Ferenc József leváltja Windisch-Grätzet a főparancsnokság éléről

Szerző: Tarján M. Tamás

„A lázadó csordákat, melyeket Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam fel, szétvertem és nagyrészt megsemmisítettem […] Egyedül a csapatok kitűnő szelleme és vitézsége, a tábornokok célirányos vezetése, kitűnő tüzérségünk hatékony tüzelése tudott mindenütt úrrá lenni a jelentős túlerő felett.”
(Windisch-Grätz hadijelentése másfél hónappal bukása előtt)

1849. április 12-én váltotta le Ferenc József (ur. 1867-1916) Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceget, az Itálián kívüli császári csapatok főparancsnokát. A tábornagynak a tavaszi hadjáratban elszenvedett sorozatos kudarcok miatt kellett távoznia pozíciójából, azonban utóda, Ludwig von Welden sem tudott több sikert felmutatni a magyar honvédseregek ellen.

Az ősi stájer családból származó, jelentős csehországi birtokokkal rendelkező Windisch-Grätz a napóleoni háborúkban lépett be a császári hadseregbe. 1826-ban szerzett tábornoki rangot, 1840-től pedig ő töltötte be a csehországi hadparancsnokságot. A hercegnek oroszlánrésze volt az 1844. évi prágai munkásfelkelés leverésében, ami szerepet játszhatott abban, hogy az udvar 1848. március 13-a után az éppen Bécsben tartózkodó Windisch-Grätzet bízta meg a „rendcsinálással.” Az első forradalom aztán V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) – pontosabban a kamarilla – és a polgárság kompromisszumával ért véget, a májusban kirobbanó második felkelés pedig már menekülésre kényszerítette az udvart. Az uralkodóval együtt Windisch-Grätz is távozott Bécsből, ő azonban nem Innsbruckba, hanem Prágába ment, ahol június 11-én szintén kitört a forradalom.

A herceg hat napon belül vérbe fojtotta a prágai felkelést, ami jelentősen növelte udvari reputációját, karrierjét pedig az a körülmény is segítette, hogy októberben – a harmadik bécsi forradalom kirobbanása miatt – a császár Olmützbe menekült. V. Ferdinánd még ebben a hónapban tábornaggyá és az Isonzótól keletre állomásozó erők főparancsnokává nevezte ki Windisch-Grätzet, aki először a forrongó császárváros visszafoglalását kapta feladatul. A herceg helyzetét megnehezítette, hogy a Jellasics felett győzedelmeskedő honvédseregek eközben nyugat felé tartottak, hogy segítséget nyújtsanak a bécsi forradalmároknak, a villámgyors mozgósításnak köszönhetően azonban Windisch-Grätz egyszerre tudta ostrom alatt tartani a várost, és – Schwechatnál, október 30-án – legyőzni a magyarokat. Jóllehet, a schwechati diadal utáni napon a császáriak bevonultak Bécsbe, utólag többen kritizálták a herceg taktikáját, hiszen elszalasztotta a lehetőséget, hogy döntő csapást mérjen a honvédekre, ami később megbosszulta magát. Windisch-Grätz ennek ellenére az egyik legelismertebb hadvezér lett, és vélhetően komoly szerepe volt abban, hogy a miniszterelnöki székbe korábbi sógora, Felix zu Schwarzenberg került.

A herceg Ferenc József trónra lépése után is főparancsnoki pozícióban maradt, így az ő kezébe került a magyar szabadságharc leverésére irányuló hadműveletek koordinálása. Schlik, Götz és Simunich vezetésével három császári hadtest kelt át a Kárpátok hágóin, maga Windisch-Grätz pedig a fősereggel a Lajta felől nyomult előre Pest-Buda felé. Mivel a herceg által mozgósított hadak sokszorosan felülmúlták Perczel és Görgei erejét, a honvédek fokozatosan visszahúzódtak a támadók elől, és az előbbi hadvezér móri csatavesztése azt is megakadályozta, hogy kísérletet tegyenek a főváros védelmére. Windisch-Grätz, akinek önbizalmát megnövelték a könnyű sikerek, 1849. január 5-én lényegében akadálytalanul vonulhatott be Pestre, miután előzőleg fölényesen elutasította a Deák Ferenc vezette küldöttség fegyverszüneti kérelmét.

A herceg meg volt győződve arról, hogy a főváros elvesztése után a honvédseregek bomlásnak indulnak majd, a február végén aratott kápolnai győzelem pedig ismét megerősítette abban a hitében, hogy már nem kell komoly ellenállással számolnia. Windisch-Grätz Dembinszki legyőzését „a lázadó csordák szétveréseként” interpretálta Ferenc Józsefnek írott levelében, és már a debreceni bevonulást tervezte, ugyanakkor mégis elszalasztotta a diadal kiaknázását. A március 3-án elszenvedett szolnoki vereség után meg sem kísérelt átkelni a Tiszán, ezzel pedig időt adott a Vetter Antal, majd Görgei Artúr vezette honvédseregeknek az újjászerveződésre.

Windisch-Grätz elbizakodottságáért később súlyos árat fizetett, hiszen nem elég, hogy Görgeiék visszatérhettek a Tisza jobb partjára, a császáriak hosszú ideig azt sem tudták, hol keressék az ellenség főerőit. A dicsőséges tavaszi hadjárat első magyar győzelmei, a hatvani, tápióbicskei és isaszegi csaták során meghatározó szerepet játszott Windisch-Grätz felkészületlensége, ez a bénultság pedig a vereségekkel csak tovább fokozódott. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az a tény, hogy az első összecsapások után Görgeinek lehetősége nyílt egy újabb bekerítő hadművelet megindítására, és a váci csatáig (1849. április 10.) sikeresen álcázta a honvédseregek valódi célját. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy Ferenc József, aki megdöbbent a nagyképű győzelmi jelentések után érkező rosszabbnál rosszabb hírek hallatán, április 12-én elmozdította Windisch-Grätz herceget a főparancsnoki pozícióból.

Az uralkodó három nappal később Ludwig von Weldent bízta meg az Itálián kívüli haderő irányításával, a csere azonban nem eredményezett változást. Windisch-Grätz távozásától függetlenül a magyarok Nagysallónál is győztek, bevonultak Pestre, majd felmentették Komáromot, a vár alatt elszenvedett vereség után pedig Welden Pozsonyig szorult vissza. Jóllehet, a betegeskedő tábornok május végén beadta lemondását, és az őt követő Haynau táborszernagy is csak az orosz intervenciónak köszönhetően verte le a szabadságharcot, Windisch-Grätz helyzetén a következő hónapok eseményei már nem segítettek. A herceget ugyan a későbbiekben – Jellasiccsal és Radetzkyval együtt – a „Habsburg Birodalom megmentőjeként” tartották számon, leváltása után azonban visszavonult a közügyektől, és 1861-ben bekövetkező haláláig magánemberként élt Bécsben.