rubicon
back-button Vissza
1821. május 5.

Napóleon halála Szent Ilona szigetén

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ha békét tudnék kötni, arra jóval büszkébb lennék, mint a katonai sikerek révén szerzett kétes hírnévre.”
(Bonaparte Napóleon)

1821. május 5-én hunyt el Szent Ilona szigetén a száműzött Bonaparte Napóleon francia császár (ur. 1804-1814/1815), a történelem egyik legnagyobb katonai géniusza. Napóleon pályája csúcsán szinte egész Európát uralma alá hajtotta, és bár hódításai később szertefoszlottak, rendszere mégis lerakta a modern Franciaország alapjait.

Bonaparte Napóleon 1769-ben – a Joséphine-nel közös házassági okmányok szerint 1768-ban – látta meg a napvilágot a korzikai Ajaccióban, nem sokkal azután, hogy a szigetet XV. Lajos (ur. 1715-1774) birodalmához csatolták. A katonai géniusz felmenői toszkán kisnemesek voltak, édesapja, Carlo pedig ügyvédként praktizált, majd Korzika képviselőjévé lépett elő XVI. Lajos (ur. 1774-1792) szolgálatában. Bonaparte ennek köszönhetően került 1778 végén francia földre, ahol előbb Autunben, majd a brienne-i katonai nevelőintézetben tanult. A kiváló matematikai érzékkel és széles körű műveltséggel – ám legendásan gyenge nyelvtudással – rendelkező fiatalember 1784-ben felvételizett a párizsi École Royale Militaire-be, ahol egy évvel később hadnagyi rangban végzett.

Napóleon a francia forradalom kitöréséig kisebb helyőrségekben szolgált, 1789-től azonban gyorsan ívelt felfelé a karrierje: 1792-ben már századossá lépett elő, 1793 decemberében pedig dandártábornoki rangot kapott, miután oroszlánrészt vállalt a touloni royalista felkelés leverésében. A fiatal katona jó viszonyt ápolt a jakobinus vezetéssel, így Robespierre-ék bukása után átmenetileg megtört a karrierje, ám 1795 őszén újból rámosolygott a szerencse. Októberben felkelés tört ki Párizsban a Nemzeti Konvent uralma ellen, melynek elnöke, Paul Francois Barras a káosz tetőfokán Bonaparte tábornokot fogadta szárnysegédjének. Napóleon touloni fellépéséhez hasonló módon, kemény kézzel vetett véget a puccskísérletnek: Joachim Murat segítségével kartácstűzzel tisztította meg Párizs utcáit, amivel hálára kötelezte a francia politika vezetőit. Barras jelentős vagyont és hadseregparancsnoki pozíciót biztosított Bonaparténak, és bemutatta neki korábbi szeretőjét, Joséphine de Beauharnais-t, akit a fiatal tábornok első önálló hadjárata előtt, 1796 márciusában feleségül is vett.

Mint ismeretes, Bonaparte 1796 tavaszán egy kimerült, lerongyolódott hadsereget vett át, mely azonban a férfi kivételes hadvezéri képességeinek köszönhetően a következő másfél évben átrajzolta Itália térképét: a Habsburgokra mért súlyos vereségeken túl Napóleon legyőzte és fogságba vetette VI. Pius pápát, megdöntötte a Velencei Köztársaságot, és már kis híján Bécset fenyegette, aminek hatására I. Ferenc császár (ur. 1792-1835) fegyverszünetet, majd 1797 októberében, Campoformióban békeszerződést kötött Franciaországgal. A fiatal tábornok tehát másfél év leforgása alatt nem csupán döntő győzelmet aratott az egyik legfontosabb hadszíntéren, de egyúttal békét is szerzett a köztársaságnak, amit később reprezentációjában jobban kiemelt, mint katonai sikereit.

