2017. november 18.

1871. november 14. | Id. Andrássy Gyula lesz a Monarchia külügyminisztere
Szerző: Tarján M. Tamás

„Andrássy Gyula gróf csúcsa volt a magyar úri nobilitásnak és a magyar szellemnek. Ha Deák Ferencz a magyar paraszt inkarnácziója, azoknak összes bölcsesége egy fejben, Andrássy a magyar úr finomsága, charme-ja és szeretetreméltósága desztilált alakban. Nagy úr tudott lenni, a nélkül, hogy gőgös legyen, mindenkit megnyert, sőt megigézett, a nélkül, hogy leereszkedőnek látszanék.”
(Mikszáth Kálmán jellemzése Andrássyról, Vasárnapi Újság 1906. december 9-i számában)

1871. november 14-én nevezte ki Ferenc József (ur. 1848/1867–1916) id. Andrássy Gyula grófot az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminiszterének. Az arisztokrata politikus, akit két évtizeddel korábban in effigie – jelképesen, távollétében – halálra ítéltek a magyar szabadságharc küzdelmeiben vállalt szerepe miatt, közel nyolc esztendőn át irányította a bécsi diplomáciát: Andrássy dolgozta ki részleteiben a Monarchia „keleti politika” néven ismert – balkáni térhódítást előirányzó – doktrínáját, és az ő erőfeszítései nyomán kötelezte el magát Ferenc József birodalma a Németországgal kötött szövetség mellett.

A nagypolitika előszobájában

Andrássy kinevezésében kétségkívül szerepet játszott, hogy négyéves miniszterelnöksége alatt feltétlen lojalitásról tett tanúbizonyságot, és minden erejét latba vetette annak érdekében, hogy a kiegyezéssel megszülető dualista rendszer megszilárduljon Magyarországon; ugyanakkor ennél is fontosabb oknak tekinthető, hogy 1871 novembere előtt a birodalmi politika mind több kérdésében a magyar gróf akarata érvényesült. Amikor 1870 nyarán kirobbant a francia–porosz háború, és Friedrich Ferdinand von Beust külügyminiszter javaslatot tett arra, hogy a Monarchia III. Napóleon (ur. 1852–1870) oldalán vegyen revánsot a – négy évvel korábbi – königgrätzi vereségért, Andrássy rávette az uralkodót a semleges státus fenntartására. A villámgyors porosz győzelem később őt igazolta.
A magyar kormányfő szava ugyancsak döntő súllyal esett latba az ún. Hohenwart-válság idején, mely azután robbant ki, hogy Karl Sigmund von Hohenwart osztrák miniszterelnök 1871 tavaszán felvetette Ferenc József előtt a Cseh Királyság részleges önállóságának helyreállítását. Beust kezdetben habozó magatartást tanúsított a kérdésben, Andrássy Gyula azonban erélyesen lépett fel a cseh törekvésekkel szemben – azokban ugyanis a dualista rendszer felszámolását, és ily módon Magyarország érdeksérelmét látta –, és a külügyminiszterrel az oldalán 1871 októberében kieszközölte az uralkodónál Hohenwart megbuktatását. A magyar kormányfő tekintélyének és befolyásának növekedése nyomán a Monarchia külpolitikája egyre inkább németbarát fordulatot vett, ami a revánst sürgető – szászországi származása miatt erős poroszellenes érzéseket tápláló – Beust helyzetét egyre kényelmetlenebbé tette. Ferenc József 1871 novemberében szánta el magát leváltására, és éppen azt a férfit állította a bécsi diplomácia élére, akit két évtizeddel korábban jelképesen felakasztatott. A magyar miniszterelnöki székbe gróf Lónyay Menyhért került.

