Garibaldi vörösingesei partra szállnak Marsalánál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Letörött a bécsi torony gombja, / Ihatnék a Garibaldi lova. /
Szaladj, kislány, hozzál neki vizet, / Garibaldi a csatába siet.”
(Részlet egy korabeli Kossuth-nótából)

1860. május 11-én szállt partra a szicíliai Marsalánál Giuseppe Garibaldi ezer vörösinges katonájával, amely expedíció eredményeként néhány hónapon belül összeomlott a Bourbonok Nápoly-Szicíliai Királysága, és Olaszország egyesítése karnyújtásnyira került.

Az olasz egység megteremtésére törekvő Szárd-Piemonti Királyság – Franciaország pártfogásával – 1859 tavaszán hadat üzent az Észak-Itáliát befolyása alatt tartó Habsburg Birodalomnak. A háború III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) támogatásának köszönhetően gyors sikereket hozott II. Viktor Emánuel (1849-1878) országának, Párizsban azonban néhány hónap múltán úgy ítélték meg, hogy a súlyos véráldozatokat követelő és előreláthatólag kockázatos hadműveleteket tartogató háború már nem kecsegtet kellő haszonnal a császárság számára, így Villafrancában – szövetségese megkérdezése nélkül – Franciaország fegyverszünetet kötött Ausztriával. Ennek eredményeként 1859 novemberében – Zürichben – Piemont békére kényszerült, amely váratlan fordulat – annak fényében, hogy Camillo Benso di Cavour miniszterelnök és II. Viktor Emánuel Nizzáról és Savoyáról is lemondott III. Napóleon támogatása fejében – elégedetlenséggel töltötte el a Risorgimento híveit – így Garibaldit is –, és önálló akciókra sarkallta őket.

Ezek a szervezkedések egy ponton túl összeütközésbe kerültek Cavour elképzeléseivel, ugyanis a miniszterelnök – reálpolitikusként – a nagyhatalmak támogatásával, vagy azok semlegessége mellett vélte megvalósíthatónak Olaszország egyesítését, a szabadságharcosok azonban keveset törődtek a diplomácia fortélyaival. A kormányfő látta, hogy a harc eredményes folytatásához Piemontnak casus bellire lenne szüksége az itáliai államokkal szemben, ám a hadüzenetre 1859–60 fordulóján nem kínálkozott megfelelő alkalom. Cavour és Garibaldi számára a „közös nevező” végül egy felkelés kirobbantása lett, amihez – történelméből is eredően – Szicília jelentette a legkedvezőbb terepet. 1860 áprilisában zavargások kezdődtek a szigeten, melyeket II. Ferenc nápolyi-szicíliai király (ur. 1859-1861) katonái ugyan gyorsan vérbe fojtottak, ám a harcok így is kedvező előjelnek számítottak, ráadásul időközben Nagy-Britannia csendes támogatásáról biztosította a piemonti kormányt. Mindennek eredményeként II. Viktor Emánuel és Cavour áldását adta Garibaldi terveire, és a vörösingesek két hajója – a Piemonte és a Lombardo – 1860. május 5-én, Genova közelében kifutott a tengerre. A szabadságharcosok hat nappal később, Marsalánál érték el Szicíliát, és – brit hadihajók segítő manővereinek köszönhetően – sikeres partraszállást hajtottak végre. Garibaldi mintegy ezer katonájával – I Mille – készült szembeszállni a Nápoly-Szicíliai Királyság haderejével, akiknek soraiban négy magyar légiós – Türr István, Goldberg Antal, Tüköry Lajos és Lajoski Vencel – is küzdött az olasz egységért.

