A magyar nemzetgyűlés Szegeden elfogadja a nemzetiségi törvényt

Szerző: Tarján M. Tamás

„A mi forradalmunknak három alapeszméi vannak […] Az első eszme a kormányforma megigazítása. […] Tehát be kellett hozni a parlamenti kormányformát, hogy a nép maga igazgassa magát, a nemzet maga intézkedjen sorsa felett. Második eszme volt: az egyéni jogok biztosítása, ki kellett mondani a jog és kötelességbeli egyenlőséget. A harmadik nagy alapeszme a nemzetiségek és népiségek szabad kifejlődése. Engedtessék meg minden népeknek a nemzet szabad kifejlődése […] Az első két eszme életbeléptetett. A harmadik, a népiségek kifejlődése iránt még kevés történt az országnak háború-viszonyai miatt. De azt hiszem, bekövetkezett a legvégső idő, hogy a nemzetgyűlés elveit e részben nyilvánítsa.”

(Részlet Szemere Bertalan miniszterelnök 1849. július 28-i beszédéből)

1849. július 28-án, utolsó ülésnapján fogadta el az első magyarországi népképviseleti országgyűlés hazánk és Európa első nemzetiségi törvényét. A képviselőház július 21–28. között – a szabadságharc tragikus végnapjaiban bekövetkezett feloszlásáig – Szegeden, a városházán ülésezett. Szemere miniszterelnök előterjesztése a nyelvhasználati és azzal szorosan összefüggő hivatalviselési, oktatási és jogok újraszabályozásával kívánta biztosítani „minden népiségek szabad fejlődésének” a lehetőségét. Jóllehet az éles viták után nagy többséggel elfogadott országgyűlési határozat az 1848–49-es szabadságharc végnapjaiban már nem érvényesülhetett a gyakorlatban, az abban szereplő szabályozás – valamint a zsidó emancipációról ugyancsak július 28-án elfogadott törvény – jól jelezte, hogy az 1849. évi román és szerb nemzetiségi egyeztetések nyomán Kossuth Lajos kormányzó-elnök és a magyar kormány fontosnak tartották a nemzetiségi jogok kodifikálását. Ezzel pedig kijelölték a kossuthi emigrációnak és az 1867. évi kiegyezés után Andrássy Gyula vezetésével létrejött magyar kormánynak a nemzetiségpolitikai feladatait.  

Bár a soknyelvű reformkori Magyarországon a nemzetiségi és nyelvi kérdésről a politikai és értelmiségi körökben folytatott viták mutatták a probléma súlyosságát, az 1848 nyarán a véres polgárháborús összecsapásokig fajuló konfliktus mégis sokakat ért váratlanul. A 19. század eleje óta a mélyben két ellentétes nemzetfelfogás feszült egymásnak. Az egyik, mely részben a forradalmi Franciaország példájára, illetve a natio Hungarica, azaz a rendi nemzet hagyományára és az egységes magyar politikai nemzet koncepciójára támaszkodott, azaz a nemzetet politikai entitásként kezelte. Ennek a felfogásnak a hívei úgy gondolták, hogy a nemzet létezésének „jogát” az általa birtokolt – részleges, vagy teljes – állami szuverenitásból, egyszerűbben szólva az önálló államiságból meríti.

Ez nem csupán azt jelentette, hogy saját államiság nélkül nincs nemzet, hanem egyúttal azt is, hogy a polgári átalakulás eredményeként a Magyarországon élő román, szerb, szász, szlovák és más nemzetiségű egyének a polgári magyar nemzet egyenjogú tagjaivá válnak, éppen úgy, ahogy a nemesek beszélt nyelvüktől, etnikai hovatartozásuktól függetlenül az egységes rendi nemzet, a natio Hungarica részét alkották. Horvátország ugyanakkor speciális státust élvezett, hiszen rendelkezett az önálló államiság hagyományával, a horvát rendek a natio Croatica részeként a Szent Korona országain belül politikai autonómiával bírtak. Ennek következtében az 1840-as években, illetve a Batthyány Lajos vezette felelős kormány megalakulása után a horvát követelések nem nyelvi, kulturális, vagy önkormányzati jogokra, hanem a horvát állam szuverenitás erősítésére, az önállósodásra vonatkoztak – és magyar részről teljesen más elbírálásban részesültek, Kossuth Lajos például 1842-ben akár Horvátország teljes függetlenségét is elfogadhatónak tekintette volna. 

