2017. szeptember 20.

1849. augusztus 9. | Bem vereséget szenved Temesvárnál

Szerző: Tarján M. Tamás

1849. augusztus 9-én vívták a Bem József vezette magyar honvédseregek az 1848-49-es szabadságharc utolsó ütközetét, mely során Temesvár mellett döntő vereséget szenvedtek Haynau császári táborszernagytól. A számos kapitális hibával tarkított csata után a magyar erők minden győzelmi esélyt elvesztettek, és négy nappal a temesvári kudarc után – Világos mellett – le is tették a fegyvert.

Miután az orosz intervenció megindult Magyarország ellen, Görgei Artúr fővezér arra a döntésre jutott, hogy a harcoló magyar erőket két pontban csoportosítja, és még az egyesülés előtt megpróbálja külön legyőzni a császár és a cár seregeit. A terv szerint az egyik csoport Komárom környékén, a másik pedig az Alföld déli részén gyülekezett, de miután Görgei június 28-án vereséget szenvedett Győrnél, csapataival visszaszorult a Felvidék hegyei közé. Az újonnan kinevezett fővezér, Dembinszki Henrik ezután mindent egy lapra tett fel, és július hónapban gyors menetben levonult az Alföldre, hogy Szeged mellett, egyetlen pontban összpontosítsa a megmaradt magyar erőket.

A lengyel származású fővezér a város melletti sáncrendszerben építette ki állásait, ezért a honvéd tábornokok meg voltak győződve arról, hogy Dembinszki ebben az – egyébként igen jó – pozícióban akar csatát vállalni. A vezérkar azonban keserűen csalódott, miután ugyanis Haynau – létszámban kisebb – erői megérkeztek a város közelébe, a fővezér a helyzeti előny dacára a kockázatos visszavonulást választotta. Dembinszki augusztus 1-jén éjjel feladta Szegedet, átkelt a Tisza bal partjára, neki köszönhetően pedig a császáriak erőfeszítés nélkül léphették át a honvédseregek legkönnyebben őrizhető védelmi vonalát.

Haynau két nappal később elfoglalta Újszegedet, az augusztus 5-i, szőregi győzelemmel pedig elegendő teret szerzett a császári erők – Panutyin orosz tábornok intervenciós csapataival együtt 37 000 ember és 108 ágyú– számára a kibontakozáshoz. Időközben Schlik Makónál átkelt a Maroson, így a magyar honvédseregnek már a bekerítés ellen kellett védekeznie. Bár a kormány Dembinszkit arra utasította, hogy Arad felé vonuljon vissza – itt ugyanis a Maros, a magyar kézen lévő vár és a helyi segédcsapatok javítottak volna a magyar esélyeken –, a fővezér inkább az ostromolt Temesvár irányába indult, mondván, egyesülni akar Vécsey Károly és Kmety György érkező csapataival.

Az újabb kockázatos döntés a harci kedv hanyatlásához vezetett, ugyanis Haynau előőrsei számos kisebb ütközetben rendre győzedelmeskedtek a magyar utóvédeken, mondhatni, a honvédeket fedező Alessandro Monti-féle olasz légiót végigverték a temesvári úton. Dembinszki augusztus 9-én végre elérte az ostromlott várat, serege azonban zilált és kimerült volt. Ezen a napon Kossuth leváltotta őt pozíciójából, és a korábbi erdélyi parancsnokot, Bem Józsefet nevezte ki a helyére.

Bem nehéz helyzetben volt, ugyanis az 55 000 fős honvédsereget elődje úgy állította fel, hogy az éppen a balszárnyon – Szakálfalvánál – volt a leggyengébb, ahol a támadás leginkább várható volt – maga Haynau valóban itt készült az összpontosításra, igaz, nem gondolt arra, hogy már augusztus 9-én ütközetbe bonyolódik a magyarokkal. A csatában a balszárnyat Kmety serege, valamint Gál László ezredes X. hadteste védte, a centrumban Guyon Richárd, a jobbszárnyon pedig Dessewffy Arisztid erői álltak. A honvédek helyzetét rontotta, hogy közvetlenül a hátuk mögött ott volt az ellenséges Temesvár, melynek körülzárására Bem egy egész hadosztályt – a Vécsey-féle V. hadtestet – fel kellett használjon.