A Marsalánál partra szálló maroknyi sereg ugyan a sziget lakosságától is jelentős támogatást kapott, ám a hadjárat sikere a brit diplomácia és flotta nélkül elképzelhetetlen lett volna. London hadihajóinak fenyegető manőverein túl komoly összegekkel is segítette Garibaldi harcát, melyek rendszerint a vörösingesek ellen vonuló nápolyi-szicíliai tábornokok és tisztek zsebében „fejtették ki hatásukat.” Mindezzel természetesen nem akarjuk elvitatni a felkelők érdemeit: vitézségükről többek között a túlerővel szemben kivívott calatafimi (1860. május 15.) és milazzói (1860. július 17-24.) diadal is híven tanúskodott, a május 28-án elfoglalt Palermo várában azonban a Bourbonok 16 000 katonája állomásozott, akik – a vélhetően megvesztegetett – Fernando Lanza parancsnok kapitulációja nélkül minden bizonnyal visszaverték volna Garibaldi támadását.

A sziget két hónapon belül döntő részben a vörösingesek uralma alá került, a „dicsőséges hadjáratot” azonban több konfliktus is beárnyékolta. Ezek közül az első a szabadságharcosok és az őket támogató szicíliai parasztok között robbant ki, és abból származott, hogy a Garibaldi mellé szegődő nincstelenek életkörülményeik azonnali javulását – például földosztást – várták az impériumváltástól. Az alsóbb rétegek türelmetlensége néhány hónap múltán zavargásokhoz vezetett, melyeket – például Bronte mellett – a piemonti vörösingesek kíméletlenül elfojtottak. Ezzel egy időben Garibaldi távlati tervei az óvatosságra törekvő Cavourt is tiltakozásra késztették, a miniszterelnök ugyanis attól tartott, hogy a dél-itáliai partraszállásra készülő vörösingesek közbeavatkozásra sarkallják a nagyhatalmakat; ezenkívül Torinóban amiatt is aggódtak, hogy a villámgyors sikerek a republikánus hangadók túlsúlyához vezetnek majd a vörösingesek körében. A miniszterelnök ezen okokból kifolyólag többször is megtiltotta a magát szicíliai diktátorrá nyilvánító hadvezérnek, hogy átkeljen a Messinai-szoroson, Garibaldi azonban semmibe vette Cavour utasítását – sőt, a kormány küldöttjét, Giuseppe La Farinát száműzte a szigetről –, és augusztus 19-én átdobott egy osztagot Kalábriába, mely véres harcok árán hamarosan elfoglalta a félszigetet.

A szárazföldre való átkelés végül nem igazolta a piemonti miniszterelnök félelmeit, a nagyhatalmak ugyanis tétlenül szemlélték, ahogy II. Ferenc „maradék” országa is a vörösingesek kezére kerül. A Bourbon uralkodó alkotmányozással igyekezett megmenteni hatalmát, ám demoralizálódó hadserege heteken belül szétforgácsolódott, így Garibaldi szeptember 7-én különösebb erőfeszítés nélkül – vonattal érkezve – Nápolyt is hatalmába kerítette. Időközben – a Pápai Állam területének jelentős részét megszállva – északról II. Viktor Emánuel csapatai is bevonultak a Nápolyi Királyság területére, és a felkelőkkel egyesülve október elején, a Volturno folyó mellett vívott ütközetben döntő vereséget mértek II. Ferencre.

A fiatal király a megerősített Gaetába vonult vissza, ahol többszöri felszólítás ellenére is megtagadta a lemondást, a történelem azonban túllépett személyén. Október 21-én a korábbi Nápoly-Szicíliai Királyság népszavazással csatlakozott Piemonthoz, mely így már a velencei „várnégyszöget” és Róma környékét kivéve az egész Itáliai-félszigetet magába foglalta. Garibaldi és II. Viktor Emánuel híres teanói találkozóján (1860. október 26.) tehát a vörösingesek vezére joggal titulálta urát „Olaszország királyának”, mely elnevezés 1861 márciusától hivatalossá is vált.

A marsalai partraszállás és a „vörösingesek” küzdelme az olasz és – a hadműveletekben részt vevő emigránsok révén – a magyar történelemben egyaránt dicsőséges hadjáratként maradt meg; láthattuk, hogy e harcot a valóságban számtalan konfliktus és ellentét árnyalta, ennek ellenére Garibaldi és katonáinak hősiessége kétségkívül döntő szerepet játszott a Risorgimento művének beteljesítésében.