2017. november 18.

1875. november 13. | Klebelsberg Kunó születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.”

(gróf Klebelsberg Kunó)

1875. november 13-án született gróf Klebelsberg Kunó, a Horthy-korszak legkiemelkedőbb oktatáspolitikusa, aki – az általa megfogalmazott neonacionalizmus szellemiségében és a kultúrfölény jelszavával – egyszerre tűzte ki célul a tudományos intézményrendszer és az iskolahálózat nagyarányú fejlesztését. Közel egy évtizedes minisztersége alatt bőkezű támogatásban részesítette az oktatás és a művelődés szinte minden szféráját: népiskolákat építtetett, egyetemet alapított, valamint kutatóközpontokat és külföldi kollégiumokat hozott létre a tehetséges ifjúság képzésére.

Ifjúkor

A kultuszminiszter az Arad vármegyében található Magyarpécskán, gróf Klebelsberg Jakab császári katonatiszt és a vagyonos családból származó alsó- és felső-eőri Farkas Aranka gyermekeként látta meg a napvilágot. Apai ágon egy osztrák arisztokrata família sarja volt, mely Tirolban, Thumburg várának környékén rendelkezett kiterjedt birtokokkal, és amely éppen Kunó édesapja, Jakab házassága révén került először kapcsolatba a magyar nemességgel. A politikus különleges keresztneve is ausztriai rokonságára utal: a Konrád egyik becézett alakja, melyet a gyermek feltételezhetően keresztapja, Czetwitz Kunó után kapott.

Klebelsberg gyermekkora túlnyomó részét félárvaságban töltötte. Még két esztendős sem volt, amikor apja egy hadgyakorlaton súlyos lovasbalesetet szenvedett, és hosszú betegeskedés után, 1877 nyarán elhunyt. A fiú ezután Székesfehérváron, édesanyja családjánál – nagyapja, Farkas Imre gyámsága alatt – nevelkedett. A középiskolát is ebben a városban, a ciszterciek híres gimnáziumában végezte el, majd Budapesten, Münchenben, Berlinben és a párizsi Sorbonne-on folytatott jogi tanulmányokat. Klebelsberg 1898-ban szerezte meg a doktori címet, ezt követően – Bánffy Dezső kormányfőnek köszönhetően – osztályvezetői állást kapott a miniszterelnökségnél. A kultuszminiszterről alkotott képet – részben a halála után tudatosan felépített „image” miatt – ma már 1922–31 között folytatott oktatás- és tudományszervező tevékenysége határozza meg, ám fontos kiemelni, hogy a bársonyszéket egy klasszikus hivatalnoki-politikusi pályafutás csúcsán foglalhatta el. Miután a Horthy-korszak elején kellőképpen magasra jutott a ranglétrán, karrierje más irányban is haladhatott volna tovább.

Tisza István pártfogásában

Abban, hogy Klebelsberg Kunó a bethleni konszolidáció éveiben végül a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vezetését választotta, döntő szerepet játszott, hogy már a századforduló óta a kultúrpolitikával foglalkozott. Azon túl, hogy Bánffy jóvoltából a nemzetiségi- és külügyek osztályának élére került, 1904 után a Julián Egyesületben is fontos szerepet töltött be, mely azért alakult, hogy az ország területén kívül – Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Szlavóniában –, élő magyarok művelődéséről – végső soron nemzeti identitásuk megőrzéséről – gondoskodjon. E feladat kiváló tanulási lehetőséget nyújtott Klebelsberg számára, mielőtt 1922-ben, 46 évesen helyet foglalt a kultuszminiszteri székben. Tisztviselőként baráti viszonyba került Tisza Istvánnal, akinek támogatásával a dualizmus utolsó évtizedében karrierje magasra ívelhetett. A Nemzeti Munkapárt vezére 1910-ben közigazgatási bírói álláshoz segítette Klebelsberg Kunót, majd 1914-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkárává, két évvel később pedig politikai államtitkárrá nevezte ki pártfogoltját. A későbbi kultuszminiszter 1916-ban képviselőházi mandátumot is szerzett a kormánypárt színeiben.

A kultuszminisztérium második embereként Klebelsberg részt vett a kereskedelmi és ipari tanonciskolák működését szabályozó reform előkészítésében, és Konstantinápolyban magyar tudományos intézetet hozott létre, mely bizonyos szempontból az 1920-as években alapított Collegium Hungaricumok előképének tekinthető. Emellett a világháborús hadirokkantak gondozásának megszervezésében is jelentős érdemeket szerzett. Miután 1917-ben Tisza távozott a kormány éléről, Klebelsberg karrierje is törést szenvedett. Az őszirózsás forradalom után visszavonult a közélettől, a tanácsköztársaság idején pedig bujkálni kényszerült: a bolsevik uralom hónapjait Almásy Dénes kétegyházi birtokán vészelte át.

Szerepe a politikai konszolidációban

A gróf 1919 őszén a Teleki Pál és Friedrich István által megalapított Keresztény Nemzeti Párt tagjaként tért vissza a politikai küzdőtérre, ám nem sokkal azután, hogy az 1920. évi nemzetgyűlési választásokon mandátumot nyert, 16 társával együtt kilépett onnan. Az általa vezetett disszidensek csoportja – egy évvel később – végül a Bethlen István miniszterelnök erőfeszítései nyomán szerveződő Egységes Pártban találta meg célállomását. Klebelsberg – aki 1920-ban részt vett a numerus claususról szóló törvény kidolgozásában – 1921 végén belügyminiszteri pozícióba emelkedett a Bethlen-kormányban, és hozzákezdett az új választójogi törvény kidolgozásához. A kabinet a jogszabály-tervezetet – mely korlátozni akarta a szavazásra jogosultak körét, és visszaállította volna a nyílt voksolást – későn, a kétéves mandátummal felruházott nemzetgyűlés ülésszakának végén nyújtotta be, és – az ellenzékkel való megegyezés helyett – arra törekedett, hogy húzza az időt, mivel valójában rendeleti úton, a maga szája íze szerint akart dönteni a kérdésben. Ebben a taktikai manőverben Klebelsberg döntő szerepet játszott, majd 1922 márciusában meg is alkotta az új választójogi rendeletet, mely – az előzetes szándéknak megfelelően – visszaállította a nyílt szavazást.

