rubicon
back-button Vissza
1878. július 13.

Véget ér a berlini kongresszus

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ha a San Stefanó-i békét megtartották volna, az Oszmán Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia még napjainkban is fennállna.”
(A. J. P. Taylor brit történész)

1878. július 13-án ért véget a berlini kongresszus, ahol a nagyhatalmak – a San Stefanó-i béke rendelkezéseit felülbírálva – újrarajzolták az oszmán uralom alól felszabaduló balkáni területek térképét. E csúcstalálkozó – és az ott születő döntések – kapcsán rendszerint Németország és a Monarchia sikereit, valamint a „házigazda”, Otto von Bismarck kancellár diplomáciai zsenialitását szokás kiemelni, másfelől viszont a csúcstalálkozó a nagyhatalmi érdekellentéteket nem tudta orvosolni.

A hanyatló Oszmán Birodalmat már a 18. század közepétől „Európa beteg embereként” emlegették, és felosztása már ebben az időszakban felmerült a balkáni hódításokra vágyó bécsi és szentpétervári vezető körökben, az összeomlás elkerülhetetlensége azonban csak 100 esztendővel később, a nemzeti függetlenségi harcok erőteljes fellángolása után vált nyilvánvalóvá. A szultán birodalmának sorsát illetően a nagyhatalmak – természetesen – eltérő véleményen voltak: Oroszország és Ausztria – majd 1867 után a Monarchia – külső beavatkozástól mentesen kívánt osztozkodni a Porta európai területein, de alkalmasint attól sem riadtak vissza, hogy pillanatnyi előnyüket a másik fél ellen használják fel.

Nagy-Britannia hagyományosan a kontinentális erőegyensúly védelmezőjeként lépett fel, és a birodalom egyben tartását preferálta, a kényszerű változtatások esetén pedig – amint ez a görög függetlenségi küzdelmek (1821-29), vagy a krími háború (1853-56) idején is megmutatkozott – elsősorban a pánszlávizmus jelszavával teret hódító Oroszország megfékezésére törekedett, ami szorosan összefüggött a két nagyhatalom közel-keleti és közép-ázsiai rivalizálásával. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a Monarchián belül sem uralkodott egyetértés az Oszmán Birodalom jövőjét illetően: a vezérkar hódításokra ösztönözte Ferenc József császár-királyt (1867-1916), míg a politikai vezetés és a két törvényhozás – tartva a szláv népek túlsúlyba kerülésétől – ellenzett mindenféle katonai beavatkozást. Később, az 1878 nyarán tartott berlini kongresszuson az említett nagyhatalmak politikáját e tényezők határozták meg.

A „török kérdés” azután került ismét napirendre, hogy 1875-ben – a birodalmat sújtó éhínség és a súlyos adóterhek következtében – felkelés robbant ki Boszniában, mely hamarosan Szerbia, Montenegró és Bulgária területére is átterjedt, és Konstantinápolyban is zavargásokat eredményezett. II. Sándor orosz cár (ur. 1855-1881) – elődeihez képest – mértéktartó módon avatkozott be a konfliktusba: 1876-ban fegyverszünetre kényszerítette a vazallusai felett győzedelmeskedő II. Abdul Hamid szultánt (ur. 1876-1909), és csak azután üzent hadat a Portának – 1877 tavaszán –, hogy garanciát nyert a Monarchia semlegességére.

A meginduló hadjárat során II. Sándor erői kemény csatákat vívtak az oszmánokkal a Sipka-szorosban, 1878 januárjában azonban már Konstantinápoly előterében állomásoztak. Úgy tűnt – a főváros és a tengerszorosok elfoglalásával – megvalósul a cárok évszázados álma, ám a brit diplomácia váratlanul a szultán segítségére sietett, és flottája mozgósításával egyértelművé tette, hogy kész fegyverrel is útját állni az orosz terjeszkedésnek. Ennek hatására II. Sándor január végén fegyverszünetet ajánlott a szultánnak, március 3-án pedig megkötötték a San Stefanó-i békét, mely – az Égei-tenger partvidékét és Macedóniát is magába foglaló Nagy-Bulgária létrehozásával – Szentpétervár érdekei szerint formálta át a Balkán-félsziget hatalmi viszonyait.