Bonaparte ekkor már politikusi ambíciókat dédelgetett, ami a Barras vezette Direktóriumot érthető módon félelemmel töltötte el, ezért igyekezett a korzikai férfit minél távolabb tudni Párizstól. Erre maga Napóleon szolgáltatott kiváló lehetőséget, ugyanis Franciaország legfőbb ellenfelét, Angliát a gyarmatain keresztül akarta térdre kényszeríteni, ennek érdekében pedig vakmerő hadjáratot tervezett Egyiptomba. A kormányzat készségesen támogatta ezt a háborút, mely a brit tengeri hegemónia miatt végül csúfos kudarcba fulladt; Bonaparte 1798–99 során hiába verte tönkre számtalanszor a mameluk és oszmán török hadakat, miután Nelson Abukirnál elpusztította flottáját, utánpótlás nélkül csapdába esett a távoli partvidéken.

Eközben Európában újabb koalíció alakult Franciaország ellen, mely hamar annullálta Bonaparte hódításait, ráadásul a gyenge Direktórium végnapjait élte a royalisták és a forradalmár erők szorításában. A tábornok ekkor elkövette pályafutása talán legdicstelenebb tettét, álruhában hazaszökött Franciaországba, ahol hősként fogadták, és a polgári elit képviselői – akiknek sem a restauráció, sem az újabb terror nem állt érdekében – bevonták őt a Direktórium megbuktatásába. 1799 novemberében, a híres brumaire-i államcsíny során Bonaparte katonai ereje biztosította Barras-ék félreállítását, a tábornok azonban a továbbiakban már nem volt hajlandó a partvonalról szemlélni a politika alakulását. Miután szétkergette a törvényhozást, Napóleon első konzuli címet szerzett magának, amivel lényegében diktátori hatalomra tett szert, hiszen – Emmanuel Joseph Sieyés és Roger Ducos konzulsága ellenére – lehetősége nyílt a rendeleti kormányzásra.

Bonaparte ezután mintegy másfél évtizeden át – császárként 1804-től –, 1814 áprilisáig kormányozta Franciaországot, mely időszakot a Napóleon-imádók és -gyűlölők tábora egyaránt hajlamos a katonai hódításokon keresztül vizsgálni. Pedig a korzikai származású géniusz nem csak hadvezérként, hanem államférfiként is jelentőset alkotott, hiszen lezárta a forradalom korát, és a tulajdonosi elit támogatásával egy stabil rendszert épített fel, melyben sajátosan keveredtek az abszolutisztikus és a polgári berendezkedés elemei. Emiatt Napóleont gyakran valamelyik véglet szerint szokták megítélni, ám ha hiteles jellemzésre törekszünk, a császárság pozitívumairól és negatívumairól egyaránt beszélnünk kell: egyfelől tény, hogy Bonaparte sikeresen befejezte a közigazgatás egységesítését, leküzdötte az államadósságot, létrehozta a Francia Bankot – Banque de France –, a Code Civillel polgári törvénykönyvet adott népének, rendezte Franciaország kapcsolatát a pápasággal és megalapozta a modern felsőoktatást. Ennek okán Napóleont joggal nevezik a mai francia állam atyjának, másfelől viszont arról sem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a félig abszolutisztikus rendszerben például nem érvényesült a népszuverenitás és a szólásszabadság elve, amit a hírhedt köpönyegforgató, Fouché rendőrminiszter tevékenysége tanúsít leginkább.

Bonaparte Napóleon tehát sok szempontból szakított a forradalmi hagyományokkal, ehhez hasonlóan pedig a harcászatban sem hajtott végre forradalmat. Taktikája, mellyel szinte egész Európát uralma alá hajtotta, vagy szövetségébe kényszerítette, a köztársasági hadvezérek tudását és tapasztalatát ötvözte magában; ennek köszönhetően Napóleon egymás után verte szét az ellene szerveződő koalíciókat, ám csodát ő sem tudott tenni, hiszen az 1805-ös trafalgari vereséggel ismét megmutatkozott Anglia tengeri hegemóniája, melyet még a császár sem tudott megtörni. Marengo, Hohenlinden, Austerlitz, Jéna és Friedland mellett a francia hadak újra és újra fényes győzelmet arattak, mindeközben azonban a császár – mint azt maga is elismerte – képtelen volt tartós békét kötni az európai nagyhatalmakkal. A tönkrevert és megalázott ellenfelek revánsvágya mindig újabb koalíciókat eredményezett, a konfliktusforrások számát pedig csak növelte, hogy Napóleon testvéreiből is igyekezett uralkodókat kreálni.

