Habsburg István nádor halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„A kép, melyet itt adunk, 18-19 év előtt a legnépszerűbb volt a hazában. A palotától a kunyhóig, a díszteremtől a falusi csapszékig, ivóházig, mindenütt ott függött; mindenütt szerették s tisztelték. Azután keményen ítélték meg, letépték, a lomtárba került, elfelejtették. Most, a koporsó mindent kibékítő tekintete előtt háttérbe vonulnak a keményebb indulatok…”
(Részlet a Vasárnapi Újság nekrológjából)

1867. február 19-én hunyt el Habsburg István főherceg, Magyarország utolsó nádora, aki 1847–48 között töltötte be a királyhelyettesi tisztséget

Az államalapító Szent István (ur. 1000-1038) után elnevezett főherceg 1817-ben, Budán született. Édesapja a „legmagyarabb Habsburg”, József nádor volt, aki több mint fél évszázadon át kormányozta Magyarországot. Kevéssé ismert, de a gyermek nem egyedül, hanem ikertestvérével, Hermina Amália Mária főhercegnővel együtt jött a világra, aki később a prágai Theresianum apátnőjeként élte le rövid életét. István apja híres alcsúti birtokán nevelkedett, ahol nem csak a Habsburg Birodalom tartományainak kormányzásához szükséges ismereteket sajátította el, de komoly érdeklődést mutatott a természettudományok iránt is. István főherceg közszereplése az 1838. évi nagy pesti árvíz idején kezdődött meg, ekkor ugyanis a mentési munkálatokból és a károsultak segélyezéséből egyaránt derekasan kivette a részét.

Tekintve, hogy József nádor emberemlékezet óta a legnépszerűbb Habsburg volt Magyarországon, és 1838-tól István is egyre jobban beilleszkedett a reformkori magyar közéletbe, Bécs joggal tarthatott attól, hogy a főhercegek valamilyen módon a Szent Korona megszerzésére törekszenek. Sokan ezzel magyarázzák, hogy 1839-ben V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) – helyesebben az őt irányító kamarilla – váratlanul kiszakította a főherceget magyar környezetéből, és ötévnyi tanulás után csehországi helytartónak nevezte őt ki. István 1847-ig, tehát három éven át képviselte az udvar érdekeit Prágában, miután pedig édesapja elhunyt, a magyar rendek kérésére előbb helytartóként, majd 1847 novemberétől nádorként Magyarországot irányította

Az új királyhelyettes prágai tevékenysége kifejezetten biztató volt, ugyanis István ez idő alatt többször is tanúbizonyságot tett liberális világnézetéről, ami Magyarországon is megmutatkozhatott volna, ha a történelem nem szól közbe. Az addig nyugodt politikai küzdelmek azonban 1848 tavaszán új fordulatot vettek, ugyanis február végén kitört a párizsi forradalom, mely hamarosan a Habsburg Birodalmat is lángba borította. István nádor a rohanó események közepette igen kényelmetlen helyzetbe került, hiszen egyrészt a forradalmi Pestet kellett képviselnie V. Ferdinánd és a kamarilla előtt, másfelől pedig tolmácsolnia kellett az udvar akaratát a rendek számára, amit ráadásképpen a bécsi események is állandóan befolyásoltak. Ezzel magyarázható, hogy Kossuth március 3-i híres pozsonyi beszéde után István főherceg – az országgyűlés otthagyásával – még elgáncsolta azokat a liberálisokat, akiket március 17-én már kormányalakításhoz segített.

Az első felelős magyar minisztérium létrehozásában nyújtott támogatást az áprilisi törvények a nádori teljhatalommal és a politikai immunitással honorálták, vagyis Istvánt politikai döntéseiért nem lehetett felelősségre vonni. Ennek következtében a főherceg soha nem tudta lemosni magáról azt a vádat, hogy 1848-ban a Szent Korona megszerzésére törekedett, holott erre közvetlenül nem tett lépéseket: hatalmát személyes ellenérzései dacára is Batthyány sikere érdekében vetette latba, a későbbiekben pedig éppen a pesti kormány próbálta őt védőpajzsként felhasználni Béccsel szemben

Erre azután került sor, hogy Jellasics horvát bán V. Ferdinánd védelmére hivatkozva – és az udvar hallgatólagos hozzájárulásával – 1848. szeptember 11-én fegyverrel támadt Magyarország ellen. A felfordulás teljes volt, hiszen éppen ezen a napon mondott le a Batthyány-kormány, a távozó – majd egy időre újra kinevezett – miniszterelnök pedig úgy próbálta megelőzni az összecsapást, hogy István nádort kérte fel a honvédseregek vezetésére.

Szinte lehetetlen megszámlálni, hogy ez a helyzet mennyi közjogi problémát vetett fel, a béke érdekében azonban a főherceg elvállalta a fővezérséget, és a Balatonnál megpróbált tárgyalásokat kezdeményezni Jellasiccsal, aki végül nem jelent meg a Kisfaludy nevű gőzösön. Miután a közvetítési kísérlet látványosan kudarcba fulladt, István még lehetetlenebb helyzetbe került, amiből valósággal kimentette az a királyi kézirat, ami Bécsbe rendelte őt. 1848. szeptember 22-én a nádor váratlanul elhagyta Budát, és soha többé nem tért vissza Magyarországra

A kamarilla természetesen István nádor rovására írta a kirobbant szabadságharcot, ezért hazánktól a lehető legtávolabbra, édesanyja szászországi birtokaira száműzte a férfit. A főherceg ezután soha többé nem vállalt közéleti szerepet, a következő években főként természettudományos érdeklődésének hódolt, illetve karitatív tevékenységével szerzett magának hírnevet. István 1848. évi szándékai és motivációi máig vita tárgyát képezik, annyit azonban kijelenthetünk, hogy a történelem nem bánt vele igazságosan, ugyanis a nádorra hosszú ideig Bécsben és – váratlan távozása miatt – Magyarországon is árulóként tekintettek.

Az egykori királyhelyettes és Ferenc József császár (ur. 1848-1916) ugyan Július-ban formálisan kibékült, ám István főherceg ezután sem léphette át a magyar határt, és Ausztriába is csak külön engedéllyel térhetett vissza. A férfi súlyosbodó tüdőbaja miatt néhány évvel később a francia mediterrán tengerparton, a Nizza mellett fekvő Mentonban telepedett le, és itt is érte őt a halál 1867. február 19-én. Testét Budán, a nádori kriptában helyezték végső nyugalomra; utolsó útján már gyász és szimpátia kísérte őt a magyarok részéről, amit az mutatott meg leginkább, hogy a későbbiekben számos legenda terjedt el István főherceg meggyilkolásáról.