2017. június 28.

1832. július 22. | A „Sasfiók” halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1832. július 22-én, 21 esztendős korában hunyt el a Sasfiók, azaz II. Napóleon, Bonaparte Napóleon francia császár (ur. 1804-1815) és Habsburg-Lotharingiai Mária Lujza főhercegnő egyetlen fia. A császári címet gyermekként, mindössze két hétig viselő főherceg unokatestvére volt az 1852-ben trónra lépő „Kis Napóleon”, aki harmadikként viselte a császári címét.  

Bonaparte Napóleon 1810 januárjában elvált első feleségétől, Joséphine-től, és I. Ferenc – császárként II. Ferenc – magyar király (ur. 1792-1835) és osztrák császár leányát, Mária Lujzát vette feleségül, hogy biztosítsa családja tekintélyét a meghódított Európában. A frigyből születő egyetlen gyermek, Napóleon Ferenc egy évvel ezután jött világra a Tuileriák palotájában. Az uralkodó fiát születése után azonnal római királlyá nevezte ki, ami – a német-római uralkodók mintájára – a trónörökös általa kreált titulusa volt. A herceg azonban nem sokáig viselhette ezt a címet, 1814-ben, a hatodik koalíció sikeres hadjáratát követően ugyanis apja lemondott a császárságról, és bár hároméves fiát nevezte meg utódának, a szövetségesek – főként I. Sándor cár (ur. 1801-1825) nyomására – nem fogadták el trónra ültetését. A fontainebleau-i egyezmény aláírását – 1814. április 11-ét – követően Mária Lujza fiát a Rambouillet-palotába, majd Blois várába vitte, és miután találkozott apjával, április 23-án – gyermekével együtt – hazaindult a Habsburgok fővárosába, Bécsbe.

Napóleon Ferenc három éves korában örökre búcsút intett Franciaországnak, és élete hátralévő részét osztrák földön élte le. Ennek következtében tehát sokáig arról sem volt tudomása, hogy az 1815. év során száz napra visszatérő Napóleon második lemondását követően a bonapartisták őt kiáltották ki császárrá. A hatalmat de facto sohasem, de jure pedig alig két hétig birtokolta 1815 nyarán, ám a trónt másodszor is XVI. Lajos (ur. 1774-1792) öccse, Bourbon XVIII. Lajos (ur. 1815-1824) foglalhatta el. A fiatal herceget egyedül apja hívei nevezték II. Napóleonnak, ugyanígy az első császárral való jogfolytonosság hangsúlyozása érdekében vette fel Napóleon Lajos – 1852-es koronázása után – a III. Napóleon (ur. 1852-1870) nevet.  

II. Napóleon rövid életét – különleges származása folytán – körbelengik a legendák, melyek általában úgy mutatják be őt, mint egy, a Habsburgok gonoszságából eredően sanyarú sorsra kárhoztatott fiatalembert. Ezzel szemben az az igazság, hogy a császári dinasztia bármennyire is tisztában volt a Napóleon Ferenc személyében rejlő politikai kockázattal, úgy nevelte őt, mint a család többi tagját. A hiedelmekkel ellentétben „Franzot” nem szoktatták léha életre Bécsben, hanem a legjobb tanárok kezébe adták, akik művelt fiatalembert faragtak belőle. Napóleon fia a korabeli beszámolók szerint rokonszenves volt a Hofburg lakói számára, bár származása folytán valóban nem szerezhetett befolyásos pozíciót; a Mária Lujzának adományozott Pármai Hercegség öröklését például egyesült brit–orosz tiltakozás akadályozta meg.

A fiatal herceg végül a csehországi Reichstadt uradalmát kapta meg nagyapjától, birtokait azonban nem sokáig élvezhette, a felnőttkor elérése után ugyanis állandóan betegségektől szenvedett, és ideje nagy részét Bad Ischl gyógyfürdőjében töltötte. Később elterjedt az a szóbeszéd, miszerint Napóleon fia Károly Lajos főherceg ugyanott tartózkodó fiatal feleségének, Zsófia főhercegnének a szeretője volt, és így tőle származott volna a későbbi mexikói császár, Miksa főherceg, sőt, maga Ferenc József (ur. 1848-1916) is. Ezek a pletykák éppen úgy nélkülöznek mindenféle bizonyítékot, ahogy a herceg halálával kapcsolatos rosszindulatú szóbeszédnek sincsen semmilyen valós alapja. Mivel Napóleon Ferenc már 21 évesen elhunyt – vélhetően tuberkulózisban –, szárnyra kaptak különféle híresztelések, miszerint Metternich ügynökei megmérgezték őt; a legenda szerint arzént vagy ólmot csempésztek az ételébe, ám bizonyítékot erre soha nem szolgáltatott senki.  

A néhány napig uralkodó II. Napóleont 1832 júliusában bekövetkező halála után a Habsburgok temetkezési helyére, a kapucinusok bécsi templomába temették, ahol egészen 1940-ig pihent. Ekkor Adolf Hitler a megszállt Franciaországnak „ajándékozta” a herceg maradványait, és azokat apja mellett, a párizsi Invalidusok Templomában temették újra. Miután azonban a náci megbízottak nem ismerték a Habsburg temetési szokásokat, feladatukat felemásan hajtották végre, és a halott szerveit – ezeket a bécsi Stephansdomban külön őrizték – nem küldték el Párizsba. A fiatalon elhunyt, hányatott sorsú herceg története halála után írók és zeneszerzők kedvelt témája lett: Edmond Rostand regényben, a szerb Petar Sztojanovics zenedarabban emlékezett meg II. Napóleonról, akinek „Sasfiók” ragadványnevét éppen a francia író műve szolgáltatta.