2017. december 15.

1848. október 7. | Az ozorai csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„A nagybecsű zsákmányon kívül, melly 12 jól felszerelt és előfogatokkal ellátott ágyúkból, számos társzekerekből, sok töltényekből és nagy mennyiségű fegyverekből áll és a mellyeket Perczel Mór ezredes úr az álladalomnak általadandja: főtekintetnek tartom azon morális eredményt, mellyet az által édes hazánk nyer, mert az erőszakkal kényszerített horvátok szabadon bocsátása, minekutána fegyvereiket lerakták, igen jóhatást szült. Megesküdtek soha Magyarország ellen nem szolgálni.”
(Részlet Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy jelentéséből)

1848. október 7-én kerítették be Ozora mellett a Perczel Mór ezredes és Görgei Artúr őrnagy vezette nemzetőrök, valamint a Csapó Vilmos őrnagy által megszervezett népfelkelő csapatok Karl Roth császári vezérőrnagy határőrseregét. Az ozorai ütközet néven elhíresült esemény során a Jellasics által sorsára hagyott 9000 fős hadtest – kilátástalan helyzete okán – megadta magát a magyar haderőnek, ezzel pedig a horvát bán hadjárata teljes kudarccal zárult.

Tíz nappal azután, hogy a Jellasics vezette határőrök Légrádnál átlépték a Drávát, Karl Roth vezetésével egy másik komoly seregtest is átkelt a folyón, hogy a Dunántúl keleti részén vonuljon Pest-Buda felé. A bán kezdetben úgy tervezte meg a hadjáratot, hogy a főváros elérése előtt, valahol Székesfehérvár térségében egyesíti majd seregét a Roth-féle csapatokkal, ám a kedvező tapasztalatok – a magyarok visszavonulása és a honvédtisztek tömeges dezertálása – folytán annyi önbizalmat szerzett, hogy a találkozás előtt csatát vállalt a Móga János vezette magyar hadakkal, amit azonban Pákozdnál, szeptember 29-én elveszített. Jellasics a kudarcot követően egyszerűen sorsára hagyta a támogatására érkező segéderőket, és visszavonult Bécs irányában, Roth és Nicolaus Philippovich von Philippsberg vezérőrnagyok azonban mit sem sejtve nyomultak tovább észak felé.

A magyar vezérkar, mely számított az újabb sereg érkezésére, még igyekezett is fokozni a tábornokok gyanútlanságát, elzárta a dél felé vezető útvonalakat, ezzel pedig a pákozdi csatáról terjedő információkat is visszatartotta. A horvát erők csak október 4-én jöttek rá a cselre, ekkor azonban már egészen Fehérvár közeléig nyomultak előre, ahol egyszeriben szemben találták magukat Perczel és Görgei csapataival. Roth és Philippovich – Jellasics kudarcáról értesülve – egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy csatát vállaljanak a magyarok ellenében, így, miután előőrseik még október 4-én megfutottak, a visszavonulás mellett döntöttek.

Köztudott, hogy a szeptember 29-én, Pákozdnál megvert Jellasics azért választotta a Bécs felé vezető útvonalat, mert a hátában kibontakozó magyar népfelkelés lehetetlenné tette számára a Horvátországba való visszatérést. Ez a körülmény Roth és Philippovich esetében is adott volt, nekik azonban nem volt menekülési alternatívájuk; a két vezérőrnagynak ugyanazon az útvonalon kellett hazavezetnie seregét, melyen Fejérig eljutott. Visszavonulásuk során aztán mindaz valóra vált, amitől a bán annak idején tartott: a Dráva felé igyekvő horvátok október 4-én, Káloznál már egy felégetett hidat találtak, ráadásul a vármegyében szervezkedő népfelkelők gyakorta rajta is ütöttek a császári táboron. Roth egy teljes éjszakát arra kellett fordítson, hogy átkelőt építtessen a Sárvízen, két nappal később pedig, Ozora közelében – a Sió partján – ugyanezzel az akadállyal kellett szembesülnie. A határőrök helyzete a csatornánál ráadásul még előnytelenebb volt, ugyanis a Sió túloldalán ott táborozott a Csapó Vilmos őrnagy által toborzott népfelkelő had, mely a találkozáskor tüzet is nyitott a császáriakra.

Roth, azzal a tudattal, hogy Perczel és Görgei már a sarkában van, tárgyalásokba bocsátkozott Csapóval, ám az őrnagynak esze ágában sem volt engedni az ellenségnek, időközben pedig az összecsapástól is igyekezett elvenni a horvátok kedvét. Október 6-a során a honvédtiszt csapatai ide-oda vonultatása, valamint a dobokkal és más hangszerekkel keltett hangzavar révén sikerrel demoralizálta az amúgy is kimerült határőröket, így Roth erői a folyó partján töltötték az éjszakát. Október 7-én reggel aztán a megérkező nemzetőrök véget vetettek a patthelyzetnek, körbekerítették a harci kedvüket vesztett császáriakar, akik ellenállás nélkül le is tették a fegyvert, majd – vezetőik kivételével – szabadon távozhattak. Az ozorai „ütközet”, mely végül jelentős összecsapás nélkül zajlott le, az első olyan jelentős csata volt az 1848-49-es szabadságharc során, ahol nemzetőrök és spontán szerveződött népfelkelők diadalmaskodtak az ellenség felett; ez az esemény példázza igazán, hogy a forró ősz során valóban egy egész nemzet szállt harcba szabadságáért.

Az ozorai csatát követően az Országos Honvédelmi Bizottmány Perczelt tábornoki, Görgeit és Csapót pedig ezredesi rangba léptette elő, amire a nevezetes hadművelet vezetői teljes mértékig rászolgáltak, hiszen Roth és Philippovics bekerítése után az ország területén nem maradt ellenséges haderő. A szabadságharc alatt talán ez volt a legkedvezőbb pillanat a magyar fél szempontjából, hiszen Bécsben október 6-án ismét forradalom tört ki, Latour hadügyminiszter nyakára kötél került, miközben Jellasics nyugat felé, a császári udvar pedig Olmützbe menekült. A magyar honvédseregek diadalmasan törtek előre az országhatár irányában, ám a hadvezetés tétovázása, és a Habsburgok erőgyűjtése nyomán a hadiszerencse a schwechati csatával (1848. október 30.) hamarosan megfordult.