Szerző: Tarján Tamás

1849. március 22-én vívták az osztrák és szárd-piemonti csapatok a novarai ütközetet, melyet a Habsburg szolgálatban álló Radetzky tábornagy nyert meg, sikeresen gátolva ezzel az olasz egyesítési ambíciókat.

Az 1848-as itáliai forradalmak az ún. Risorgimento, vagyis újjászerveződés jelszavával robbantak ki, célul az abszolutisztikus államok megdöntését és a félsziget egyesítését tűzve ki. A Risorgimento híveinek legfőbb ellensége a félsziget északkeleti felét megszállva tartó Osztrák Császárság volt, amely dinasztikus kapcsolatai és katonai ereje révén számos forradalmi kísérletet (pl. Milánóban, Velencében a köztársaság kikiáltása) meghiúsított, és úgy általában, az osztrákok az olaszok szemében betolakodók voltak Itália földjén. Annak ellenére, hogy a forradalmak fő szervezői köztársaságpártiak voltak (pl. Mazzini és Garibaldi), a mozgalom élére végül a legerősebb itáliai monarchia, a Szárd-Piemonti Királyság és Károly Albert király állt.

1848 júliusában a piemontiak egyszer megkísérelték már Észak-Itália egyesítését, de Custozzánál olyan katasztrofális vereséget szenvedtek, hogy fegyverszünetet kellett kötniük. Ezt hét hónap után felrúgva indította el Károly Albert második hadjáratát, az osztrák seregek élén azonban ezúttal is a 83 esztendős Radetzky tábornagy állt, aki Novaránál ismételten megverte a létszámfölényben lévő, de szervezetlenebb piemonti hadsereget. A győzelem után Radetzky számára megnyílt az út Piemont fővárosa, Torino felé, ráadásul Károly Albert lemondott fia, II. Viktor Emánuel javára. A császári hadvezér mégis elfogadta a tűzszüneti kérelmet, mert nem akart sem egy itáliai felkelést, sem egy francia intervenciót megkockáztatni.

A novarai győzelem jelentősen meggyengítette Itália legjelentősebb államát, és tanulságul adta az olaszoknak, hogy külső segítség nélkül nem tudják egyesíteni a félszigetet. Radetzkynek köszönhetően az Osztrák Császárság még több mint másfél évtizedig megtarthatta Velencétől egykor szerzett területeit, de 1849 tavaszán azért is jelentős volt a novarai siker, mert I. Ferenc Józsefnek (ur. 1848–1916) nem kellett szétapróznia erőit az olasz és a magyar hadszíntereken, igaz, a szabadságharc leverésére ez a segítség kevésnek bizonyult.