A nemesség, mely II. József (1780–1790) nyelvrendeletének hatására a rendi diétákon harcot indított a magyar nyelvhasználat hivatali, kulturális és oktatási kiterjesztéséért. A politikai nacionalizmus jegyében igyekezett megdönteni a „halott nyelvvé” minősített latin uralmát. Ugyanez a szemléletmód jellemezte a reformkor több nagy államférfijának – pl. Wesselényi Miklósnak vagy Kossuth Lajosnak – az optimizmusát is, akik úgy gondolták, hogy ha a nép millióit „beemelik az alkotmány sáncai mögé”, a polgári egyenlőséget szolgáló jogkiterjesztéssel a nemzetiségi kérdésnek is élét veszik és a nem magyar polgárok önként válnak a magyar nemzet tagjaivá. A politikai nemzetfogalom ugyanakkor a nemzetiségi értelmiségi elitek gondolkodását is befolyásolta.  legalább oly mértékben, hogy a nyelvi, egyházi autonómiára, önkormányzatiságra irányuló követeléseiket a históriai jog révén is igyekeztek legitimálni. Ennek megfelelően az erdélyi románok II. Lipóthoz (1790–1792) intézett 1791. évi felirata, a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae a dákoromán elméletre hivatkozva kért jogokat az uralkodótól. 

A másik felfogás – mely jelentős részben Herder filozófiájára támaszkodott – ellentétes módon értelmezte állam és nemzet viszonyát, és az utóbbi létét az úgynevezett népszellemből (Volksgeist) származtatta. Ennek puszta léte jogot szolgáltat arra, hogy egy magát különállónak tekintő etnikum – nemzet – rendelkezzen saját sorsáról, és felépítse a fennmaradását biztosító – (ön)kormányzati és kulturális – intézményeket. Tekintettel arra, hogy a rendi államban a magyar öntudattal bíró nemesség hegemón hatalmi helyzetben volt, a nemzetiségek értelmiségi csoportjai a 19. század első évtizedeiben ezt az etnikai, nyelvi nemzetfelfogást karolták fel. Mindazonáltal a két koncepció képviselői között nem húzhatunk éles határvonalat: miként a román, szlovák, vagy szerb elit is igyekezett történelmi érvekkel megtámogatni követeléseit, ugyanígy a reformkori magyar politikusok többsége is akként vélekedett, hogy a „magyar nemzethez tartozásnak” nyelvi külsőségekben, illetve – a közoktatás bevezetése után – a történelmi, irodalmi műveltségben is meg kell mutatkoznia. 

A politikai és a nyelvi-etnikai nemzetfelfogás között húzódó mély szakadék a magyar rendek nyelvkérdésben aratott végső győzelme, az 1844. évi II. tc. elfogadása után vált nyilvánvalóvá. Miután a soknemzetiségű Magyarországon az állam hivatalos nyelve a „semleges” latin helyett a magyar lett, a nemzetiségi értelmiségi csoportok hasonló követeléseket fogalmaztak meg a hivatali, egyházi és oktatási (anya)nyelvhasználat terén. Bár Széchenyi 1842-es akadémiai beszédében figyelmeztetett arra, hogy a „túlzott eréllyel” véghezvitt nyelvi magyarosítás feszültséget gerjeszthet a társadalomban, többen csak a nyelvtörvények nyomán kirobbant magyarországi nyelvharcok nyomán ismerték fel ennek veszélyét. Mindazonáltal a magyar politikai elit és a szerb, szlovák, vagy román értelmiség eltérően értelmezték a kérdés „méltányos” megoldását. Jellemző módon a politikai nemzetben gondolkodó magyar elit az államnyelv kötelező iskolai oktatását is összeférhetőnek tartotta a nemzetiségek nyelvi, nelyvhasználati követeléseivel. Ugyanígy elfogadhatónak látta a hivatali állások betöltésénél azt az elvárást, hogy a pályázó ismerje a magyar nyelvet.

