Az Egyesült Államok hadat üzen Mexikónak

Szerző: Tarján M. Tamás

„Béke, jólét és elégedettség uralkodik határainkon belül, és szeretett országunk magasztos erkölcsi látványt nyújt a világ számára…”
(James Knox Polk amerikai elnök, 1848. december)

1846. május 13-án üzent hadat az Egyesült Államok Mexikónak, miután a két amerikai hatalom képtelen volt békésen megegyezni Texas állam státusáról és a közös határvonalról. A mintegy másfél évig tartó küzdelem Washington totális győzelmével zárult, és többek között Kalifornia, Új-Mexikó és Utah területével gyarapította a legfiatalabb nagyhatalmat.

Az Egyesült Államokat megalapító 13 egykori gyarmat a függetlenség kikiáltása után villámgyors terjeszkedésbe kezdett: a napóleoni háborúk idején megvásárolta Louisianát, majd az észak-amerikai telepesek egyre nyugatabbra törtek előre a Csendes-óceán irányában. A gyarapodás a legtöbb esetben békésen és nagyrészt adásvétel útján valósult meg – a kontinens belsejébe visszaszorított indiánok esete kivételt képezett –, lendületét pedig abból az ideológiából nyerte, miszerint az észak-amerikai fehéreknek „Istentől rendelt küldetése” az Atlanti- és Csendes-óceán között húzódó roppant területek „civilizálása.” Ebben a törekvésben néhány évtized múltán az 1821-ben felszabaduló Mexikó jelentette a legnagyobb akadályt, hiszen az egykori spanyol gyarmat Oregonig kézben tartotta az amerikai kontinens nyugati partját.

A két állam viszonya ennek ellenére sokáig barátságos volt, ugyanis a mexikóiak kezdetben rászorultak az Egyesült Államokból érkező bevándorlók munkaerejére. Az amerikai migrációnak viszont egyenes következménye volt a politikai „erjedés”, a köztársaság kormányával szemben növekvő elégedetlenség, ami először az 1830-as években, Texasban tört a felszínre. A Rio Grandétól északra elterülő állam 1835-ben kikiáltotta függetlenségét, majd megsemmisítő vereséget mért a Santa Anna elnök vezette mexikói seregekre, így az 1836-os velascói szerződések megkötése után szuverén köztársasággá alakult. A közép-amerikai állam kormánya – arra hivatkozva, hogy az elnök fogolyként kötött békét – persze utóbb nem ismerte el az egyezmények érvényességét, Texas ügye pedig Washington és Mexikó között is elvetette a viszály magját, ugyanis az Egyesült Államok nyíltan szimpatizált a felkelőkkel, 1845-ben pedig tagállamai sorába is felvette az új köztársaságot.

Az utóbbi lépésnek az amerikai törvényhozáson belül is komoly ellenzéke volt, az újonnan hivatalba lépő James K. Polk elnök azonban eloszlatta a képviselők félelmeit, és – ekkor még – sikeresen elkerülte a háborút Mexikóval. Az Egyesült Államok ugyanakkor nem tett le régi álma megvalósításáról: 1845 novemberében Polk – John Slidell amerikai diplomatán keresztül – csereajánlatot tett déli szomszédjának, 5 millió dollárt kínált Új-Mexikó és 40 milliót Alta California területéért. Miután José Joaquín de Herrera elnök nem volt hajlandó tárgyalni az üzletről, az amerikaiak más eszközhöz folyamodtak, és a texasi határvitát igyekeztek felhasználni egy háború kirobbantásához.

Zachary Taylor tábornok 1845 végén egészen a Rio Grande torkolatáig nyomult előre, és erőd építésébe kezdett a folyó északi partján, melyet előbb Fort Texas, majd az 1846 májusában zajló ostrom során elesett Jacob Brown őrnagy tiszteletére Fort Brown névvel illetett. Miután Mexikó a közös határvonalat a mainál jóval északabbra, a Nueces folyónál húzta meg, hamarosan a közép-amerikai állam csapatai is benyomultak a vitatott területre, és április 26-án össze is csaptak Taylor seregeivel. Az incidenst a már fent említett Fort Texas ostroma követte, ezek az események pedig kiváló casus bellit jelentettek Washington számára. Polk elnök május 11-én arra kérte a törvényhozást, hogy támogassa a mexikói hadüzenetet, két nappal később pedig az észak-amerikai nagyhatalom hivatalosan is háborúba lépett déli szomszédjával.

A küzdelemben az erőviszonyok lényegében kiegyenlítettek voltak: tény, hogy az Egyesült Államok hadi létszám, tűzerő és képzettség terén is messze felülmúlta ellenfelét, Mexikó számára viszont komoly előnyt biztosított a sivatagos és hegyvidéki terep. Nem véletlen, hogy a másfél évig tartó háború során az amerikai veszteségek döntő részét különböző fertőző betegségek okozták. A hadszíntéri viszonyokból eredően Polk elnök a konfliktus minél gyorsabb lezárását sürgette, erre pedig komoly esély is mutatkozott, hiszen 1846 nyarán már Santa Fé és Los Angeles is amerikai kézre került, majd szeptemberben a Rio Grandétól délre fekvő Monterreyben is kitűzték a csillagsávos lobogót.

Washington meglepetésére azonban a mexikóiak az 1847 januárjában, Kaliforniában megkötött fegyverszünet ellenére sem adták fel a háborút, így az amerikai hadsereg egy rendkívül merész hadjáratra vállalkozott. Scott tábornok 1847 márciusában váratlanul partra szállt Veracruzban, majd – lényegében Cortez egykori útját követve – szeptemberre hatalmába kerítette Mexikóvárost, és ezzel térdre kényszerítette az ellenfelet. Bár Santa Anna egykori elnök még jelentős csapatokkal rendelkezett, a mexikóiak a főváros eleste után elveszítették harci kedvüket, és 1848. február 2-án megkötötték a Guadalupe Hidalgó-i békeszerződést.

Az egyezményben a felek végleg rendezték Texas hovatartozásának kérdését, ezenfelül pedig az Egyesült Államok a mai Kalifornia, Nevada, Utah és Új-Mexikó területét is megszerezte, ahol a mostani határvonalat 1853-ban, az úgynevezett Gadsen-vétellel alakították ki. Washington hódításaiért cserében 15 millió dollárt fizetett déli szomszédjának, illetve ígéretet tett arra, hogy a fennhatósága alá kerülő mexikóiaknak a lehető leghamarabb megadja az amerikai állampolgárságot, ám a ratifikálás során az erről szóló cikkelyeket jelentős mértékben módosította.

A 13 000 ember életét követelő, több mint 100 millió dolláros költségekkel járó háború az Egyesült Államok számára így is komoly hasznot hozott, hiszen a megszerzett területek – főleg Kalifornia – gazdasági szempontból később kiemelkedő jelentőségűnek bizonyultak. A mexikói konfliktus emellett az amerikai stratégáknak is rengeteg tapasztalatot adott, amit a tábornokok ironikus módon – a polgárháború során – később egymással szemben kamatoztattak.