V. Ferdinánd Jellasicsot nevezi ki horvát bánnak

Szerző: Tarján M. Tamás

„Márpedig a magyar kormány (Ministerium) minden jel szerint nem kíván ebbe beleegyezni [ti. A Habsburg Birodalom központosításába], ragaszkodnak szeparatista törekvéseikhez, ami egyet jelent azzal, hogy szép Birodalmunk szétesésére törnek. Kötelességünk és becsületünk parancsa, hogy a legvégsőkig elmenjünk és fegyvert ragadjunk ellenük. És mi vagyonunkat, vérünket, életünket sem kímélve, ki fogunk állni jogos igényeinkért és szent ügyünkért.”
(Részlet Jellasics 1848. szeptemberi kiáltványából)

1848. március 23-án szentesítette V. Ferdinánd magyar király (ur. 1835-1848) Josip Jellasics horvát báni kinevezését, akit előző nap a zágrábi szábor is megválasztott erre a tisztségre.

Az előkelő grófi családból származó Jellasics 46 esztendősen ért pályafutása csúcsára; az 1801-es születésű férfi 1819-ben fejezte be tanulmányait a bécsi Theresianumban, és egészen 1848-ig a horvát-szlavón határőrvidéken építette katonai karrierjét. Jellasics – alhadnagyként – anyai nagybátyja dragonyosezredében lépett szolgálatba, 1825-ben azonban már főhadnaggyá, öt évvel később pedig kapitánnyá léptették elő. A későbbi bán 1835–36 során több hadjáratot is vezetett Boszniába, amivel kivívta V. Ferdinánd, illetve a királyt irányító kamarilla elismerését, és egyre feljebb emelkedhetett a ranglétrán: Jellasics 1837 elején őrnagyi, 1841-ben ezredparancsnoki pozícióba lépett elő, ezzel együtt pedig adminisztrációs feladatokat kapott a határőrvidéken.

Miután a katonatiszt – a horvát nacionalizmus programjának hatására – nemzete érdekeit és boldogulásának lehetőségeit egész pályafutása során a magyarok ellenében találta meg, hazánkban érthető módon nem örvend túl jó hírnévnek, ám az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy Jellasics képzett, művelt katona volt, aki szabadidejében a költészetnek is előszeretettel hódolt. Azt sem hallgathatjuk el, hogy 1848 előtt a rábízott területeken jól végezte kormányzati feladatait, így megszerezte a lakosság bizalmát és a horvát közvélemény támogatását.

Mindezt azért fontos megemlíteni, mert később számos olyan elemzés látott napvilágot, mely retrospektíven értékelte Jellasics kinevezését, vagyis azt állította, hogy V. Ferdinánd – illetve a kamarilla – tudatosan a magyarok elleni haditerv részeként juttatta őt báni pozícióba. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a későbbiekben ez a megfontolás igen fontos szerepet játszott, ám a kinevezés időpontjában még a katonatiszt érdemei és népszerűsége domináltak. 1848. március 22-én tehát az uralkodó mindenféle hátsó szándék nélkül léptette elő altábornaggyá Jellasicsot, a horvát szábor pedig – pont ugyanezen a napon – szintén szuverén elhatározásából választotta őt bánnak. A rendi gyűlés döntését aztán V. Ferdinánd március 23-án jóvá is hagyta.

Josip Jellasics báni kinevezése természetesen sokat használt a márciusi forradalmak miatt megrendült Habsburgok ügyének, hiszen a magyarokkal nem éppen szimpatizáló vezetővel Bécs eredményesen osztotta meg a hasonló célokat megfogalmazó, ám egymással érdekellentétben álló nemzetek erőit – ez a taktika egyébként az erdélyi románok és a délvidéki szerbek esetében is igen hatásosnak bizonyult. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a zágrábi szábor március 25-én a jobbágyság eltörléséről, a választójog kiterjesztéséről és önálló horvát hadsereg toborzásáról döntött, vagyis ugyanazt a programot vázolta fel, mint az áprilisi törvényeket kikövetelő Batthyány-kormány, a Báni Tanács pedig később hasonló jogokat élvezett, mint az első felelős magyar minisztérium. Volt azonban egy jelentős különbség, tudniillik Jellasics abban bízott, hogy a Habsburgok támogatásával, a magyarok ellen végrehajthatja reformjait, így aztán a szábor 1848. március 25-én a horvát, szlavón és dalmát területek egyesítéséről, illetve a Szent Koronától való elszakadásról is határozott.

