és a Venus-szobrok 19. századi népszerűségével – magyarázható a szobor latin elnevezése, ugyanis a rómaiaknál ez az ábrázolás nagy népszerűségnek örvendett, és a „Venus victrix”, azaz győztes Venus nevet viselte. Miután pedig a páratlan műalkotás Mélosz szigetén került elő, idővel „milói Venusként” kezdték el emlegetni, mely elnevezés egyszerűségének köszönhetően könnyen elterjedhetett a közbeszédben.

A szobor egyébként annyiban kötődik még a rómaiakhoz, hogy kifaragásának valószínűsíthető időpontjában Hellászt már meghódították a köztársaság legiói: bár a műalkotást a szenzáció érdekében kezdetben Pheidiászhoz, vagy Praxitelészhez kapcsolták, hamar kiderült, hogy a művészt Alexandrosznak hívták, és a kis-ázsiai Antiochiából származott, mely város a fenti mesterszobrászok idejében még nem is létezett. A milói Venus talapzata azóta rejtélyes módon eltűnt, az első vázlatok készítésekor azonban még megvolt, a kőtömbön pedig a rajzoló egy görög feliratot is megörökített, mely a művész kilétét fedte fel. Alexandrosz a művészettörténészek szerint vándor szobrászként dolgozhatott, és sokan úgy gondolják, megegyezik azzal az Alexandrosszal, aki Kr. e 80 körül, Thespiae-ben győzedelmeskedett egy énekversenyen. Ez a feltevés persze vitatható, a milói Venust azonban mindenképpen a hellenisztikus kor végére, Kr. e. 150 utánra datálják.

Bár a szobor egészen 1820-ig a föld alatt maradt, az európai nagyhatalmak között már jóval korábban megkezdődött a versenyfutás az antik világ régészeti leleteiért: a 18. századi kincsvadászok még főként Pompeii és Herculaneum környékén igyekeztek nagy vagyonra szert tenni, majd Egyiptom és Görögország következett, ahol jóval kedvezőbb körülményeket találtak, hiszen ezek a lelőhelyek a Porta uralma alá tartoztak, a szultán birodalmánál pedig kevés korruptabb állam akadt a világon. Már a 18-19. század fordulóján megindult a versengés a nyugat-európai múzeumok, főleg a British Museum és a párizsi Louvre között, amelyek gyűjteményét véres háborúkkal, féktelen rablásokkal, vagy vásárlások útján bővítették. Az előbbi módszerekhez a napóleoni háborúk teremtettek kiváló alkalmat, az utóbbira pedig Lord Elgin üzlete szolgáltat példát, aki megvásárolta a Portától a Parthenon épségben maradt szobrait, majd 1816-ban eladta azokat a British Museumnak. Az Oszmán Birodalomban már ekkor kialakult az a szokás, hogy az egyes államok koncessziót igényelhettek az ásatásokhoz, amit a Porta megfelelő összegért cserében szívesen meg is adott. Méloszon sem történt ez másként, mely sziget 1820-ban francia érdekszféra volt, hercegként azonban már I. Lajos bajor király (ur. 1825-1848) is végeztetett itt kutatásokat, ezért Németország később be is jelentette igényét a milói Venusra.

A páratlan szobor megtalálása egy Olivier Voutier nevű francia zászlós Méloszra érkezéséhez kapcsolódik, aki 1820 tavaszán kötött ki a szigeten, és amíg hadihajója ott állomásozott, kincskereséssel töltötte idejét. A helyi földművesek némi fizetségért cserében szívesen segítettek a kincsvadászoknak, Voutiernek pedig hatalmas szerencséje volt, ugyanis egy Jorgosz Kentrotasz nevű földműves 1820. április 8-án egy 2 méter magas márványszobrot fedezett fel a birtokán. A milói Venus más alkotások töredékeivel együtt, több darabban került elő a föld alól, a beszámolókból pedig kiderült, hogy a francia zászlós 1820-ban az aranyalmát tartó kezet is megtalálta. Körülbelül tíz nappal a felfedezés után egy másik tengerésztiszt, Jules Dumont d'Urville is Méloszra érkezett, aki felismerte a lelet jelentőségét, és rábeszélte a konstantinápolyi francia követet a milói Venus megvásárlására. A diplomata megbízottja, de Marcellus vicomte az utolsó pillanatban érkezett Méloszra, ugyanis Kentrotasz beleunt a várakozásba, és időközben megpróbált a Portával is üzletet kötni. De Vicomte már a szultán hajójáról szerezte vissza a páratlan szobrot, mely így végül XVIII. Lajos (ur. 1814-1824) tulajdonába került, aki a párizsi Louvre-nak adományozta azt.

A milói Venus érkezésének rendkívüli jelentősége volt, hiszen alig pár év telt el azóta, hogy a napóleoni háborúkban elszenvedett vereség eredményeként a franciák az összerabolt műkincsek java részét elveszítették: a Louvre 1815 után kénytelen volt visszajuttatni a Belvederei Venust Rómába, a Medici Venus, a legkiválóbbnak tartott klasszikus műalkotás pedig újra Firenzét gazdagította. A milói Venus azonban méretével és szépségével messze felülmúlta ezeket a műalkotásokat, még úgy is, hogy talapzata és a letört karok számos töredéke elveszett a szállítás és a raktározás során.

A szobor visszahozta a Louvre korábbi dicsőségét, a hírverés azonban azzal is együtt járt, hogy a francia művészettörténészek igyekeztek a lehető legértékesebbnek beállítani a milói Venust, így például hosszú ideig magától értetődőnek tartották, hogy a műalkotás Praxitelész munkája. Ma már tudjuk, hogy Aphrodité szobrát a hellenisztikus kor végén faragták ki, ami a 19. századi francia tudósok szemében valószínűleg jelentősen csökkentette a milói Venus értékét, a Louvre látogatói azonban 190 év után is ugyanolyan csodálattal tekintik meg, mint azok, akik egykor előásták a föld mélyéről.