„Lefegyverezetten is az Árpád szerezte földön megmaradhassunk…”

Az Egységes Párt 1922-es választási győzelme után Bethlen a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élére állította Klebelsberg Kunót, aki a következő kilenc esztendőben szerkezetében és szellemiségében is átalakította az oktatási rendszert, bővítette az iskolahálózatot, és a tudományos intézmények finanszírozásának terhét döntően az állam vállára helyezte. Az 1920-as években a tárca a teljes költségvetés közel 10%-ával rendelkezett; ez úgy is bőséges forrást jelentett, hogy a kormány – a trianoni békediktátumban foglalt katonai korlátozások miatt – az ifjúság bújtatott kiképzését szintén az oktatás keretén belül – pl. a leventemozgalom megszervezésével – oldotta meg.

Mint ismeretes, a klebelsbergi reformok eszmei talapzatát a neonacionalizmus gondolata és a kultúrfölénybe vetett hit képezte. Az előbbi fogalom a kultuszminiszter definíciója szerint azt jelentette, hogy a Habsburgokkal és Ausztriával évszázadokig fennálló kapcsolat megsemmisülése után új alapra kell helyezni a nemzeti öntudatot: a Béccsel vívott közjogi harc helyébe a – forradalmak zűrzavaráért felelős – bolsevizmus és internacionalizmus elleni küzdelemnek kell lépnie. Klebelsberg alatt ennek megfelelően az oktatás erőteljes – a keresztény-nemzeti kurzusnak megfelelő – ideológiai, világnézeti tartalmat nyert. A politikus a zsidó értelmiség visszaszorításával is egyetértett, ám miniszterként – 1928-ban – mégis a numerus clausus enyhítését látta célszerűnek.

A kultúrfölény – amely jelszó a hiedelemmel ellentétben nem a Horthy-korszakban, hanem Berzeviczy Albert minisztersége idején, a század elején született meg – Klebelsberg gondolatvilágában olyan erőt jelentett, mely békés eszközökkel is lehetőséget teremt a katonai szempontból megbénított Magyarországnak a trianoni békediktátum revíziójára. Tekintettel arra, hogy az 1920-as években – pl. Rómában, Bécsben és Berlinben – alapított Collegium Hungaricumok nem csupán kutatásra, hanem kultúrdiplomáciai kapcsolatok kiépítésére is szolgáltak, e tervet nem lehet pusztán romantikus ábrándnak tekinteni.

Az oktatási tárca élén Klebelsberg bizonyos tekintetben az elmúlt évtizedek mulasztásait pótolta: a népiskolai hálózat kiépítése során addig elhanyagolt alföldi területeken három év alatt – 1926–29 között – összesen 5000 tantermet építtetett. Minisztersége idején jelentős mértékben átalakította az iskolarendszer szerkezetét. Kidolgozta a nyolcosztályos elemi iskola tervezetét – ennek általános bevezetésére végül Hóman Bálint idején, 1940-ben került sor –, és bővítette a túlzsúfoltságtól szenvedő középfokú képzést. 1924-ben létrehozta a – reáliskola és a gimnázium mellett harmadik alternatívát kínáló – reálgimnázium intézményét, mely tantervében a modern ismeretekre és a természettudományokra helyezte a hangsúlyt; 1927-ben négyosztályosra bővítette a polgári iskolát, és időközben a leányiskolák kínálatát is bővítette.

Klebelsberg Kunó reformjai a felsőoktatást is gyarapították. Azon túl, hogy az elcsatolt területek intézményeit letelepítette Magyarországon – a kolozsvári egyetem Szegeden, a pozsonyi pedig Pécsen talált új otthont –, a miniszter Debrecenben is hatalmas fejlesztéseket hajtott végre. Klebelsberg a – korszakban etalonnak tekintett – németországi mintát vette alapul: az egyetemeket egyszerre tekintette oktató és kutató intézményeknek, amelyek profilját tudatosan igyekezett formálni. Komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy hazacsábítsa a Nyugatra települt magyar tudósokat, a cél érdekében számos új tudományos központot alapított, például a tihanyi Biológiai Kutatóintézetet. A kultuszminiszter igazgatáspolitikáját az etatizmus és a központosítási szándék hatotta át: a közgyűjtemények védelmét és gyarapítását, a – bőkezűen osztogatott – ösztöndíjak folyósítását és az értelmiségi egyesületek működését egyetlen hierarchikus intézményrendszerbe kívánta foglalni, melyet az állam irányított volna. E munka befejezésére azonban már nem maradt ideje.

Miután Bethlen István 1931 nyarán benyújtotta lemondását, Klebelsberg is távozott a kultusztárca éléről; bár Károlyi Gyula kormányában több korábbi miniszternek helyet biztosított, az ő részvételére nem tartott igényt. A politikus a későbbiekben az Alföldi Bizottságban tevékenykedett, mígnem 1932 októberében – egy betegség következtében – szívrohamban elhunyt. Klebelsberg Kunót Szegeden, a Fogadalmi templomban – a dómban – helyezték végső nyugalomra, melynek felépítését miniszterként buzgón támogatta.