A horvátok körében egyre népszerűbb bán a későbbiekben mindent megtett azért, hogy konfrontálódhasson Batthyány Lajos gróf kormányával: Pest-Budát rendszerint az összbirodalmi érdekek védelmében támadta, szeparatizmussal és a legitimáció hiányával vádolta, miközben a magyar fél valamennyi kompromisszumos ajánlatát elutasította. Jellasics megítélése egyébként 1848 első felében meglehetősen ellentmondásos volt: „hivatalosan” V. Ferdinánd hűvösen fogadta őt innsbrucki udvarában, 1848 júniusában pedig meg is fosztotta hivatalától, mindeközben azonban a kamarilla továbbra is támogatásáról biztosította a bánt, az udvari politika valódi irányítója, Zsófia főhercegné pedig állítólag „a birodalom utolsó reményének” nevezte őt. Ekkor már nyilvánvalóvá vált Bécs azon szándéka, hogy a horvát nemzeti követeléseket a magyar ellen játssza ki.

Az összbirodalmi elképzelést támogató Jellasics aztán Fiume megszállásával, majd az 1848. szeptember 11-én megindított hadjárattal Bécs és Pest-Buda konfliktusát a polgárháború, magyar szempontból nézve a szabadságharc szintjére emelte. A későbbi küzdelmekben a bán az egyik legaktívabb császári hadvezérnek bizonyult, hiszen azon túl, hogy ő szervezte és irányította a pákozdi és ozorai vereséggel végződő horvát betörést, a későbbiekben a schwechati csatában is részt vett, 1848 végén pedig Windisch-Grätz beosztottjaként ismét táborba szállt. Jellasics erői december 30-án győzedelmeskedtek Perczel felett Mórnál, majd a bán részt vett Pest-Buda megszállásában is. Az 1849-es esztendőben aztán jóval kevesebb babér termett a tábornok számára, ugyanis a – számunkra – diadalmas tavaszi hadjárat során Jellasics Tápióbicske mellett és Isaszegnél is vereséget könyvelhetett el.

A bán ezután egy időre visszatért Horvátországba, 1849 nyarán azonban több ütközetben is megpróbálta kiszorítani a honvédcsapatokat a Délvidékről; törekvéseit ekkor sem koronázta siker, paradox módon a magyarok a szabadságharc utolsó győzelmét is Jellasics felett aratták (Kishegyes mellett, 1849. július 14-én). A háború végső szakaszában a bán már Haynau táborszernagy alatt tevékenykedett, a császári győzelem után pedig – Radetzky és Windisch-Grätz mellett – a Habsburg Birodalom legjelentősebb hadvezérei között tartották őt számon.

Jellasics az 1848-49-es szabadságharc leverése után még egy évtizedig kormányozta Horvátországot, mígnem 1859-ben súlyos betegségben elhunyt. A bánt azóta a Drávától délre értelemszerűen nagy államférfiként és kiváló hadvezérként tartják számon, miközben nekünk Petőfi Sándornak a pákozdi csata után keletkezett híres verse és számos negatív jelző juthat róla az eszünkbe. Nyilván egyik fél sem mondhatja el magáról, hogy elfogulatlanul szemléli „Jellasics József” alakját, az azonban vitathatatlan, hogy a következő másfél évszázadban az ő életpályája határozta meg a horvát és a magyar nemzet viszonyát.