2018. április 20.

1849. április 29. | Görgei Artúr megindul Buda felszabadítására

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az indokok, melyek rábírtak, hogy az ellenséges főhadsereg elleni támadó hadművelet szakadatlan folytatásának eszméjét elejtsem – mint már említettem –, elsősorban politikai természetűek voltak.”
(Görgei Artúr)

1849. április 29-én indult meg Görgei Artúr tábornok a feldunai hadtest élén Budavár felszabadítására, miután a honvéd vezérkar elvetette a további nyugati előrenyomulás tervét. Az ostrom május 21-én magyar győzelemmel ért véget, a Buda falai alatt eltöltött 17 napot azonban sokan eltékozolt időnek tekintették, sőt, utóbb maga Görgei is baklövésként értékelte az ősi királyi székhely megvívását.

Az április 26-i, Komárom melletti fényes győzelem feltette a koronát a honvédseregek tavaszi teljesítményére; a császáriak egészen az ország határáig húzódtak vissza, a magyar vezérkar pedig szembekerült egy komoly dilemmával, tudniillik, hogy a továbbiakban milyen stratégiai célt kövessen. A sikerek ellenére nyilvánvaló volt, hogy Görgei haditervét csak félig sikerült valóra váltani, hiszen a Windisch-Grätz herceg, majd Ludwig von Welden vezette császári erők második alkalommal is kisiklottak a kelepcéből, tehát nem lehetett arról beszélni, hogy a Habsburgok döntő vereséget szenvedtek. A magyar stratégák a következő napokban két pártra szakadtak: Bayer József Ágost ezredes, Görgei Artúr vezérkari főnöke azt javasolta, hogy a honvédek folytassák a nyugati irányú offenzívát, Klapka György és az április 14-én, Debrecenben kormányzó-elnökké választott Kossuth Lajos pedig arra buzdított, hogy a győztes sereg a Heinrich Hentzi vezérőrnagy által védett Buda várát vegye ostrom alá. A hadjárat folytatását illetően parázs vita alakult ki a következő napokban, melyet a mai közvélemény hajlamos Bayer javára és Kossuth rovására eldönteni, a választás azonban korántsem volt ilyen egyszerű.

Miként azt az előbbi álláspont felé hajló Görgei is elismeri emlékirataiban – Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben –, az offenzíva folytatása jelentős kockázatot hordozott magában, hiszen a győzelmek ellenére a császáriak jelentős katonai erőt összpontosíthattak, tehát a határszélen könnyen megismétlődhetett volna az 1848 októberében, Schwechatnál elszenvedett kudarc. Emellett arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a győztes honvédseregek állapota április végén igencsak messze volt az ideálistól: túl azon, hogy az egy hónapja tartó tavaszi hadjárat komoly megterhelést jelentett, a komáromi csatában Damjanich János és Klapka György hadteste majdnem minden lőszerét elhasználta, a hadianyag utánpótlása pedig több napot késett.

Ebben a helyzetben tehát a császáriak megtámadása felelőtlen lépés lett volna, a vesztegelés helyett azonban reális alternatívaként jelent meg Buda felszabadítása. Az előjelek kedvezőek voltak, hiszen az erődítmény már nem felelt meg a 19. századi harcászat kívánalmainak, ráadásul a honvéd vezérkar úgy értesült, hogy az 5000 fős osztrák védősereg nem kap megfelelő ellátást, ezért harci kedve napról napra lankad. Klapka és a királyváros ostromának többi híve e jelentések nyomán abban reménykedett, hogy Buda esetében talán fegyveres összecsapásra sem lesz szükség, és a tavaszi hadjárat győztes katonáitól megrettenő Hentzi az értelmetlen harc helyett a kapitulációt választja majd. Ez a vélekedés magát Görgeit is olyannyira hatalmába kerítette, hogy csak a várvívás megkezdése után két nappal, május 6-án rendelt ostromágyúkat Komáromból.

Felmerül persze a kérdés, hogy milyen hasznot hozhatott Buda bevétele? A helyzetet kétségkívül bonyolította, hogy Kossuth Lajos közbeavatkozása miatt ennek a kérdésnek jelentős politikai vonzata is volt, ám nem felel meg a valóságnak az a megállapítás, hogy az ostromra csupán azért került sor, hogy a kormányzó-elnök nyomatékot adhasson a Függetlenségi Nyilatkozat betűjének. Akik nem értenek egyet a Habsburgok debreceni trónfosztásával, többnyire ezzel látják bizonyítottnak „Kossuth kalandor politikáját”, ezek a kritikusok azonban elfeledkeznek arról, hogy Buda szimbolikus jelentősége mellett hazánk úthálózatának legfontosabb csomópontja volt, ráadásul a vár alatt feküdt Magyarország akkori egyetlen állandó Duna-hídja, a Lánchíd. Maga Klapka is azzal érvelt, hogy az ostrom – melyre nem szántak hosszú időt – a nyugati offenzíva megindítását is meggyorsíthatja, és a fenti idézet ellenére valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy politikai ellenvéleménye dacára Görgei Artúr is hajlandó volt támogatni Kossuth indítványát.

1849. április 29-én tehát Görgei a feldunai hadtest java részével megindult Buda felé, és az Aulich-féle I. hadtesttel kiegészülve május 4-én körbe is zárta a várat. Mint említettük, a fővezér sem számított komoly ostromra, amit ékesen bizonyít, hogy az ostromágyúk lerendelésére csak két nap után került sor, illetve, hogy a tábornok – az esetleges felmentő csapatok visszaverésére – 5000 fős lovasságot vitt magával Buda alá. Csakhamar azonban kiderült, hogy a honvéd vezérkar rosszul számított, ugyanis Hentzi nem hajlott a kapitulációra, sőt, a pesti rakpart épületeinek bombázásával zsarolta meg a magyarokat, utóbb pedig a Lánchíd elpusztítására is kísérletet tett. Klapkáék várakozásai tehát nem teljesültek, a feldunai hadtest 17 napig tartó kemény ostrom árán tudta csak megszerezni a várat, ami utóbb beárnyékolta a nagyszerű győzelmet. A május 21-éig tartó ostromot sokan később elvesztegetett időként tartották számon, maga Görgei pedig „sztratégiai baklövésként” jellemezte azt, a későbbi események, a cári intervenció fényében azonban Buda bevétele már aligha bírt gyakorlati jelentőséggel.