A császári hatalom által elvakított Bonaparte tábornok továbbra is katonaként és merev racionalitással gondolkodott: nem érzékelte a tömegek békevágyát, és azt sem értette meg, hogy a határait Barcelonáig, Rómáig és Hamburgig kiterjesztő Franciaország pusztán a polgári berendezkedés meghonosításával nem csillapíthatja a nemzetek szabadságvágyát. A napóleoni háborúk idővel értelmetlenné és céltalanná váltak, a baljós előjelek pedig talán Spanyolországban mutatkoztak meg először, ahol Napóleon fivére, József (ur. 1808-1813) trónra emeléséért bonyolódott háborúba. Az Anglia elleni kontinentális blokáddal határtalanná váló konfliktus már-már szükségszerűen vezetett az 1812. évi végzetes oroszországi hadjárathoz, mely során I. Sándor cár (ur. 1801-1825) hadvezérei „Tél tábornok” segítségével megsemmisítették a legendás Grande Armée-t.

A keleten elszenvedett kudarc után „menetrendszerűen” újabb koalíció alakult Napóleon ellen, mely 1813-ban, a lipcsei „népek csatájában” már döntő vereséget mért a császárra. A kivérzett birodalom területe ezután rövid időn belül az egykori forradalmi Franciaország területére olvadt, majd 1814 tavaszán a hatodik koalíció – ironikus módon – éppen saját taktikai fegyverével verte meg a géniuszt, hiszen az egyes hadseregek megsemmisítése helyett egyenesen Párizs ellen vonult. Napóleon 1814 áprilisában, Fontainebleau-ban lemondott trónjáról, és Elba szigetére vonult, ahol a győztesek királyságot és tetemes évjáradékot biztosítottak számára, ám gyakorlatilag száműzetésre ítélték őt.

A császár színleg elfogadta vereségét, illetve XVIII. Lajos (ur. 1814/1815-1824) trónra ültetését, valójában azonban revánsra készült, és miközben a bécsi kongresszus az új Európa térképének megrajzolásával foglalkozott, az angol hadiflotta kijátszásával visszatért Franciaországba. Napóleon 1815. március 1-jén, a Juan-öbölben szállt partra, és egykori hadvezérei – például Ney marsall – rajongását kihasználva puskalövés nélkül vonult be Párizsba. Bonaparte uralma végül csak száz napig tartott, hiszen az egykori győztesek az elmenekülő XVIII. Lajost támogatták, és hetedszer is koalícióba tömörültek, mely ekkor már nyomasztó túlerőt képviselt. A császár kis híján győzelmet aratott Waterloonál, veresége azonban bukását eredményezte, ami hosszú távon amúgy is elkerülhetetlen lett volna.

Napóleon ezután megpróbált a brit kormánytól védelmet kérni, ám az európai nagyhatalmak ekkor már biztosra mentek: 1815 nyarán a HMS Bellerophon az Atlanti-óceán déli részén található Szent Ilona szigetére szállította a bukott császárt, aki ezután a Longwood-házban töltötte napjait. Bár később többször elterjedt a hír, hogy Bonaparte valamilyen módon megszökött a szigetről, a férfi egészen haláláig, 1821. május 5-éig brit őrizetben maradt. Miután a fejfára írandó név körül vita támadt, a császárt előbb jeltelen sírba temették, ám 1840-ben maradványait hazaszállították, és nagy pompával az Invalidusok dómjában helyezték végső nyugalomra. Bonaparte Napóleon, a korzikai származású tábornok üstökösszerű pályája tehát csak látszólag nyugodott le az Atlanti-óceánon, intézkedései valójában lerakták a modern Franciaország alapjait, a császár által teremtett fény és dicsőség pedig célt és önbizalmat adott a francia nemzet számára.