Az egyoldalú rendezés természetesen tiltakozásra sarkallta a nagyhatalmakat: id. Andrássy Gyula gróf, a Monarchia közös külügyminisztere már 1878. február 5-i jegyzékében felvetette, hogy az oszmán kérdésben egy európai konferencia hozza meg a végső döntést, április 1-jén pedig brit „kollégája”, Lord Salisbury is hasonló javaslatot tett. E kezdeményezéshez hamarosan más államok is csatlakoztak, így az orosz diplomácia fokozatos engedményekre kényszerült. II. Sándor és Alexander Gorcsakov herceg először csak bizonyos pontok megvitatásához járult hozzá, a június 13-án, Berlinben összeülő kongresszus azonban végül a teljes békeszerződést revízió alá vette.

A csúcstalálkozón Nagy-Britannia, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Oroszország, Franciaország, Olaszország és az Oszmán Birodalom vett részt, Románia, Szerbia, Montenegró és Görögország pedig megfigyelőket küldött a német fővárosba. A Monarchiát Andrássy Gyula gróf közös külügyminiszter, Károlyi Alajos gróf és Heinrich Karl von Haymerle báró képviselte. A „házigazda”, Otto von Bismarck kancellár azzal a szándékkal vállalta el a kongresszus elnökségét, hogy a különböző érdekek között lavírozva az európai status quót és az 1873-ban létrehozott „három császár szövetségét” – II. Sándor cár, I. Vilmos német császár (ur. 1861-1888) és Ferenc József együttműködését – megőrizze, ám törekvéseit kevés siker koronázta. A berlini tárgyalások végül csak abból a szempontból értek célt, hogy sikerült megállítani a Balkánon az orosz előretörést, ám utóbb ez az eredmény is komoly árat követelt.

Az 1878. július 13-án aláírt berlini egyezmény elismerte Szerbia és Montenegró függetlenségét, ám egyúttal mérsékelte az új államok területi gyarapodását a San Stefanó-i béke rendelkezéseihez képest. Románia szintén teljes szuverenitást nyert, és Dobrudzsával gazdagodott, ugyanakkor le kellett mondania Dél-Besszarábiáról az orosz cár javára, akit a balkáni veszteségekért a Kaukázusban igyekeztek kárpótolni. A kongresszus egyértelmű győztese a Monarchia volt, mely nem csak arra szerzett jogot, hogy okkupálja Boszniát és Hercegovinát, de a Szerbia és Montenegró között húzódó Novipazari Szandzsák területén is helyőrségeket tarthatott fenn, amivel sikeresen meggátolta Belgrád azon aspirációit, hogy kijusson az Adriai-tengerre.

E határváltozások eredményeként gyakorlatilag a dualista birodalom aknázta ki ama győzelmeket, melyeket 1877–78 során II. Sándor cár serege kivívott, és érdekszférájába vonta a frissen felszabaduló balkáni országokat, amit köztes megoldásként a nyugat-európai hatalmak is elfogadtak. A berlini egyezmény legnagyobb vesztese a névleges portai függőség alatt maradó Bulgária volt, mely – Bismarck erőfeszítései ellenére – nem csak szuverenitásáról kellett lemondjon, de a San Stefanó-i békében megszerzett hatalmas trákiai és macedóniai területeit is elveszítette. Ezek továbbra is az Oszmán Birodalom részét képezték, igaz, a kongresszus próbált „arany középutat” találni oly módon, hogy Kelet-Rumélia néven – Bulgária szomszédságában – egy speciális jogállású területet alakított ki. A berlini egyezmény ezenfelül a Porta uralma alatt élő vallási kisebbségek védelméről is gondoskodott, amely cikkely mintegy előfutára volt a Népszövetség későbbi, nemzeti minoritásokat óvó rendelkezéseinek.

A „köztes megoldások” gyakoriságának következményeként a berlini kongresszus eredményei egyik résztvevő felet sem elégítették ki; paradox módon a boszniai okkupáció még a Monarchiában – elsősorban Magyarországon – is politikai krízist okozott. Túl azon, hogy idővel a nyugat-európai hatalmak úgy érezték, „rossz lóra tettek” Ferenc József támogatásával, Bécs balkáni befolyásának jelentős növekedése nem szüntette meg azt a vonzerőt, amit a pánszláv ideológia és Oroszország a térségre gyakorolt. Ennél is súlyosabb problémát jelentett, hogy a berlini rendezés nem állta ki az idő próbáját: a félsziget függetlenségi mozgalmai és az Oszmán Birodalom további gyengülése nyomán a Balkán a következő évtizedekben is Európa forrongó pontja, a kontinens „puskaporos hordója” maradt, melynek felrobbanása végül az első világháborúhoz vezetett.