Bosznia-Hercegovina okkupációja

Szerző: Tarján M. Tamás

1878. július 29-én lépte át az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege a Száva folyót, hogy a berlini kongresszuson elfogadott határozat értelmében ellenőrzése alá vonja Bosznia és Hercegovina – illetve a Novipazari Szandzsák – területét.

A Monarchia vezető körei már Lombardia és Velence elvesztése után célul tűzték ki a Habsburg veszteségek balkáni kompenzációját, amire az Oszmán Birodalom meggyengült balkáni pozíciói kiváló lehetőséget nyújtottak. Bécsben már az 1870-es évek elejére készen álltak azok a tervek, melyek Bosznia-Hercegovina, esetleg az annál is délebbre fekvő területek elfoglalását irányozták elő. Andrássy Gyula közös külügyminisztersége 1871 után mérsékelte ezeket a törekvéseket, mivel a politikus tisztában volt azzal, hogy az osztrák–magyar térnyerés milyen konfliktusokat eredményezhet – különösen a cári Oroszországgal –, másrészt pedig felmérte, hogy újabb szláv területek bekebelezése Magyarország állását gyengíti a Monarchián belül.  A birodalom cseh és horvát nemzetiségei egyébként éppen ezért, egy föderalista átszervezés érdekében támogatták a déli terjeszkedést. A balkáni tűzfészeknek tekintett kettős tartományban – Szerbia támogatásával – 1875-ben törökellenes felkelés robbant ki. A felkelés kudarcot szenvedett, de először merült fel a közös délszláv állam létrejöttének lehetősége. Emiatt a nagyobbik rossz ellenében Andrássy is a körültekintő terjeszkedés hívei mellé állt. 

Oroszország – a vereséget szenvedett szerbek védelmére hivatkozva – 1877 során háborút indított az Oszmán Birodalom ellen. Andrássy pedig titkos szerződésben elérte, hogy győzelem esetén a Monarchia uralma alá vonhassa Bosznia és Hercegovina területét. Miután azonban az oroszok döntő győzelmet arattak a szultán ellen, az 1878 márciusában megkötött san stefanói békében Pétervár „elfeledkezett” a Bécsnek tett ígéretről, és saját szándékai szerint akarta átrendezni a Balkánt. A Monarchia és a többi nagyhatalom tiltakozása következtében 1878 júniusában a berlini konferencia újratárgyalta a kérdést, és többek között arról is határozott, hogy Bosznia, Hercegovina és Novipazari Szandzsák katonai ellenőrzése a Monarchiát illeti meg. A berlini szerződés 25. cikkelye alapján Ausztria-Magyarországot tehát felhatalmazták az Oszmán Birodalom részét alkotó Bosznia-Hercegovina okkupálására, vagyis katonai megszállására és igazgatására. Ezen kívül pedig katonaságot állomásoztathatott a Szerbia és Montenegró között elhelyezkedő Szandzsákban. 

Ezzel a dunai Monarchia az olaszoktól és poroszoktól elszenvedett vereségek után presztízsnövelő területgyarapodásra tett szert, mégha ekkor csupán ideiglenes megszállás formájában. Bosznia-Hercegovina 1878 és 1908 között ugyanis mint okkupált tartomány került Bécs fennhatósága alá, államjogi értelemben továbbra is az Oszmán Birodalom része maradt.  Így tehát Andrássy és Bécs céljai egyaránt teljesültek, hiszen a birodalom nem annektálta, csupán okkupálta a kettős tartományt.  1879. április 21-én egyezményt írtak alá a Monarchia és déli szomszédja között, amelynek értelmében a szultán szuverenitása a tartomány felett sértetlen maradt.

1878. július 29-én a k. und k.  hadsereg a bosznia-hercegovinai keresztény lakosság védelmének hangzatos jelszavával átlépte a Szávát, és – többek között az először bevetett monitorok segítségével – néhány hét alatt birtokba vette az osztrák-magyar megszállásra ítélt területeket. Míg a török uralom ellen a keresztények keltek fel, most a tartomány muszlim népessége ragadott fegyvert a megszállók ellen. A muzulmán vallású és a szerb-horvát nyelv tartományi változatát beszélő bosnyákok ugyanis nem könnyen törődtek bele a nagyhatalmi döntésbe. Szarajevóban, a tartomány fővárosában az osztrák-magyar bevonulás előtt néhány nappal ideiglenes kormány alakult, amely a muzulmán felkelő csapatok ellenállását szervezte.  Fellépésüket rövid ideig reguláris török alakulatok is támogatták, így a bevonulás viszonylag komoly fegyveres ellenállásba ütközött. Az okkupáció ellen egyébként az orosz-török háború idején kialakult törökbarát közhangulat miatt Magyarországon is sokan tiltakoztak. 

A Szarajevóban létrehozott és az osztrák-magyar közös pénzügyminisztérium alá rendelt „közösügyi“ kormányzóság a megszállás évtizedei viszonylagos nyugalmat, stabilitást és gazdasági növekedést hozott, illetve közigazgatási modernizációt eredményezett. Ugyanakkor kudarcot vallottak a Monarchia törekvései a közös boszniai nemzettudat megteremtésére.

A megszálló osztrák-magyar hadtestben Balla Tibor kutatásai szerint több magyar csapattest is részt vett. Amikor Szarajevó bevételére 1878. augusztus 19-én sor került, a sikeres akcióban a kecskeméti, szegedi és a pécsi gyalogezred játszott fontos szerepet, és ők szenvedték el a Monarchia veszteségének több mint felét. A katonai megszállásban részt vevő osztrák-magyar haderő összlétszáma kezdetben 70 ezer fő volt. Jóllehet a megszállás jogát a berlini kongresszuson kiharcoló gróf Andrássy Gyula, az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere azt remélte, hogy a hadművelet békés bevonulásként zajlik majd le, valójában a Monarchia csapatai a bosnyák felkelők elkeseredett ellenállásába ütköztek. Mi több, Szarajevó elfoglalása után is jelentős terület maradt ellenőrzésük alatt. Emiatt az osztrák-magyar katonai vezetésnek további megszálló erőket kellett bevetniük. Így bosznia-hercegovinai okkupációs hadműveletben az osztrák-magyar katonák száma meghaladta a 250 ezer főt, akiknek többsége magyarországi vagy horvátországi kiegészítésű gyalog-, huszár- és ulánus ezred tagja volt. Ráadásul Szarajevó elfoglalása után  sor került három magyarországi és hat horvátországi honvédzászlóalj mozgósítására és bevetésére is.

Bosznia és Hercegovina lakosságának nagy része egészen az első világháború időszakáig a horvát és a szerb nacionalista törekvések hatása alatt maradt. Az 1908-ban végrehajtott annexió nyomán kirobbant diplomáciai krízis pedig – az Oroszországgal fennálló ellentét kiéleződése mellett – a dualista Monarchia stabilitását is aláásta. Nem véletlen, hogy a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletet éppen a forrongó tartomány székhelyén, Szarajevóban követték el, ami közvetlen kiváltó oka lett az első világháború kirobbanásának. Az etnikai és vallási ellentétek által széttagolt Bosznia egyébként a mai napig Európa és a Balkán-félsziget egyik konfliktusos pontja maradt, melynek problémáit az 1992-1995 közötti boszniai háborút lezáró daytoni békével sem sikerült teljesen orvosolni.