2018. április 20.

1865. április 16. | Megjelenik Deák Ferenc Húsvéti cikke a Pesti Naplóban

Szerző: Tarján M. Tamás

1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban Deák Ferenc húsvéti cikke, mely hivatalosan is új fejezetet nyitott a kiegyezést megelőző tárgyalásokban. Jóllehet, Deák írása – a közvélekedéssel ellentétben – tartalmában nem jelentett újdonságot Ferenc József császár (ur. 1848-1916) és a hazai liberális politikai elit alkudozásaiban, a húsvéti cikk minden addiginál világosabban deklarálta a magyar fél kiegyezési szándékát, és jelentős szerepet játszott az 1867/XII. tc. megalkotását eredményező folyamat felgyorsulásában.

Ferenc József a Habsburg Birodalmat megrázó forradalmak és a magyar szabadságharc leverése után fokozatosan – az 1851. évi szilveszteri pátensig bezárólag – eltörölte az 1848–49 során hozott alkotmányos intézkedéseket, és a központosított „új Ausztria” kormányzását abszolutisztikus módon, a bürokráciára és a titkosrendőrségre támaszkodva szervezte meg. Az új rendszerben – az ún. jogeljátszás elméletére (Verwirkungstheorie) hivatkozva – Magyarország részleges különállása is megszűnt, felszámolták a hagyományos közigazgatást, ugyanakkor Alexander Bach és a rendőri szervekért felelős Johann Kempen irányítása alatt számos, a ’48-as követeléseknek is megfelelő reformot valósítottak meg: hazánkban is érvénybe lépett az osztrák polgári törvénykönyv, kiterjesztették a hivatalviselés jogát és a jobbágyság felszabadítása is befejeződött. A Bach-korszak tehát a közvélekedéssel ellentétben sokkal inkább forradalmi változásokat eredményezett, mintsem restaurálta volna a korábbi viszonyokat, a túlméretezett bürokratikus rendszer és a politikai nyilvánosságot megfojtó titkosrendőrség azonban mind az osztrák tartományok, mind Magyarország tekintetében súlyos költségeket rótt az „új Ausztriára.” Ferenc József birodalmának nehézségeit az 1850-es évek közepén az elhibázott külpolitika is fokozta: a császár a krími háború (1853-56) idején tanúsított hideg magatartása miatt elveszítette a szabadságharc leverésében segédkező Oroszország bizalmát, és ezzel egy időben a nyugati nagyhatalmak közösségében is elszigetelődött. A neoabszolutizmus kudarcát az 1859 nyarán, Piemonttól elszenvedett háborús vereség tette nyilvánvalóvá, amely konfliktusban a leendő olasz állam magvát képező királyság III. Napóleon (ur. 1852-1870) francia császár segítségével hódította el Lombardiát a Habsburg Birodalomtól.

A III. Napóleonnal kötött villafrancai fegyverszünet után az államadósság, a további területi veszteségek és az esetleges forradalmi megmozdulások képében tornyosuló veszély elől Ferenc József a politikai rendszer átalakításában keresett menedéket. Alexander Bach menesztése után az uralkodó bátortalan lépésekkel az udvarhű konzervatívok által javasolt irányban indult el, akik között – pl. Dessewffy Emil, Szécsen Antal, Jósika Samu révén – a magyar arisztokraták jelentős befolyással rendelkeztek. Az 1859–60 során elkészülő konzervatív tervezetek Ausztria alkotmányos és föderatív átalakítását, illetőleg Magyarország megbékítését szorgalmazták, az 1860 őszén kiadott októberi diploma azonban – Ferenc József szándékaihoz híven – csupán a lehető legszükségesebb változtatásokra szorítkozott. Az osztrák tartományokban bevezetett, gondosan korlátozott választójog, a szűkre szabott tartományi autonómia, vagy a valódi befolyásoló erővel nem rendelkező központi törvényhozás, a Reichsrat sokkal inkább látszatában, mintsem tartalmában valósította meg az alkotmányosságot, jóllehet, az uralkodó elsődleges célja nem is az átalakulás, hanem a fojtogató államadósság kezelése és a hitelezők bizalmának visszaszerzése volt. Az októberi diploma kapcsán fontos kiemelni, hogy számos tekintetben a dualista szemléletet tükrözte, hiszen a rendelet értelmében – az osztrák tartományoktól eltérő módon – Magyarországon visszaállították a hagyományos közigazgatást, és a megyék 1861 januárjában utasítást kaptak az áprilisban összehívandó országgyűlés előkészítésére, mely elsősorban arról volt hivatott dönteni, hogy hazánk kiket delegál az összbirodalmi törvényhozásba.

Ferenc József abban bízott, hogy az októberi diploma kiadásával teljesül a birodalom stabilitásának egyik legfőbb feltétele, és megbékítheti Magyarországot, várakozását azonban hamarosan csalódás követte. A hazai közvélemény döntő többsége ugyanis 1860 őszén abban reménykedett, hogy az egyesülő Olaszország és Ausztria konfliktusa a következő tavasszal újabb háborúvá érik, mely a magyarok számára is elhozza egy újabb fegyveres felkelés és a teljes függetlenség esélyét. De Ferenc Józsefnek az 1860 decemberében audienciára érkező Deák Ferencben is csalódnia kellett, aki világossá tette előtte, hogy a megbéküléshez újabb engedmények szükségesek. A keserű tapasztalatok hatására az uralkodó mindinkább a centralisták felé tájékozódott: szimpátiaváltását már előrevetítette Anton Schmerling államminiszteri kinevezése 1860 decemberében, majd a fordulatot az 1861-es februári pátens tette nyilvánvalóvá. Ferenc József – az újabb kedvezmények helyett – úgy határozott, hogy Schmerlingre támaszkodva az összbirodalom és az „osztrák politikai nemzet” programját valósítja meg; megtehette, mert – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország mérséklő beavatkozásának köszönhetően – az olasz háború fenyegetése elhárult, a centralizmust támogató osztrák nagytőke pedig megnyugodott az alkotmányos reformok miatt, így Ausztria konszolidációjában a magyarok kibékítésére már nem volt szükség. Magyarország súlyvesztését kiválóan megmutatja az a tény, hogy miután az 1861. évi országgyűlés ellenszegült az uralkodói akaratnak, és megtagadta a képviselők delegálását a Reichsratba, Ferenc József – katonai erővel is fenyegetőzve – augusztus 22-én feloszlatta az országgyűlést, majd bevezette a provizóriumot.