A három császár szövetsége

Andrássy azzal a meggyőződéssel foglalta el a közös külügyminiszteri széket, hogy a Monarchiának végérvényesen szakítania kell hagyományos külpolitikai doktrínájával: miután itáliai területeinek maradékát 1866-ban elveszítette, és a német egység is Poroszország fősége alatt jött létre, immáron (dél)kelet felé kell fordítania tekintetét. Ez a fordulat szükségszerűen konfliktust vetített előre a Balkánon előretörő, Konstantinápoly és a tengerszorosok uralmáról álmodozó Oroszországgal. A Monarchia nem rendelkezett elegendő katonai erővel ahhoz, hogy sikeres háborút vívjon a cári birodalom ellen, ezért Andrássy Gyula diplomáciai úton, egy Berlinnel kötött szövetség révén akarta visszarettenteni az előrenyomuló oroszokat. Tervét kétségkívül keresztezte az a körülmény, hogy I. Vilmos (ur. 1861–1888) Németországa baráti kapcsolatot ápolt II. Sándor cár (ur. 1855–1885) birodalmával, Andrássy azonban leleményesen vezette ki Ferenc József országát az elszigeteltségből: Bismarckkal és Alexander Gorcsakovval közösen 1872-ben megszervezte a „három császár” berlini találkozóját, melyet 1873 nyarán a schönbrunni egyezmény aláírása, egy monumentális kelet-európai katonai tömb létrehozása követett.

A balkáni játszma

A külügyminiszter ezután már szövetségesként igyekezett megfékezni az orosz terjeszkedést. Úgy vélte, a Monarchia közép-európai hatalmi állását az biztosíthatja, ha a török uralom alól fokozatosan felszabaduló Balkán-félszigeten a cári birodalommal egyenlő befolyásra tesz szert; az egyensúly Andrássy szerint megkívánta, hogy a Habsburg államalakulat idővel fennhatósága alá vonja a déli szomszédságában fekvő Boszniát és Hercegovinát. A terjeszkedési szándék találkozott a vezérkar igényeivel – Radetzky tábornagy már az 1850-es években memorandumban sürgette a két tartomány megszállását azért, hogy Dalmácia védelme biztosított legyen –, a külügyminiszter azonban fegyveres hódítás nélkül akarta gyarapítani a Monarchia területét. Belátta, hogy egy esetleges katonai akció a – további szláv népességű területek bekebelezését hevesen ellenző – magyar és osztrák közvélemény, valamint a Porta és a nagyhatalmak tiltakozását egyaránt kiváltaná.
Andrássy szó szerint arra várt, hogy Bosznia és Hercegovina érett gyümölcsként hulljon a Habsburgok ölébe, ezért amikor 1875-ben felkelés tört ki a tartományokban a török uralom ellen, a vezérkar által sürgetett katonai intervenció megindítása helyett egy részletes autonómiatervezetet dolgozott ki számukra. Mint ismeretes, Oroszország 1877-ben felhasználta az elhúzódó konfliktust egy balkáni háború megindítására, II. Sándor cár azonban hiába tett erőfeszítéseket azért, hogy a Monarchia is csatlakozzon a támadáshoz, a külügyminiszter állhatatosan visszautasította az ajánlatot. Andrássy ugyanakkor a reichstadti (1876) és budapesti (1877) titkos egyezményekben mégis garanciát nyert orosz szövetségesétől, hogy a háború után Bosznia és Hercegovina Ferenc József birodalmához kerül majd.
Miután II. Sándor serege – komoly véráldozatok árán – 1878 tavaszára Konstantinápoly előterébe jutott, és a Balkán nagy részét katonai megszállás alá helyezte, a cári diplomácia „megfeledkezett” az osztrák–magyar külügyminiszternek tett ígéretről. A márciusban tető alá hozott San Stefanó-i békeszerződés autonómiát adott a Monarchia által kiszemelt tartományoknak, ám az egyezmény Bulgária megalapítására vonatkozó passzusa még ennél is súlyosabb érdeksérelmet jelentett Bécs számára. Az Égei-tenger partvidékét és Macedóniát is magába foglaló királysággal létrejött az a nagy délszláv állam, melyben Andrássy kétszeresen is veszélyt látott a Habsburg államalakulatra nézve. Egyrészt Nagy-Bulgária túlzottan erős befolyást biztosított a Balkánon Oroszország számára, másfelől pedig azzal fenyegetett, hogy hatalmi ellenpólust képez a félszigeten a Monarchiával szemben, és adott esetben Ferenc József szláv alattvalóinak elszakadási törekvéseit – így a Magyarország szétszakítására irányuló mozgalmakat – is felerősíti.