Ezzel szemben a nemzetiségi felfogást képviselő szerb, román, szlovák, stb. értelmiségi érdekcsoportok azt tekintették volna méltányos eljárásnak, ha anyanyelvük a magyarral egyenrangú módon jelenik meg a közigazgatásban és az oktatási rendszerben. Azt követelték például, hogy az állampolgárok ügyeiket szerb, román vagy szlovák nyelven is intézhessék, és egyúttal legyen lehetőségük anyanyelvükön folytatni tanulmányaikat, akár az egyetemeken is. Az anyanyelven oktató  iskolák rendszerének kiépítését, az éppen ezekben az évtizedekben kialakuló egységes román, szlovák, szerb irodalmi nyelv tanítását kiemelten fontos feladatnak tekintették. Sok szempontból tehát hasonló érveket alkalmaztak, mint a 18–19. század fordulóján munkálkodó magyar nyelvújítók. A román, szerb, szlovák és ruszin elit terveiben a magyar nyelvnek egyfajta „diplomáciai”, közvetítő szerepet szántak, és a közös, országos ügyek intézésében elismerték annak használatát.

A kétféle nemzetkoncepciót képviselő érdekcsoportok párbeszédét ugyanakkor már a reformkorban nehezítették a kölcsönös előítéletek: a magyar politikai elit hajlott arra, hogy a nemzetiségi mozgalmakat külső erők – elsősorban a pánszlávizmus eszméjének segítségével nyugat felé terjeszkedni kívánó Oroszország – aknamunkájával magyarázza, és államellenes törekvéseket tulajdonítson nekik. Ezt a dualizmuskori magyar közbeszédben állandósuló toposzt már Wesselényinél megtalálhatjuk –, a másik fél pedig azzal tüzelte híveit, hogy a magyar nyelv terjesztése mögött elnyomó, beolvasztó szándék áll. 

Miután az 1848-as „alkotmányos forradalom” diadalmaskodott Magyarországon és az áprilisi törvények felszámolták a rendi intézményrendszert, a magyar politikai elit és a felelős kormány hamar szembesült azzal, hogy a nemzetiségeket a liberális jogegyenlőség önmagában nem elégíti ki. Jóllehet a szerb, szlovák és román nemzeti gyűlések kezdetben szimpátiával fordultak Pest felé, hamar világossá tették plusz követeléseiket. A pozsonyi és kolozsvári országgyűlések egyaránt külön törvényben rögzítették Magyarország és Erdély unióját. Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés 1848. I. számú törvénye a magyar országgyűlés 1848. VII. számú törvényének szövegétől eltérve, kiemelte a jogegyenlőség elvét – „nemzet-, vallás-, és nyelvkülönbség nélkül”. Az erdélyi szász képviselők javaslatára az is bekerült, hogy az Unió „a Pragmatica Sanctióban szentesített birodalmi kapcsolatok épségben tartása mellett” jött létre. 1848 tavaszán a nemzetiségi mozgalmak is feljogosítva érezték magukat arra, hogy az „új Magyarországon” területi autonómiát igényeljenek: a Karlócán, Balázsfalván és Liptószentmiklóson tartott nemzeti gyűléseken deklarálták az általuk igényelt területek – etnikai szempontú kijelölésének igényét.

Érdemes itt megjegyezni, hogy az áprilisi törvények közül egy jogszabály sem foglalkozott a nemzetiségi kérdés orvoslásával, miközben Ausztriában a hónap végén elfogadott ún. Pillersdorf-féle alkotmány – igaz, csupán általánosságban és az elvek szintjén – már biztosította valamennyi „néptörzs” számára a nyelv és nemzetiség sérthetetlenségét. A magyar politikai elit viszont a nemzetiségi követelésekkel szemben a halogatás stratégiáját választotta: Kossuth például a szerb nemzeti gyűlés 16 pontjával Pozsonyban megjelenő küldöttséget a közös szabadságok kiterjesztésének ígéretével igyekezett – sikertelenül – leszerelni.

Az 1848-as év során születő újabb tervezetek sora, majd a decemberben megszavazott alaptörvény az osztrák tartományokra nézve már a különböző nyelvek egyenjogúságát is kimondta az oktatásban, a közigazgatásban és a közéletben, mi több, az új alkotmány annak felügyeletére egy bíróságot is fel kívánt állítani. Ezek a kecsegtető ígéretek – melyeket 1849 márciusában, a császári haderő sikerei következtében javarészt visszavontak – arra sarkallták a nemzetiségeket, hogy a Batthyány-kormány helyett inkább az uralkodóval tárgyaljanak, és jövőjüket egy föderalizált birodalmon belül képzeljék el. Részben ezzel magyarázható, hogy miközben 1848 őszén Bécs és a felelős magyar kormány szembenállása fegyveres konfliktussá fajult, az ország nemzetiségi tömbterületein – sok esetben az udvari körök és a császári katonai parancsnokok hathatós támogatásával – polgárháborús állapotok alakultak ki. 