Miután a fegyveres felkelés – Olaszországhoz kapcsolt – reménye 1861 tavaszán végleg szertefoszlott Magyarországon, a közvélemény és a politizáló elit döntő többsége Deák Ferenc köré tömörült, aki az országgyűlési feliratokban és egyéni nyilatkozataiban a „’48-as alap” – az áprilisi törvényekkel kivívott szuverenitás – rendíthetetlen híveként nyilatkozott meg. Deák e reménytelen helyzetben nem csak a radikálisabb – az emigrációból hazatérő Teleki László, majd Tisza Kálmán által vezetett – Határozati Pártot, de a februári pátenst ugyancsak elutasító konzervatívok egy részét – pl. Sennyey Pált, Apponyi Györgyöt – is megnyerte, ami részben a ’48-as alap tág értelmezési lehetőségének, de részben politikusi kvalitásainak volt köszönhető. Az 1861. évi országgyűlés után passzív ellenállásba visszavonuló Deák ugyanakkor csak részben képviselte azt a politikai attitűdöt, melynek 1861–65 között szimbólumává vált. Az Angol Királynő Szállóban élő államférfi és híveinek szűk köre – többek között Eötvös József, Trefort Ágoston, Csengery Antal, Lónyay Menyhért, Szalay László – felmérte a kompromisszum pillanatnyi lehetetlenségét, ugyanakkor bízott abban, hogy a centralisták oldalára billenő mérleg idővel visszaáll, és esély nyílik a kiegyezésre. Deák ugyanakkor azt is felmérte, hogy az erőviszonyok nem teszik lehetővé, hogy az 1861-es feliratok szellemiségét eredményesen képviselje, melyek Magyarország történelmi különállását és a perszonáluniós kapcsolat kizárólagosságát hangsúlyozták. A „haza bölcsének” zsenialitása abban nyilvánult meg, hogy 1861-es érveit – elsősorban a pragmatica sanctio közjogi alapszerződésként történő értelmezését – kiválóan tudta alkalmazni akkor is, amikor a közös ügyek szükségessége és az összetartozás mellett érvelt. A deáki nézőpont változását kiválóan tükrözte a politikus 1864-ben írt, Adalék a magyar közjoghoz című munkája, de Bécs Deák Ferenc kiegyezési hajlandóságáról Augusz Antal bárón keresztül is meggyőződhetett, aki az uralkodó utasítására 1865 áprilisáig többször is az Angol Királynő Szállóba látogatott. A húsvéti cikk tartalmi újdonságát azért lehet kétségbe vonni, mert Deák nevezetes gondolatai már az Adalékban és Augusz jelentéseiben is megjelentek.

A Pesti Naplóban névtelenül publikált – és az inkognitó fenntartása érdekében Salamon Ferenc által lejegyzett – húsvéti cikk apropója egy Schmerling-párti osztrák lap, a Botschafter egyik írása volt, mely a centralizáció mellett felsorakoztatott érvek között a magyarság „elkülönző vágyát” is megnevezte. Schmerling rendszere ekkor már a kimúlás küszöbén állt: az évek során az osztrák polgárság is kiábrándult abból a látszatalkotmányosságból, amit a Reichsratban kínáltak számára, az átgondolatlan nagynémet politika súlyos diplomáciai fiaskókat idézett elő, és az államadósság újfent destabilizáló fenyegetésként jelent meg. Deák pontosan felmérte az államminiszter szorongatott helyzetét, ezért húsvéti cikkében a magyar fél kompromisszumkészségét és az összbirodalmi érdekek prioritását emelte ki, miközben azt is hangsúlyozta, hogy Magyarország a beolvasztást továbbra is elfogadhatatlan opciónak tartja. A húsvéti cikk így kettős politikai sikert jelentett, hiszen mindkét fél igényeit kielégítette: a magyar közvélemény elégedetten nyugtázta, hogy Deák ismételten megvédte a ’48-as alap és a függetlenség eszményét, az osztrák uralkodó körök pedig érzékelték azt a hangsúlyváltást, ami – immáron nyilvánosan is – az 1861-es állásponthoz képest végbement. Ennek eredményeként a kiegyezési tárgyalások új lendületet nyertek: Ferenc József 1865 júniusában menesztette Schmerlinget, és Richard Belcredit helyezte az államminiszteri pozícióba, decemberben pedig ismét összeült a magyar országgyűlés, mely már a kiegyezést volt hivatott törvényi formába önteni. Ezt azért fontos kiemelni, mert az 1867. évi kompromisszum és az 1867/XII. tc. kialakításában – a közvélekedéssel ellentétben – nem az 1866-os osztrák-porosz háború és Königgrätz adta meg a „végső lökést”; a német egyesítésért folyó versengésben elszenvedett újabb csapást Deák az addig elért eredmények biztosítására használta fel.