A harcok már a reggeli órákban megkezdődtek, amikor a még felvonuló magyar utóvéd és a Wallmoden-hadosztály között kialakult csetepaté során az osztrák vértesek a Nyárád-patak túloldalára szorították vissza a honvédokat. Bem kedvezőnek ítélte meg helyzetét, ezért egy ellentámadással hamarosan visszaverte az ellenséget, ezzel pedig megkezdődött a csata. A nap folyamán aztán – újabb erők bevetésével – hol Haynau, hol Bem kerekedett felül, eközben pedig a Nyárád partján felállított tüzérség révén sikerült stabil állásokat kiépíteni. A 9-én reggel lemondatott Dembinszki szerencsétlen döntései azonban még ekkor is képesek voltak kárt okozni: mivel a lengyel tábornok korábban Lugos városába küldte tovább a magyar erők lőportartalékait, a honvédek ágyúi délután 5 óra után egyszeriben elhallgattak.

A tűzpárbaj véget ért, Bem seregei pedig gyakorlatilag hátrányba kerültek a császáriakkal szemben. A magyar fővezér a lőszerhiány okozta zűrzavaron egy elkeseredett lovasrohammal próbált meg felülkerekedni, amire Kmety még hajlandó volt, de a Perczel-féle IX. hadtestben már nem vállalta azt senki. Bem szélvészként száguldozott a hadsereg különböző szárnyai között, de szerencsétlenségére egy rossz mozdulat után lova elesett, és maga alá temette őt, így – sérülései miatt – a következőkben már nem lehetett rá számítani.

A magyar seregek vezér nélkül maradtak, miközben a császári tüzérség ágyúi, és a Liechtenstein-féle lovas tartalékok fokozatosan visszaszorították őket. Bár Dessewffy még megpróbálkozott egy ellentámadással, a bekerítés veszélyét ő sem akarta vállalni, és inkább csatlakozott a fősereghez. Perczel Mór aztán az utóvédnél még egy kísérletet tett a támadók feltartóztatására, de ezzel csak annyit ért el, hogy a császáriak ágyútüzét a visszavonulókra vonta.

A magyar főerőket sokkolta a tüzes bombaeső, és pánikszerű menekülésre késztette őket, így, mire a vezérek elérték Lugost, katonáik java része már szétszéledt a környéken. A következő napokban ugyancsak sokan dezertáltak, a hadtestek létszáma így a fegyverletétel idejére harmadára-negyedére olvadt. Haynau serege, a temesvári győzelmet követően, majdnem 7000 foglyot ejtett, annyit, mint korábban az egész téli hadjárat alatt együttvéve. Összegezve az eseményeket, a délvidéki magyar vezérkar 1849. augusztus 9-én gyakorlatilag csődöt mondott, ami elsősorban Dembinszki és Bem alvezéreinek hibáira vezethető vissza. A kedvező pozíció – és a létszámbeli fölény – dacára az összpontosítás terve és a temesvári ütközet csúfos vereségbe torkollott, ami a szabadságharc sorsát is megpecsételte.

Bár a császári fővezér arra számított, hogy a magyarok még megkísérelnek helytállni egy újabb csatában, erre a végső ütközetre már sohasem került sor. Temesvár után két nappal Kossuth kormányzó elnök lemondott, Kmety, Bem és még számos tábornok pedig szintén a határ felé vette az irányt. Az Arad környékén állomásozó Görgeire maradt a szomorú feladat, hogy a reménytelen szabadságharc fegyvereit később – augusztus 13-án – letegye az oroszok előtt.