2018. április 20.

1849. április 14. | Debrecenben kimondják a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztását

Szerző: Tarján M. Tamás

„A Habsburg-Lothringeni ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyvert fogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak Magyarországtól elszakítását, és az ország önálló statuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott […] ezen hitszegő Habsburgi-, s utóbb Habsburg-Lothringeni ház Magyarország […] feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik […] s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik.”
(Részlet a Függetlenségi Nyilatkozat szövegéből)

1849. április 14-én mondta ki a debreceni országgyűlés a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztását, amit öt nappal később a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával erősített meg. A magyar törvényhozás 1849-ben harmadik alkalommal detronizálta a császári dinasztiát, ám egyelőre fenntartotta a monarchiát, és – Kossuth Lajos kormányzó-elnök kinevezésével – a szabadságharc győztes befejezéséig elodázta az államforma meghatározását.

Ha az 1921-es, utolsó trónfosztást megelőző három alkalmat vizsgáljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a Habsburgok eltávolítására tett kísérletek közül az 1849. évi veszélyeztette legkomolyabban a dinasztia uralmát. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (ur. 1613-1629) 1620-ban annak reményében detronizáltatta II. Ferdinándot (ur. 1619-1637), hogy újraegyesítheti majd a három részre szakadt Magyarországot, az 1707. évi ónodi országgyűlésen pedig azért fosztották meg trónjától I. Józsefet (ur. 1705-1711), hogy II. Rákóczi Ferenc elnyerhesse francia szövetségesének jóindulatát. Ez az aktus mindkét esetben „forradalmi” jelleggel – tehát az uralkodó beleegyezése nélkül – ment végbe, és ebből is kifolyólag sohasem élvezte a nemzet, vagy akár a politikai elit egységes támogatását.

Ez az 1849. évi trónfosztás esetében sem alakult másképp, pedig az április 14-i események legfontosabb eredőjét, a Magyarország szuverenitását felszámoló olmützi oktrojált alkotmányt a békepártiaktól a republikánusokig minden párt és frakció elutasítással fogadta. A császár által kiadott alaptörvény a politikai helyzetet is gyökeresen megváltoztatta: 1849 márciusáig a szabadságharcot közjogi szempontból a törvényes uralkodó, V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) hívei vívták a trónbitorlónak tekintett Ferenc József (ur. 1867-1916) ellen, ami természetesen fikció volt, ám – elsősorban a ’48-as vívmányok kapcsán – lehetőséget hagyott a megegyezésre. Miután a császár Windisch-Grätz győzelmi jelentéseitől elbizakodottan kiadta az olmützi oktrojált alkotmányt, a kompromisszum esélye elveszett, és a konfliktusban ezután már csakis az egyik fél totális győzelme jelenthetett megoldást.

Paradox módon a magyarok számára ez a helyzet éppen azután okozott dilemmát, hogy megindult a diadalmas tavaszi hadjárat, és a honvédseregek több csatában Pestig szorították vissza a császáriakat. 1849 áprilisában ugyanis már egyre égetőbbé vált az a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is a szabadságharc célja? Mit kívánnak elérni a magyarok, és ezzel összefüggésben miként reagáljanak Ferenc József oktrojált alkotmányára? Abban a tisztek és a politikusok is egyetértettek, hogy a válasz csakis a teljes elutasítás lehet, a Kossuth Lajos által kigondolt „felelet”, a Habsburg-ház trónfosztása azonban már nem mindenkinek volt ínyére. Annak ellenére így volt ez, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke április elején öt napot töltött Görgei táborában, ahol ismét meggyőződhetett töretlen népszerűségéről és a katonák mérhetetlen bizalmáról.

Kossuth Lajos fogadtatása alapján úgy gondolta, megfelelő támogatással rendelkezik a trónfosztás végrehajtásához, ezért április 12-én megszövegezte a Függetlenségi Nyilatkozat nyers változatát, és az OHB elé terjesztette indítványát, a bizottság azonban ellenezte azt. A politikus ezután kiváló taktikai érzékkel az országgyűléssel próbálta keresztülvitetni a Habsburgok detronizációját, ám a törvényhozókat sem sikerült meggyőznie, így végül a nyilvánosság erejét állította maga mellé. Április 14-én ugyanis nyílt ülést tartottak Debrecenben, melyre egy képviselő javaslatára nem a Református Kollégiumban, hanem a Nagytemplomban került sor. Az itt megjelenő tömeg hatására a korábban habozó képviselők már nem mertek szembefordulni Kossuth Lajos indítványával, így az országgyűlés közfelkiáltással elfogadta a Habsburg-ház trónfosztásáról és a függetlenség kikiáltásáról szóló javaslatot, majd az OHB első emberét kormányzó-elnökké választotta.

Az 1849. április 14-i ülés határozatait az öt nappal később kiadott Függetlenségi Nyilatkozat összegezte, mely a nemzet múltbeli és 1848-49. évi sérelmeire hivatkozva megfosztotta a Habsburgokat a magyar királyi jogoktól, és kikiáltotta hazánk függetlenségét. A négy cikkelyből álló deklarációban az országgyűlés kinyilvánította Magyarország baráti szándékát a szomszédos népek felé, az államforma kérdésében pedig a döntést a császári dinasztia ellen kivívott győzelem utáni időkre halasztotta; ezt Kossuth Lajos kormányzó-elnöki titulusa is kifejezte, hiszen az egyszerre utalt a monarchikus és a köztársasági berendezkedésre.

Láthattuk, hogy Kossuth az április 14-ét megelőző napokban a ravasz megoldásoktól sem riadt vissza annak érdekében, hogy keresztülvigye a Habsburg-ház trónfosztását, ügyeskedése pedig szükségszerűen azt eredményezte, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat megosztotta az országot. A közvélemény természetesen támogatta a szakítást, a politikai, és főleg a katonai vezetők egy része azonban ellenérzéssel fogadta ezt a radikális lépést; többen – például Görgei Artúr – elsősorban azt sérelmezték, hogy a kormányzó-elnök nem tájékoztatta őket megfelelően terveiről.

Felmerül persze a kérdés, hogy miért ragaszkodott Kossuth Lajos a Habsburgok trónfosztásához? A szabadságharc vezérét ugyanaz a szándék vezérelte, mint egykoron Rákóczit: abban bízott, hogy a független Magyarország támogatást, de legalább elismerést kap majd a nagyhatalmaktól, várakozásainak azonban nem volt reális alapja. A brit és francia diplomácia számára az európai egyensúly megtartása jóval fontosabb volt a magyar ügynél, így ezek az államok az egységes Ausztriát részesítették előnyben a térség politikai viszonyainak újragondolása helyett. Hasonlóan vélekedett I. Miklós orosz cár (ur. 1825-1855) is, aki később fegyverrel támogatta Ferenc József császárt a szabadságharc leverésében.

Utóbb persze többen azzal vádolták meg Kossuthot, hogy kalandor politikát folytatott, és saját hatalmának növelése érdekében erőszakolta ki a Habsburgok trónfosztását, illetve a Függetlenségi Nyilatkozat kiadását; ezzel szemben viszont inkább úgy kell tekintenünk az április 14-i döntésre, mint egy felesleges aktusra, mely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ám nem is eredményezett katasztrófát. A szabadságharcot vérbe fojtó orosz intervenció nem a debreceni események, hanem a nagyhatalmak egyensúly-politikájának a következménye volt, ehhez hasonlóan pedig a kompromisszum lehetősége sem Kossuth, hanem az udvar miatt esett kútba, hiszen Bécs már jóval a Függetlenségi Nyilatkozat kiadása előtt egyértelművé tette szándékait.