2018. január 24.

1839. október 29. | Steindl Imre születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A magyar építőművészet egyik oszlopa dőlt ki Steindl Imrében, az új országház megalkotójában, a kit augusztus 31-én ragadott el a kérlelhetlen halál, dicsősége delelőjén. Készen áll a Duna partján nagy műve, az ő kőbe vésett gondolata, hirdetve megalkotója szellemét, de a mester nem élvezheti dicsősége melegét, nemzete elismerését. Valami tragikus elem van abban, hogy akkor költözött el az élők sorából, midőn legnagyobb mesterműve készen áll.”
(Részlet Csányi Károly építész nekrológjából)

1839. október 29-én született Steindl Imre, a 19. századi Magyarország zseniális építésze, aki páratlan tehetségét – többek között – a Kereskedelmi és Iparbank, az Új Városháza, valamint a Rózsák terén – Budapesten – található Szent Erzsébet-templom építésével, illetőleg a jáki templom és a kassai székesegyház felújításával bizonyította. Steindl legcsodálatosabb alkotása a Duna partján álló Országház volt, melynek átadását a mester már nem érhette meg.

Steindl Imre egy tehetős ékszerész gyermekeként, Budapesten látta meg a napvilágot. Az építész ebben a városban is kezdte meg tanulmányait, a középiskola után pedig a József Polytechnikum – a mai Műegyetem –, majd a bécsi Képzőművészeti Akadémia falai között készült későbbi páratlan karrierjére. Steindl a császárvárosban aztán olyan zseniális építészek keze alatt fejlődött, mint Friedrich von Schmidt, vagy Eduard van der Nüll, akik nem csak a szakma gyakorlati, hanem művészi oldalával is megismertették őt. Az akadémiai évek alatt számos elismeréssel jutalmazott fiatalembert von Schmidt idővel műemlékvédő programjába is bevonta, így aztán Steindl olyan ismereteket szerzett, melyek megalapozták későbbi restaurátori tehetségét, egyúttal pedig historizáló – először a reneszánszt, majd később a gótikát fókuszpontba állító – stílusát is kiérlelték.

Az építész 1869-ben tért haza Bécsből, és egykori „alma materében”, a Műegyetemen vállalt munkát, előbb mint segédtanár, majd mint rendes oktató. Jelképes módon pozíciójában éppen annak az Ybl Miklósnak a helyére lépett, aki a korábbi évtizedekben meghatározó szerepet játszott a városkép megrajzolásában – Steindl később Ybl ezen „státuszát” is megörökölte, természetesen nem hitbizományi alapon, hanem rengeteg erőfeszítésének és tehetségének köszönhetően.

A von schmidti iskola szemlélődő és historizáló szelleme remekül ötvöződött Steindl Imre szorgalmával és tudásával, ezzel pedig egy olyan életmű született meg, melynek méltatása, de akár csak egyszerű számbavétele is emberpróbáló feladat. Steindl, aki bécsi évei alatt egy Ferencvárosba tervezett – ám soha meg nem épített – templommal indította karrierjét, első korszakában – még a reneszánsz formavilágának hatása alatt – olyan épületeket alkotott meg, mint a pesti Új Városháza, vagy a Budán található Kereskedelmi és Iparbank. Ugyanez a hangulat jellemzi a – Schulcz Ferenc halála miatt végül – Steindl Imre elgondolásai szerint restaurált Vajdahunyad várát is, a szegedi ferences templom (1876) és a kassai dóm (1877) felújítása azonban már vélhetően felélesztette az építészben a gótika stílusjegyei iránt érzett „olthatatlan szerelmet.”

Ezek az épületek új korszakot nyitottak Steindl munkásságában, melyről – számos más alkotás mellett – az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának mostani főépülete, a Rózsák terén álló Szent Erzsébet-templom vagy a Margit híd hídfői tanúskodnak. Szinte hihetetlen, de ezen remekművek mellett Steindlnek arra is jutott ideje, hogy – von Schmidt mintájára – az országot bejárva feljegyzéseket készítsen az idő vasfoga által kikezdett műemlékeinkről. Számos építészeti kuriózum aztán később éppen az ő tervei nyomán születhetett újjá: a fent említett szegedi és kassai kegyhelyek mellett az építész nevéhez fűződött többek között a jáki, iglói és máriafalvi templomok restaurálása is.

Nem túlzás azt állítani, hogy az eddig felsorolt remekművek – már önmagukban is – bármelyik kiemelkedő tehetségű építész becsületére váltak volna, Steindl Imre azonban páratlan alkotói munkásságára az Országház terveivel tette fel a koronát. Az országgyűlés 1880-ban hozott törvényt a dualista Magyarország új parlamentjének felépítéséről, a kiírt pályázatot pedig végül az „Alkotmány I.” jeligét viselő terv nyerte meg, melyet Steindl készített. Az 1885 és 1904 között épült, barokk alaprajzú és tömeghatású, ámde neogótikus stílusú Országház gyakorlatilag szintetizálta az építész összes felhalmozott tudását, a von schmidti iskola tanításaitól egészen a vidéki utazások során szerzett tapasztalatokig. Kijelenthetjük, hogy Steindl a Parlamenttel messze felülmúlta a birodalmi reprezentációra vágyó magyar honatyák várakozásait, hiszen országházunk épületével nemzetünk egyik legfőbb jelképét és a főváros panorámájának legfényesebb ékkövét teremtette meg.

Steindl Imre ugyanakkor sajnálatos módon már nem láthatta készen legcsodálatosabb (mű)alkotását, ugyanis 1902 augusztusában – 62 éves korában – elragadta őt a halál. A zseniális építészt a Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra, emlékét azonban – remekművei mellett – többek között egy Stróbl Alajos által készített mellszobor is őrzi, az Országgyűlés általa megálmodott épületében.

"Az egész épületet góthikus stílusban terveztem. A középkornak e remek stílusa […] lelkesedést keltő tökéletes szépségeivel, magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését legszebben jeleníti. […]. Én az új országháznál új stílust nem akartam teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties jellegének nyoma sincs sehol s egy ilyen századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igen is arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be." (Steind Imre)