1849 tavaszán ugyanakkor a nemzetiségeket több körülmény arra sarkallta, hogy ismét tárgyalásokba bocsátkozzanak a magyar vezetéssel. Egyfelől az olmützi oktrojált alkotmánnyal Bécs világossá tette, hogy a rend helyreállítása után minimális mértékben akarja érvényesíteni a liberális elveket – az új alaptörvény egy centralizált birodalmat hozott létre, ahol a legfőbb törvényhozói jogokat lényegében az uralkodó gyakorolta –, másfelől pedig a magyar honvédseregek katonai sikerei után reális lehetőségként tűnt fel a szabadságharc győzelme. A nemzetiségi és magyar politikusok megbékélését sürgette az Adam Czartoryski herceg vezette párizsi lengyel emigráció is; Teleki László franciaországi követ a hercegen keresztül kapcsolatba lépett a szerb, román, cseh emigránsokkal, és 1849 májusában Kossuthhoz intézett leveleiben már azt javasolta, hogy „adjatok nekik mindent, amit lehet”, illetőleg hangsúlyozta, hogy „…nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni.” 

A fenti Teleki-idézet jól jelzi, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot április 14-én Debrecenben elfogadó országgyűlést a május 2-án megalakuló Szemere-kormányt a változtatások hangulata jellemezte: a tervezett új alkotmánnyal és a dunai népek konföderációjára vonatkozó külpolitikai elképzelésekkel alapvetően tabula rasát kívántak teremteni Magyarországon. Fontos azonban kiemelni, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot ellenző, változatlanul Béccsel egyezkedni kívánó békepártiak és a Szemere-kormány mögött állók ellentéte, az államforma eldöntetlen kérdése, az államfői hatáskör körüli bizonytalanságok, Kossuth és Szemere konfliktusa, illetve a kormányzó elnök és a honvéd tisztikar – különösen Görgei Artúr köre – közti feszültség a cári intervenció nélkül is súlyos belpolitikai bonyodalmakkal jártak. Az egyetértés hiánya a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó koncepciókban is megmutatkozott: miközben Teleki László engedékenységet sürgetett, és a déli országrész nagy részét pacifikáló Perczel Mór 1849 májusában ígéretet is tett a szerbeknek a területi autonómiára, Kossuth Lajos mereven elzárkózott az integritás megbontása elől, és hevesen tiltakozott az ellen, hogy a nemzetiségeket „nemzetként” ismerjék el. A kormányzó elnökhöz hasonló felfogást képviselt a Szemere-kormány is, amely június elején az egységes és oszthatatlan magyar államon belül akarta – alapvetően nyelvi – partikuláris jogokban részesíteni a nemzetiségeket, és az államnyelv használata terén a reformkori elképzelésekhez ragaszkodott. 

A magyar vezetés magatartása ugyanakkor 1849 nyarán, a túlerőbe kerülő orosz és osztrák csapatok sikereinek hatására enyhülni látszott: érthető módon a nemzetiségeknek tett engedmények – annak reményében, hogy a honvédseregek ellen harcoló szerb és román erőket sikerül megnyerni a szabadságharc ügyének – „kisebb rosszként” tűntek fel a totális vereség alternatívájával szemben. E szövetségkeresés eredményeként Kossuth Lajos július 14-én „megbékélési tervezetet” írt alá a román emigráció képviselőivel – Nicolae Bălcescuval és Cezar Bolliackal –, melyben a magyar fél – a honvéderőket támogató román légió felállításáért cserében – ígéretet tett arra, hogy a megyéket a többségi lakosság nyelvén igazgatják majd; a szerződés értelmében a román nyelvhasználat lehetőségét a vármegyék közötti érintkezésre, az állami oktatásra, sőt, a nemzetőrségre is kiterjesztették.

