2017. december 11.

1872. december 4. | A Mary Celeste kísértethajó rejtélyes felbukkanása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Úgy tűnik, hogy a 236 tonnás, Benjamin Briggs kapitány parancsnoksága alatt álló […] elegáns kétárbocos, a Mary Celeste november hónap második felében kalózok kezére került, akik a kapitány, annak felesége és gyermeke, illetőleg a legénység meggyilkolása után, a nyugati szigetek közelében elhagyták a hajót…”
(A New York Times tudósítása a Mary Celeste tragédiájáról,
1873. február 24.)

1872. december 4-én fedezte fel a Dei Gratia legénysége az Atlanti-óceánon hánykolódó Mary Celeste nevű kétárbocost, mely személyzet nélkül, ám szinte sértetlen rakománnyal és tengerbiztos állapotban sodródott Európa partjai felé.

Egy valódi kísértethajó számára hátborzongató múlt és látványos balszerencse-sorozat „dukál”, amit a Mary Celeste napjainkban is színesedő legendájának megalkotói az idők során bőséges – ugyanakkor tényszerű – forrásanyagból állíthattak össze. A kétárbocos, melyet eredetileg Amazon néven bocsátottak tengerre, 1861-ben, nyolc kanadai befektető megrendelésére épült meg Új-Skócia partvidékén, és kereskedőhajóként futott ki az Atlanti-óceánra. A boldog tulajdonosok igen hamar szembesültek az Amazont övező állítólagos balszerencsével, ugyanis a hajó első kapitánya már a legelső úton életét vesztette, a következő parancsnok alatt pedig két ütközésből eredő sérülés és egy tűzeset is súlyos kiadásokkal terhelte a vállalkozókat.

Mindezt leszámítva a kétárbocos hat éven keresztül bőséges hasznot hozott az új-skóciai kereskedők számára, mígnem 1867-ben, egy vihar során zátonyra futott, és ismételten súlyosan megrongálódott. Az elszenvedett károkat az eredeti hajótulajdonosok nem bírták volna kijavíttatni, ezért egy éven belül potom áron – 1000 dollárért – megszabadultak az Amazontól, mely egy New York-i részvénytársaság kezébe került. Az új birtokosok, James H. Winchester és Benjamin Briggs jövedelmezőnek ígérkező földközi-tengeri kereskedelmi utakra kívánták használni a kétárbocost, ezért helyreállíttatták, majd – már Mary Celeste néven – ismét vízre bocsátották a hajót.

1872 őszén úgy tűnt, a New York-i részvényesek megtalálták számításukat, ugyanis a Mary Celeste komoly megrendelést kapott: összesen 1701 hordónyi etanolt kellett Genova kikötőjébe szállítania, amiért cserében kiváló minőségű borszállítmánnyal térhetett volna vissza Amerikába. A rakomány értéke meghaladta a 35 000 dollárt, ezért Winchester – Benjamin Briggs személyében – egy kivételesen tapasztalt és megbízható kapitányt nevezett ki a Mary Celestére, és a héttagú legénység kiválogatását is hasonló alapossággal végezte. Briggs régi szokása szerint feleségét és leányát is magával vitte az európai utazásra, így a kétárbocos november 7-én 10 fővel a fedélzetén hagyta el Staten Island kikötőjét; a hajó utasait ekkor látták utoljára. 27 nappal később, mintegy 1000 kilométerre a portugál partoktól a Mary Celeste már kihaltan sodródott a Dei Gratia útjába, mely egy héttel később vágott neki az Atlanti-óceánnak.

A kereskedőhajó kapitánya, David Reed Morehouse jó barátságban állt Briggsszel, mi több, a férfi küldetését is ismerte, így aggodalommal konstatálta az ismerős kétárbocos felbukkanását, és néhány órányi várakozás után átküldte matrózait a másik járműre. A Mary Celeste fedélzetére lépő tengerészeket meglepő látvány fogadta: az etanollal töltött hordók és az utasok értéktárgyai érintetlenül álltak, a hajónapló nyitva feküdt az asztalon, a raktárban pedig mintegy fél évre elegendő élelem volt. Arthur Conan Doyle regénye alapján elterjedt az a tévhit, hogy a kétárbocosra átkelő matrózok terített asztalt, meleg ételt és érintetlen mentőcsónakokat találtak, a Dei Gratia legénységének tanúvallomásai azonban cáfolják ezeket a – valódi kísértethistóriába illő – információkat.

A valóságban a Mary Celeste fedélzetéről nem csak Briggs és a legénység hiányzott, hanem a mentőcsónak mellett több tájékozódáshoz szükséges műszer – például a szextáns és a kronométer – is eltűnt. Gyakran visszatérő toposznak számít az is, hogy a kereskedőhajó kifogástalan állapotban várta a Dei Gratia érkezését, ám ez az állítás sem felel meg a tényeknek: valójában az egyik szivattyú és a hajó órája is meghibásodott a transzatlanti utazás során, a raktérben jelentős mennyiségű víz állt, a későbbi vizsgálatok pedig azt is kiderítették, hogy 9 hordónyi etanol is kiszivárgott. Mindennek dacára a Mary Celeste – már Morehouse felügyelete alatt – folytatni tudta útját Gibraltár felé, ahol a brit hatóságok és az amerikai konzul utasítására utóbb kétszer is kivizsgálták a rejtélyes eset körülményeit.

A „szellemhajón” végzett több hónapos nyomozás végül nem adott magyarázatot Briggsék eltűnésére: az értéktárgyak és a rakomány megléte, illetőleg a dulakodásra utaló nyomok hiánya kizárta azt az eshetőséget, hogy a Mary Celeste kalóztámadás áldozata lett, és egyúttal azt a teóriát is cáfolta, hogy a legénység fellázadt volna a kapitány ellen. A mentőcsónak és a műszerek hiánya arra engedett következtetni, hogy Briggs az utazás egy szakaszában végveszélyben érezte, és kiüríttette a hajót, ennek konkrét okait azonban a szakértők mindmáig nem tudták megfejteni. Egyesek tengerrengéssel, vagy a szivattyú és a hajóóra meghibásodásával, mások az út során szivárgó etanol miatt kialakuló esetleges robbanásveszéllyel magyarázták a kapitány döntését, mely végül is balszerencsésnek bizonyult.

A Mary Celeste utasai közül soha senki nem ért partot, így a rémtörténetekre fogékony közvélemény és néhány élénk képzelőerővel rendelkező író hamarosan valóságos legendát szőtt a „szellemhajó” köré. Az évtizedek során a fantáziadús legendagyártók főként tengeri szörnyek és földön kívüli lények segítségével igyekeztek megmagyarázni a rejtélyt, sőt, egyesek a Bermuda-háromszöggel is kapcsolatba hozták a Mary Celeste tragédiáját, holott a hajó sohasem járt az Atlanti-óceán eme szegletében. Briggsék eltűnésének valódi okai valószínűleg éppen olyan prózaiak lehetnek, mint a híres kétárbocos pusztulásának körülményei, mely végül – 1885-ben – egy kudarcba fulladt biztosítási csalás „díszleteként” süllyedt el Haiti partjainál.