A berlini kongresszus

Oroszország katonai sikerei valamennyi nagyhatalmat aggodalommal töltötték el: a brit flotta 1878 januárjában a tengerszorosokhoz érkezett, hogy akár fegyverrel is megakadályozza a cári hadak konstantinápolyi bevonulását. Andrássy Gyula februári jegyzékében azt a javaslatot tette, hogy a balkáni kérdést egy általános európai konferencia rendezze. E kezdeményezést számos állam támogatta, így 1878 nyarán sor került a berlini kongresszusra, ahol – a San Stefanó-i békeszerződést felülbírálva – a félsziget hatalmi viszonyait minden szempontból a Monarchia érdekei szerint rendezték. Egyfelől a bolgár állam jóval kisebb területen született újjá, mint azt az orosz–török egyezmény elrendelte, másfelől pedig Ferenc József birodalma katonai megszállás alá helyezhette Boszniát és Hercegovinát, sőt, a Novipazari Szandzsák területén is kialakíthatott helyőrségeket. Andrássy Gyula fáradságos munkával felépített művére Berlinben került fel a korona: elérte, hogy a nagyhatalmak támogassák a Monarchia balkáni terjeszkedését, ráadásul a kongresszuson folytatott tárgyalások során Bismarck és Németország is Bécs érdekeit támogatta Szentpéterváréval szemben. Ez néhány évre törést eredményezett a három császár szövetségében.

A meg nem értett győztes

Annak ellenére, hogy az utókor egységesen elismerte a külügyminiszter érdemeit, hivatali ideje alatt Andrássynak állandó háborút kellett vívnia az egyes politikai érdekcsoportokkal és a Monarchia közvéleményével. Miként Apponyi Albert is bevallja Emlékirataiban, a gróf külpolitikáját sok tekintetben félreértették Magyarországon: azzal vádolták, hogy elfeledkezett nemzete érdekeiről, orosz barátságát őszintének hitték, és balkáni hódító törekvéseit is becsvágyával magyarázták. Az Apponyi által vezetett Egyesült Ellenzék – valójában sokkal inkább Tisza Kálmán miniszterelnök, mint Andrássy megbuktatása érdekében – az 1877–78-as balkáni háború idején diplomáciai manőverekbe is kezdett annak érdekében, hogy a Monarchia külpolitikájában a német szövetséget brit orientáció váltsa fel, ám e törekvés végül nem a minisztert, hanem a szervezkedőket kompromittálta.
Andrássy Gyula az osztrák közvélemény előtt is népszerűtlennek számított, de a vezérkar sem szívlelte őt, mivel az 1870-es évek közepén a boszniai fegyveres beavatkozásnak szabott gátat, a berlini kongresszus után pedig azokkal a nagyravágyó tervekkel szállt szembe, melyek már Szaloniki elfoglalását, az Égei-tenger elérését tűzték ki célul. Teljesítményének alábecsüléséhez az is hozzájárult, hogy – a várakozásokkal ellentétben – az 1878-ban megszerzett tartományokban a Monarchia megszálló csapatait bosnyák felkelők fogadták, akiket csak véres összecsapások és súlyos költségek árán sikerült pacifikálni. Andrássy külügyminisztersége ugyanakkor mégsem az állandó bírálatok, hanem betegeskedése miatt ért véget. 1879 októberében maga kérte leváltását Ferenc Józseftől, de a távozása előtti napokban még megkötötte Németország nagykövetével azt a védelmi szerződést, mely a következő évtizedekben – egészen az első világháború végéig – meghatározta a Monarchia helyét az európai szövetségi rendszereken belül.
A támadások kereszttüzében politizáló Andrássy Gyulának az idő sok szempontból igazságot szolgáltatott: diplomáciai műve évtizedekig fennmaradt, és utóbb nemzetünk is büszkén emlékezett vissza arra az időszakra, amikor egy magyar arisztokrata meghatározó befolyást gyakorolt Európa sorsára.