Létrejön a párizsi kommün

Szerző: Hahner Péter

A porosz-francia háborúban (1870—1871) elszenvedett francia vereség után Párizst bekerítette az ellenség, s az ostromlott város az 1871. március 18-i felkeléssel a nemzetőrség kezébe került. A lázadó nemzetőrök ellenállás nélkül megszállták a Városházát, a prefektúrát és a főparancsnokságot. A francia kormány és a hadsereg vezetői Versailles-ba menekültek, ahol továbbra is a nemzetgyűlés képviselte a megválasztott, legitim hatalmat. A főváros így minden előzetes forradalmi szándék és előkészület nélkül a felkelők kezére került. 

Az ország nagyobb része passzív maradt. Mindössze tucatnyi városban (Lyon, Toulouse, Marseilles, Saint-Étienne, Narbonne, Le Creusot stb.) került sor a párizsiakat támogató, kisebb felkelésekre, de ezek többségét még a kommün megalakulása előtt felszámolták. A francia társadalom túlnyomó többsége várta a békét, a poroszok távozását, és gyűlölte a párizsi „vörösöket”, akik ezt késleltetik. A nemzetőrség központi bizottságát azonban nem riasztotta meg az elszigeteltség, s március 26-án megrendezte a párizsi kommün, a város egységes közigazgatási testületének választását. 

E választáson 484 569 jogosult közül 229 167 fő vett részt, ők jelölték ki a városi tanács, a kommün 92 tagját. Az április 16-i pótválasztáson (melyről a szavazásra jogosultak 80 %-a távol maradt) a XX. kerület, amelynek létszámát rosszul állapították meg, kapott egy pót-helyet, s ezzel a kommüntanács létszáma elvben 93 főre emelkedett. A mérsékeltek távozása és néhány haláleset miatt azonban hatvannál többen csak ritkán vettek részt az üléseken. A megválasztottak egyharmada munkás volt, a többi értelmiségi, vagy kistulajdonos. A történelem során ilyen nagy arányban még sohasem kerültek be munkások egy főváros vezetőségébe, de azért túlzás lenne, ha a kommünt a munkáshatalom vagy a proletárdiktatúra megvalósulásának tekintenénk. (Ezeket az elnevezéseket különben sem használták.)

A kommün tagjai pártokat nem alkottak, csak laza csoportokat. A kétharmados „többség” blanquista (Raoul Rigault, Émile Eudes, Émile-Victor Duval), valamint neojakobinus és egykori 48-as forradalmárokból állt (Charles Delescluze, Charles Gambon, Félix Pyat, Jules Miot), akik mindent a centralizált politikai erőszak eszközével kívántak megoldani. A „szociális köztársaság” hívei voltak, de inkább radikális politikai reformokat követeltek, mint társadalmi átalakulást. A „kisebbséghez” a közvetlen demokráciát tiszteletben tartó, proudhonista szocialisták tartoztak, akiket elsősorban a társadalmi kérdések érdekeltek (Benoît Malon, Eugène Varlin, Jules Vallès). Tizenöten álltak kapcsolatban az I. Internacionáléval, de Alfred Cobban brit történész szerint a községtanácsnak legfeljebb egy tagját lehet marxistának nevezni (alighanem a magyar Frankel Leóra gondolt). 

A kommün vezetőinek zászlaja a forradalmat jelképező, és a „polgári” trikolórral szembeállított vörös lobogó volt. Programjukban a közvetlen demokrácia fontosságát, a köztársasági államformának és az ország községei gazdasági, kormányzati és oktatásügyi autonómiájának védelmét hangsúlyozták. A kommün ellenfelei szemében „nem többről vagy kevesebbről volt itt szó, mint az évszázadok folyamán oly sok munkával felépített nemzetállam szétaprózásáról, s romjain autonóm községek és városok szabad szövetségének felépítéséről.” A kommün vezetői a „despotikus centralizációt” elvetve a „kísérleti, pozitív, tudományos politika új korszakát” hirdették meg, „minden helyi kezdeményezés önkéntes szövetségén, minden egyéni energia spontán és szabad versenyét a közös cél, mindenki jóléte és biztonsága érdekében.” A kommün olcsó kormányzásra törekedett, a bérek egyenlősítésével azonban nem kísérletezett. Marx és őt követve Lenin is azt állította, hogy „a kommün tagjaitól kezdve lefelé mindenkinek munkás-munkabérért kellett ellátnia a közszolgálatot.” Valójában a kommün saját tagjainak éves fizetését 6000 frankban maximálta, ami négyszerese volt egy munkás évi átlagkeresetének, s megfelelt az ezredesek éves fizetésének.

François Jourde, a központi bizottság tagja, a kommün pénzügyi biztosa félmillió frank kölcsönt vett fel Rothschild bárótól, a Francia Banktól pedig háromszáz-ötvenezret. Ebből fizették a nemzetőrök napi 30 sous zsoldját. Később a marxisták bírálták a kommün vezetőit, mert nem sajátították ki a francia nemzeti bank készleteit, hanem megelégedtek a zsold biztosításával. A kommün irányítói azonban tisztában voltak azzal, hogy a kisajátítással csak fokozták volna a versailles-i kormány és a vidék ellenszenvét. A törvényesség keretein belül kívántak maradni, nem törekedtek a kapitalizmus és a magántulajdon megsemmisítésére, inkább a munkások és munkaadók érdekeinek egyeztetésére, és olyan autonóm városi kormányzat létrehozására, amely megvédi a „szociális” köztársaságot a konzervatív nemzetgyűléssel szemben. Rögtönzött intézkedéseiket inkább az antiklerikalizmus, az 1793–1794-es forradalmi kormányzat emlékei, a dolgozók jobb életkörülményeinek biztosítása és a mérsékelt, reformista szindikalizmus határozta meg, mint a szinte ismeretlen marxista szocializmus. A templomokat elkobozták, a bankokat megkímélték. Haladékot adtak a szegényeknek a tartozások és a lakbér fizetésére, az olcsóbb tárgyakat pedig visszaszolgáltatták a zálogházakból. A munka-, ipar- és kereskedelemügyi bizottság vezetője, Frankel Leó javaslatára tíz órára csökkentették a munkanapot, s eltiltották az éjszakai munkát. A megüresedett lakásokba hajléktalan családokat költöztettek, a Versailles-ba távozott gyárosok üzemeit pedig kártalanítás fejében átadták a dolgozóknak. Ez azonban nem a magántulajdon kisajátítása volt, hanem egyedi esetekben alkalmazott politikai büntetés.

Egyes intézkedéseivel a kommün alaposan túllépte egy városi közigazgatás hatáskörét: elválasztotta az államot az egyháztól, meghirdette az ingyenes, világi és kötelező közoktatást, és az állandó hadsereg felszámolását. Egy vesztes háború után ez az utóbbi intézkedés alaposan felháborította az ellenség által megszállt Franciaország lakosságát. A mérsékeltek kiegyezési kísérletei sorra kudarcot vallottak. A porosz hadsereg és a Versailles-ban tevékenykedő nemzetgyűlés katonáinak kettős gyűrűjében a párizsi kommünnek semmi esélye sem volt a győzelemre.