A „megbékélési tervezet” tehát egyfajta köztes megoldást jelentett az eredeti magyar és román követelésekhez képest – hiszen területi önkormányzatiságot nem, de bizonyos fokú vármegyei politikai autonómiát kilátásba helyezett –, amelyet a két héttel később elfogadott nemzetiségi törvény általános érvényre emelt – valamennyi etnikumra kiterjesztett – Magyarországon. A politikai nemzetkoncepció beágyazottságát ugyanakkor jól mutatja, hogy Szemere Bertalan a szegedi országgyűlés előtt jobbnak látta eltitkolni a román–magyar egyezmény megkötését, sőt a nemzetiségi törvénytervezet nyilvános tárgyalását megelőzően zárt ajtók mögött kellett győzködnie kormányának ingadozó tagjait ennek a jogszabálynak a szükségességéről.

Szemere Bertalan az országgyűlés július 21-én első szegedi ülésén a nemzetiségek ügyéről beszélt, így készítve elő azt az „országos határozatot”, amely majd a történelemben azt bizonyítja, hogy a magyar nemzet „megérdemli a szabadságot, mert tudott lenni igazságos más nemzetek iránt, amelyeknek földet adott saját földéből, jogokat saját vérén szerzett s öldököltetése után is elég nagylelkű volt testvéri kézzel a béke olajágát nyújtani." A miniszterelnök, amint arról Kossuthot levélben tájékoztatta, a július 25-én elrendelt zárt tanácskozáson kétféle javaslatot terjesztett az országgyűlés elé: „Én csináltam kettős javaslatot, egyik 4 pontból álló, melyben a nemzetgyűlés általánosan nyilatkozván, az ügyet utalja a kormányhoz; a másik 16 pontból álló, melyben nem a román, rác, hanem minden más ajkú népiségek nyelvi viszonya megállapíttatik.” Megdöbbenve tapasztalta, hogy a képviselők nagy része nem értett egyet a javaslatokkal. Július 27-én Nyáry Pálnak a tervezet ellen irányuló hozzászólása nyomán éles vita alakult ki a Szemere-féle javaslatokról, s emiatt a miniszterelnök a következő napon sem lehetett biztos a nemzetiségi határozat országgyűlési elfogadásáról.

Végül – ahogy azt Miskolczy Ambrus Szemere szerepéről készült tanulmányában hangsúlyozta – meggyőzőnek bizonyult a forradalom alapeszméire való miniszterelnöki hivatkozás, amely szerint az államforma korszerűsítése, a polgárok egyéni jogegyenlőségének biztosítása után a népiségek kifejlődésének, azaz a magyarországi nemzetiségek jogainak biztosítására is szükség volt ahhoz, hogy a magyar forradalom által vállalt szabadságeszmék teljes körűen érvényesülhessenek. A nemzetiségi határozat elfogadásában az európai viszonyokra utalva azt hangsúlyozta, hogy a nemzetiségi kérdés törvényi rendezésével Magyarország példát mutathat Európa többi soknemzetiségű államának: „Én tehát azt tartom, a nemzetgyűlésnek nyilatkoznia kell. Hadd lássák a népfajok, hogy mi nem akarjuk azon osztrák politicát követni, mely minden népeket egymás ellen ingerelvén, elnyomott. Hadd lássa Európa, hogy azon magyar nép, mely földét megosztá a többiekkel, mely a szabadságharcot maga vívja főképpen, mely évek óta maga küzd, valamennyi néptársai jólétéért, hadd lássa Európa, hogy mi magunk vívunk. Hadd lássa a világ, hogy mi a legújabb forradalmak életjeleit jól ismerjük, hogy míg a régi forradalmak csak a szabadságharcot kívánták és nyerték meg, mi értjük az új történet új forradalmát, és hogy mi nemcsak a szabadságot adjuk meg a polgároknak, de megadjuk a népeknek saját nemzetiségűket is. Mi, kik e földet meghódítók, kik nevet adnak a társadalomnak, kik min den században új harcot kezdénk a szabadságért, mi minden népet testvérünknek tekintünk, e szó él szívünkben, nem csak ajkunkon van. Ezen elvekből kiindulva, melyek a magyar politicát a régi előítéletekből kiemelik s a nemzetiségeket nem ellen-, hanem összhangú tételek gyanánt tekintik, van szerencsém egy javaslatot előadni..."

Szemerét azonban az országgyűlés jobb- és baloldali csoportjai is támadták. Egyesek a szabadságharc kritikus napjaiban is ragaszkodtak a formához, és követelték a törvényjavaslat kinyomtatását. A baloldaliak viszont a közvélemény tájékoztatásának elmaradásáért bírálták a kormányt és a nemzetiségi ügyeknél előbbre valónak tartották a hűbériségi viszonyok eltörlését. A szenvedélyes viták nyomán mégis Szemere javaslatának támogatói kerültek többségbe és a korabeli kormánylap tudósítása szerint a képviselők nagy többsége, mintegy 90 százaléka elfogadta a nemzetiségi határozatot, amelyet Kossuth és Szemere által aláírt formában kinyomtattak és közzétettek, így – bár formailag nem mindenben felelt meg az eljárás a törvényhozás formai kellékeinek – a szegedi országgyűlés határozatát jogosan nevezhetjük nemzetiségi törvénynek.

A 17 cikkelyből álló jogszabály nem biztosított ugyan területi autonómiát a magyarországi nemzetiségeknek, de elismerte jogukat népiségük, azaz nemzetiségük szabad fejlődésre, s kiterjedt nyelvi jogokat biztosított számukra a községi, törvényhatósági életben. A 3. cikkely szerint “A községi tanácskozásokban mindenki akár magyar, akár anyanyelvén szólhat, a jegyzőkönyv pedig a községben divatozó nyelvek közül azon nyelven fog vezettetni, mely szabad választás szerint megállapíttatik. A vármegyék, szabad királyi városok esetében pedig “mindenféle ülések tanácskozásaiban mindaz, ki szólásra feljogosítva van, véleményét és szavát akár magyar, akár anyanyelvén előadhatja. Mely törvényhatóságban valamely népfaj az összes lakosság számának felét túlhaladja, ott a jegyzőkönyv, ha kívántatik, annak nyelvén is szerkesztendő. De a levelezések a nemzetgyűléssel, kormánnyal és minden más törvényhatóságokkal mindig magyarul vezetendők.” Mi több a községek nemzetőrségében szintén a község választott nyelvét használhatták vezényleti nyelvként. Az elemi iskolákban „tanítási nyelvül mindig a községi vagy illetőleg az egyházi nyelv fog használtatni.” A polgárok folyamodványaikat bármely hivatalhoz anyanyelvükön benyújthatták.

Mindezen jogok biztosításával Hermann Róbert megállapítása szerint „a magyar kormány elfogadta az országban élő nemzetiségek azon igényét, hogy ne csupán kulturális és vallási, de politikai közösségként is létezzenek.” Ráadásul a törvény 16. cikkelye a kormány feladatává tette, hogy vizsgálja meg a románok és szerbek további „jogszerű kívánatainak” kielégítését, sérelmeik orvoslását. A 17. cikkely pedig megteremtette a lehetőségét a magyarokkal szemben harcolók számára az amnesztiát: „A kormány felhatalmaztatik mindazoknak, kik az általa kitűzendő idő alatt fegyvereiket letévén, megtérnek és a függetlenségi esküt leteszik, a nemzet nevében megbocsátani.”

 Mint ismeretes, ugyanezen a napon, július 28-án a jelenlévő képviselők a miniszterelnök indítványára egyhangúan elfogadták a zsidó állampolgárok egyenjogúsításáról, emancipációjáról szóló törvényt is.

Tekintve, hogy a törvény elfogadása után két héttel az Aradon gyülekező magyar vezetésnek már a kapituláció részleteiről kellett döntést hoznia, az 1849. évi nemzetiségi törvény nem válthatta be a reményeket, sem a „megbékéléssel”, sem a hadiszerencse megfordításával kapcsolatban. Miként Pulszky Ferenc szállóigévé vált mondatában megállapította, a nemzetiségek végül ugyanazt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül, ez azonban Magyarország „népfajait” nem akadályozta meg abban, hogy a neoabszolutista kísérlet bukása után ismét egymással szemben próbálják meg ambícióikat megvalósítani. Miután 1867-ben az ország integritása és stabilitása a magyar politikai elit és az uralkodó – és Ausztria – kompromisszuma nyomán állt helyre, az erőfölényt élvező pesti kormány erkölcsi felelősségének érezte, hogy – Eötvös József kultuszminiszter vezetésével – törvényt alkosson a nemzetiségek egyenjogúságáról.  Az 1868. évi XLIV. tc. Deák Ferenc által megfogalmazott preambuluma azonban továbbra is ragaszkodott a politikai nemzet – „az oszthatatlan egységes magyar nemzet” – fogalmához.